Kínai csacsiság

2019. február 08. péntek, 09:54 Balogh Bertalan Kultúra - KÖNYV
Nyomtatás

baloghb 190208Tudjuk, a kínaiak szerint a magyarok tíz milliós létszáma olyan nevetségesen csekély, hogy szerintük ott mindenki mindenkit ismer. Ez persze, nem így van, de érdekes módon, amikor Amerikából harminc éves távollét után először tértem haza látogatóba, a pesti forgalmat, vagy a Keletiben a nyüzsgést egy kicsit kisvárosinak éreztem, meghittnek, de kisvárosian csöndesnek, valószínűleg, mert közben New York város hemzsegéséhez szoktam már.

Szegedre vonattal látogattam el, és élveztem a tájat, az ablaknál álltam mindvégig; nem tudott betelni a szemem a rohanó, szelíd látvánnyal, de mire igazán elmélyedtem volna, máris Szegeden voltunk, a városban, amelynek az élete, múltja, lelke, emberei és szinte az éghajlata is más a pestihez képest. Két-és fél óra, és más ég alatt vagy.

Onnan nézvést a tíz millió egy kínai kisvárosnyi tömeg, vagy jóval kevesebb, mint Mexikó City népsége, vagy Kairóé és még egy tucat más nagyvárosé. De lehet-e igazán számokkal mérni egy népet? És számokkal ki lehet-e kifejezni azt a csuda valamit, hogy EGGYEK vagyunk, és mint nép, hasonlíthatatlanok, akkor is, ha megannyi külön kis kerek világokban, községekben, vagy városokban éljük az életünket. Mert mind más. Egyik nagyobb városunk (ami lényegében kicsi) nemes és ősi, a másik keserű és szűkszavú, mint a bányász-élet, vagy flörtölő, mint Füred, méltóságos, mint Esztergom, megfontolt, mint Debrecen, bővérű, mint Gyula, egyszerű, hétköznapi mint Kőbánya, komoly, mint Pécs, külön kis világ, mint Székesfehérvár, és más és más amerre mész, más múltú és más jövőjű mikrokozmoszok sora az ország.

Elgondolkodik az ember, hogy mi az igazán, ami egyként foglal össze bennünket, hiszen még a nyelvet is valamelyest másként beszélik itt, mint amott. És nem tud más következtetésre jutni az ember, mint arra, hogy ismerni ugyan nem ismer itt mindenki mindenkit, de valamiben tagadhatatlanul azonosak vagyunk. Nem hasonlók, hanem azonosak. Szinte család ez, rokonság ez, tíz millió rokonlélek adta rokonság ez az egy szózatú egy lelkű nép. És különös lélek ez. Akkor látjuk, hogy mennyire mások vagyunk, ha valami más keblű néppel érintkezünk, vagy élünk együtt.

Nem különös az, hogy a mi egyszerű kis világunkban érezzük magunkat otthon igazán, mert ez a természetes. Pécsett, vagy Kőbányán, vagy Budán, vagy Angyalföldön, vagy a Nyóckerben, vagy Újpesten, vagy a kis fatornyos falunkban, és végül éppen és csakis a mi alig tíz milliós, de meghitt rokonságunkban. Azt kell látnom, hogy az ember igazán csak a hazában, és e mikrokozmoszok rengetegén belül a személyesebb és saját mikrokozmoszában van teljesen otthon. Kimegy az ember az ezernyi csodával teli nagyvilágba, és titokban az otthoni akácos utcára gondol, a lakásra, ahol egyszer teljesen otthon volt, ahogy Márai is, kint Amerikában, a Mikó utcai gesztenyefákra gondolt.

Ilyenek vagyunk, ilyen kisléptékű is az ember. Ha valaki kivinne bennünket egy végeláthatatlan,
csodás mezőre, és nekünk adná az egészet, azon vennénk magunkat észre pár nap múlva, hogy kerítés-anyag után nézünk, és elkerítünk magunknak a végtelen és saját mezőnkből egy körülbelül százszor százméteres területet, házikót építünk magunknak és megnyugszunk végre, mint aki a végtelen világban megtalálta a saját, igazi helyét. De igazán csak akkor. Mert ez az emberi lépték.

A Monarchia is érdekes volt. Nagyon jó volt benne az élete minden tagállamnak, utazgathatott az ember keresztül-kasul, mert egy kicsit az egész a mienk is volt, és mégis, minden tagállam feszengett benne. Az önálló kis hazát érezte benne másodlagossá válni, feloldódni, elfolyni. Ugyanis nincs bennünk, és amíg ember az ember, nem is lesz más mértékünk, mint a saját makrokozmoszunk, és benne a mienk, a saját, egyéni, közvetlen, kis világunk. Körülbelül egy kertes ház méretben.

Az emberien kisszerűségnek ezernyi megnyilatkozása van. Emlékszem, Újpesten nőttem föl, bérlakásban, az első emeleten (alattunk pedig a háztulaj élt ugyanolyan lakásban), lent pedig Molnár bácsinak volt cipészete. Mehettem volna és néha mentem is a cipőboltba, ha új kellett, de jobb és más volt minden tekintetben, ha lementem hozzá, a csizmadia- és cipész mesterhez, és csináltattam vele egy szép cipőt. Modellt választottunk, mutatta a bőreit, színek közt válogattunk, minőségeket érzékeltünk az ujjunkkal, aprólékosan megbeszéltük a dolgot, és megcsinálta. Vagyis, így is lehetett cipőhöz jutni. Akkoriban. És mennyire jobb volt ez így! Nem is került sokkal többe, mint a bolti, mert nem a negyvenegy és feles lábúaknak, hanem az én lábamra csinálták. És szerettem. Meg persze tartós is volt.

Ennyit a nagyüzemi cipőtermelésről.

És ha már a nagyüzemiségnél tartunk, egy másik üzemi ág: a textilipar a maga dömpingjeivel...

Ma már nem biztos, hogy vannak rőfös üzletek, (Az úgynevezett turkáló nem ugyanaz.) de az asszonyoknak természetes dolog volt a környéken, a cifrán maradékárusnak becézett rőfös, akinél házi varrogatáshoz minden érdekesség megtalálható volt. Hol ez, hol az. Pántlikák, csipkedarabok, terítőnek, kis függönynek való egy-két méterek, vagy a gyereknek egy kis szoknyára való, egyszóval olyan kis hasznos textildarabok, amelyekért biztosan nem nagyüzletbe ment el az ügyes kezű asszony.

Ha kedvencem, Bayer Zsolt, jól le akar szólni valakit, azt ótvaros, rőfös agyúnak titulálja, mert kétségtelenül kisarányokkal gondolkodó volt a rőfös. Fillérekért vette meg nagy helyekről a fennmaradt darabokat és forintért mérte-méregette ki. A zsugori, kiskaliberű gondolkodású kereskedő mintapéldája volt a rőfös, de átélte kicsiben minden alkalommal az üzletkötés ősi rítusának örömét, és mellesleg, szerényen, de meg is élt belőle, mert az asszonyoknak szükségük volt ilyen boltokra.

Mindig mondtam, hogy a tisztességes üzlet voltaképpen szimbiózisos dolog.

Vagy gazemberség.

Ennyit az emberi léptékű, vagy nagyszabású kereskedelemről, azaz arról, hogy legszívesebben az egyszerűt szeretjük, mert az az emberarányos. Érdekes módon, még autóban is ilyenek tudunk lenni. A nagy autógyárak az élet-halál versengésben vért izzadnak, hogy jó profitra tegyenek szert, sőt, hogy egyáltalán fennmaradjanak. És minthogy az extrák, a lényegében szükségtelen, de hízelgő új kényelmi csiribirik adják el az autót, jóformán a vezető nélküli, teljesen automatikus autó felé kacsintgatnak a módos cégek. Miközben elfelejtik, hogy igazándiból nem az kell az embernek. Elfelejtik, hogy volt egyszer például egy CV2-es Citroen, és az nem, hogy agyon volt automatizálva, hanem az volt a világ legvacakabb kinézetű, de praktikus ki kocsija, minimális lóerővel, és minden tekintetben olyan puritán, hogy elképesztő. Kivéve a rugózását, ami csodásan kényelmessé tette.

Mi lett ennek a modellnek a sorsa, amely vadonatújan is tragacsnak nézett ki?

Egyszeriben annyira népszerű lett, hogy nem tudtak eleget gyártani belőle. Öt év volt a várakozási idő, így a használt-autó-piacon bármikor többet adtak érte az emberek, mint amennyibe egy új került.

Ilyen is az ember. És az ipar is tud olyan lenni, amilyen: keresi a konzumeridióták kegyeit, elfelejtvén, hogy ha rengeteg is az idióta, az egészséges gondolkodásúak sokkal többen vannak.

A Ford T modell sem volt se gyönyörű, se gyors, se hencegni való, de milliók keltek el belőle, ahogy a Volkswagenből is.

A Trabant is megtette a mi kis országunkban, ahol egy budapesti nagy kaland körülbelül 130 kilométerre esik. Mármint a Balaton.

Távoli ismerőseimről hallom, hogy amikor a Trabantjuk végleg kilehelte a lelkét, a család elhatározta, hogy annyi, de annyi emlékezetes év után nem roncstelepre hajítják, hanem ásnak neki egy tágas gödröt a kertben, és szabályosan eltemetik. A kislányok, akik azóta nagy lányok lettek, asszonyok és anyák, egy fejfácskát is kreáltak: „Itt nyugszik Trabicsek Rezső, aki köztünk és értünk élt 21 évig”.

Ilyenek is vagyunk.

A szívünkre is hallgatunk.

A többi meg csináljon, amit akar.

Balogh Bertalan

baloghbertalan portre

Kicsit rólam..- önéletrajz

Újpesten születtem január 11-én, 1935-ben, amire a számmisztikusok meg az asztrológusok nagyon szépeket szoktak mondani, különösen a jauár 11-re, minthogy ez a három egyes mágikus elsőrendűséget szokott ígérni. Na, a nagy elsőrendűség úgy kezdődött, hogy négyéves koromban, minthogy a két esztendővel idősebb nővérem már iskolába járt, és eltanultam tőle a betűvetés csodáját, írtam egyebekben egy négysoros versikét a magam módján, balkézzel, jobbról balra haladva, amit nagyon szépen el is lehetett olvasni -tükörből.
Nem rossz indulás. Ha nagyon szimbolikusan akarjuk nézni a dolgokat, már az első betűvetéseim sem alkalmazkodtak semmihez, ami hagyományos lenne. Ezt a lelki magatartást azóta sem roncsolták bennem szét az idők.
Az „elsőrendűség“ aztán úgy folytatódott, hogy a gépipari technikumba sem vettek föl egyből, minthogy „horthysta tiszt“ volt az apám. És ez 49-ben nem volt valami jó, ráadásul, éppen a Lónyai utcai Református Gimnáziumból mentem volna át. Apám kellett berontson a igazgatói irodában és immár a Néphadsereg századosi egyenruhájában, hogy rendet teremtsen. Akkorra már ugyanis ennek a hadseregnek a tisztje volt, hadmérnöki beosztásban, a folyamőrségnél. Addig volt tiszt ott, amíg egy szép napon nyugdíj nélkül úgy ki nem rugták, hogy csak úgy füstölt.
Gépésztechnikusként voltam aztán rajzoló és tervező az Óbudai Hajógyárban, ahol addig írogattam az üzemi lapnak, meg más helyre, míg a lap szerkesztője, Földesi Jóska barátom, és egy akasztani való, másik barát nem csinált belőlem legalábbis üzemi lapos újságírót. Nagy idők voltak ezek egy ifjonc életében! Soha annyi banális marhaságot nem kellett írnom, mint akkoriban. Az egészben az az egy dolog volt jó, hogy közben kijártam a MUOSZ újságíró iskolát, amitől nem lesz ugyan tehetségesebb az ember, viszont, kap egy papírt, ami mégis majdnem több a semminél, és kétségtelenűl, ad egy kis szakmai tájékoztatást. A jószerencse eztán, elvezetett egy rövid időre az Esti Hírlaphoz is, ahol viszont, annyira idegen voltam az ottani szellemi talaj számára, hogy akárhogyan is brillíroztam például a saját karikatúráimmal illusztrált humoreszkeimmel és riportjaimmal, gyökeret semmiképpen sem tudtam ereszteni. Maradt tehát az územilaposság lapos élete, meg a karikatúrarajzolás, mint élvezetes és remek mellékkereset. Megalapítottam a Fiatal karikatúristák szakosztályát is a MUOSZ-ban, miközben szerkesztettem egy bődületesen banális územi lapot. Úgy hívták, hogy Közért Újság. Még ma is szégyellem. Ráadásul, ott meg azzal böszörgettek, hogy Balogh elvtárs, párttagnak kell lennie a főszerkesztőnek. Nem volt sok választásom. Elegem lett az egészből, és inkább disszidáltam. Olaszországon keresztül Svédországba.
Somolyogva kell megállapítanom, hogy pártokkal, vagy más közösség olvasztótégelyével valami megátalkodott nemhasonulúsi alkati ok miatt annyira nem tudtam soha magamat összeegyeztetni, hogy életemben egyetlen egyesületnek voltam csak tagja: a Nagy-Budapesti Horgász Egyesületnek, és annak is csak addig, amíg négy szép márnát nem fogtam a Gellért szálló előtti szakaszon, a kifolyójánál, és alaposan meg nem betegedtem tőlük.
Svédországban majdnem 14 évig éltem. Előbb-utóbb amolyan technikai problémák fölkent megoldójaként működtettem egy-két személyes cégemet. Ígénybe vették szolgálataimat a legnagyobb vállalatok is, noha tele voltak mérnökkel. A nyugati mérnökképzés azonban csakis szakosítottakat termel. Az egyik mérnök a csavarhoz ért, de nagyon, a másik meg az anyához, de nagyon, A kettőt együtt tehát csakis rendhagyó fenegyerek tudják. Például, egy magyar. Megütközve tapasztaltam, hogy mennyive találékonyaabb és sokoldalúbb a Magyarországon tanult technikus, mint egy diplomás svéd mérnök. Csak az illendőség kedvéért tanultam rá egy kicsit a középszintű bizonyítványomra, és lettem hivatalosan is üzemmérnök ott.
Közben, keveset írtam, Azt is inkább az asztalfiának. Először is, meg kellett élnem. Amerikában is jobbára pénzt kerestem, mint írtam, egészen a nyugsdíjazásomig. Az USA-ba is jóformán véletlenűl kerültem: megismertem gyanútlan túristaként egy nagyszerű hölgyet, és előbb-utóbb összeházasodtunk. És ottragadtam, míg mások a legkülönfélébb trükkökkel járják a maguk kálváriáját, hogy bevándorolhassanak, mintha Amerika AMERIKA lenne. Megette a fene az egészet.
Az íráshoz viszont megvan ott a szükséges nyugalmam. Jóformán csakis magyarul írok, mert az írás számomra nem pénzcsinálást jelent, hanem sima önkifejezést, amolyan meditációs tevékenységet, márpedig lélekben nem Amerikához kötődöm, hanem Magyarországhoz. Nem az a furcsa nekem, hogy ott élvén, szivemben csakis Magyarorszégért érzek, hanem az volna teljesen lehetetlen, ha amerikaivá tettek volna az idők. Ahhoz a génjeimet kellene megmanipulálni, és akkor is csak zavaros hibridet kapnánk. A magamfajta embernek csupán egy szélvédett helyre van szüksélge ahhoz, hogy írjon. Hogy aztán az a hely Amerikában van-e, vagy Kukutyinban, az teljesen mindegy.
Sok cikkem és velősnek mondható tanulmányom jelenik meg Magyarországon, és egy sor könyvem. Fogadtatásuk vegyes a vastapstól kezdve a kiátkozásig. Mindkettőt méla rezignációval fogadom, (különösen az utóbbit), mert tudom, hogy a korttárs-irodalomnak is mindig megvolt a maga véleménye, de az időknek is, és az utóbbi számit, vagyis az, hogy a divatos véleményeken túl valóban tovúbb ízzik-e és tovább lendül-e egy megfogalmazott gondolat az emberek szivében, vagy sem. A kussolva, de alaposan kiátkozott Kaktuszvirágok című könyvem bizonyos definicióit évek múltán is idézték az írók és gondolkodók, akik merték, és akiknek megvolt a fülük a könyörtelenűl tiszta hangokra. Az ilyesmiknek tudok csak igazán örülni. Az sem bánt, hogy az Oszlopszentből már a vájt fülűek sem mertek idézni, mert addigra már megkaptam a magam kis cimkézését, ami peresze, csöppet sem érdekel. Izmusokhoz és más szamárságokhoz való nem-kötődés mégsem magára maradottságot jelent, hanem igazi bejáratot garantál a velem egy húron pendülő sokak szivéhez-lelkéhez. És kell-e több nekem?
Ha ars poetikát írnék, úgy kezdeném, hogy az egész világ tehet nekem egy szivességet, és valószínüleg, ezzel a mondattal is fejezném be. És nem azért, mert „könnyű nekem, aki nem Magyarországon élek“, ámbár ez is segít valemelyes, hanem, mert akármilyen mélyre is kutatok magamben, ezt az alapállást találom, szemben az hazai írók többségével, akik még ma is úgy írnak, mintha állandóan éreznék a hátuk megett annak a bizonyos politikailag helyességnek az árgus szemét. A fiatalabbak meg a kiadhatóság és az azonnali cimkéződés lehetőségei között örlődnek. Nem is lesz így belőlük semmi. Mármint az igazságtevő időkben.
A másik dolog, amivel mindenkitől különbözöm: a forma. Azok, akik ismerik könyveimet, tudják, miről beszélek. Néhány hosszabb tanulmány mellett majdnem kétszáz rövidke prózából álló könyvek: esszék, vélemények, definiciók, meglátások, átkok és áldások. Miért nem írok inkább szokványosan, regény formában?
Azért nem, mert nekem „így jön“. Ezzel az erővel költöktől is megkérdezhetbék, miért versgyűjteményket adnak ki, miért nem trilógiákat vagy eposzokat.
Sokszor magamról írok, akkor is, ha a világról írok, és egy-egy fölismerés, vagy definició akkora lélegzetű formátumban íródik le, amekkora és amilyen szükségeltetik hozzá. Az aztán más, hogy ezek a némelykor valóban csupán vélemény-, állásfoglalás-, vagy definició magvak tovább sarjadnak-bővülnek-e az olvasó gondolatai között.
Legtöbben azt mondják, hogy nem szoktak az emberek engem kiolvasni, és kész. Inkább, böngésznek, eprésznek, újra-és újraolvasnak. Megvan ennek az oka. És éppen a sajátos forma-és tartalom teszi ezt. Ahogy versköteteket sem kiolvas az ember, némely prózai gyüjtemény is eprészni való. A jövőben sem fog sokat változni nálam ez a stílus.

A szerző megjelent művei:
Kaktuszvirágok, Oszlopszent, Vonattal vissza, Az iszlám és Európa, A Karikatura anatómiája, Kakuk Berci és Eprésző, azaz két könyvanyag egy kötetben. Többsélgük fellelhető az elektronikus könyvtárban. (mek.oszk.hu).
A Morfondirozások című könyv pedig készülőben van. Nagyobb részben a blogomban jelennek meg a majdani darabjai.

Balogh Bertalan
író, újságíró


(3 értékelés)