Kilenc Oscar-díjra jelölték az amerikai–német koprodukcióban készült Nyugaton a helyzet változatlan című filmet. A legjobb külföldi és amerikai film, a vizuális effektusok, hang és filmzene, a legjobb operatőr, maszk és látvány, valamint – az eredeti történettől eltérő – forgatókönyv kategóriájában van versenyben az Oscarért, és hamarosan kiderül, hány trófeát sikerül begyűjtenie az idei hollywoodi gálán.
Azt hiszem, az európai kultúrkörben kevesek számára kell magyarázatot fűzni a történethez, ami az első világháború poklában elpusztult századfordulós generáció jajkiáltása, a háború értelmetlenségének bemutatása. Katonai temetőkben sétálva mindig megrendít a fejfák látványa, a fejfákon az elesettek születési évszáma. Zömében 18–22 éves fiatal fiúk nyugszanak katonai rendben a végtelen messzeségbe elnyúló hantok alatt.
Az 1928-ban megjelent regény szerzője is megjárta a nyugati front bugyrait, körülötte sorban hullottak el barátai, osztálytársai, katonatársai. A lelkesítő szózatot hallva önként vonultak a fiatalok az emberi vágóhídra, hiszen elhitették velük, hogy jó ügyért, hazájuk dicsőségéért harcolnak. A regény hőse az író maga, aki a történet szerint 1918 októberében esett el, „előreroskadt, s úgy feküdt a földön, mintha aludnék.” A valóságban túlélte a pokoli malmot, és kötelességének érezte, hogy felemelje szavát a háború, mindenfajta háború, az értelmetlen vérontás ellen.
A regényt egy év alatt huszonhat nyelvre fordították le, 1930-ra csak Németországban egymillió példányt adtak el belőle. Hollywood azonnal megvásárolta a megfilmesítés jogát, és az akkor készült film világszerte nagy sikert aratott. Kivéve Németországot. Ott betiltották a filmet, és az ébredező náci propaganda beindította lejárató kampányát Erich Maria Remarque (1898–1970) ellen. Azt állították, hogy hazudik, hogy nem is volt katona, sosem járt a fronton, hogy nem más, csak egy ellenséges francia zsidó. Pedig Remarque Osnabrückben született valódi német volt, eredeti neve Remark. Az antiszemita nácik szerint ez a név visszafelé olvasva Kramer, tehát látható, milyen miliőből érkezett az író. 1933-ban, a nagy könyvégetés májusi napján Berlinben és más német városokban máglyára hurcolták Remarque regényét is. A német fiatalok, egyetemisták és diákok segédkeztek az európai kultúra pusztításában, segédkeztek a „politikailag nem tetsző íróktól” náci elképzelés szerint megtisztítani a német nyelvet és irodalmat.
Az ukrajnai háború kapcsán sok elemző szájából hangzik el mostanában az első világháborúra való utalás. Akkor a nyugati fronton ugyanolyan állóháború folyt, mint ma Ukrajnában. A front alig mozdult előre, ha mégis, rövid időn belül visszahátráltak, mindkét oldalon beásták magukat a lövészárkokba, onnan támadtak, öltek, pusztítottak. Inkább kétségbeesetten, mint bátran. Néha megpróbálták az áttörést, kevés sikerrel. Nem számított az anyagi veszteség, pótolták, amíg bírta a német gazdaság, a franciák veszteségeit pedig antant szövetségeseik ellensúlyozták. Nem számított az emberélet sem, ha más nem volt, bevetették az akkori vegyi fegyvert, a mérgező gázokat, ezrével hullottak az emberek, mindkét oldalon.
Abnutzungskrieg – mondta akkor és mondja ma is az ukrajnai háborúra a német –, azaz olyan elhúzódó katonai konfliktus, amelyben a kölcsönös veszteségek meghaladják a lehetséges vagy tényleges nyereségeket. Négy év után ugyanott álltak a frontvonalak mint a háború kezdetén. Kivéreztetés zajlott, minden tekintetben. A szemben álló felek azt hitték, hogy a másik fog elfogyni, és nem akarták észrevenni, hogy önmagukat pusztítják el.
Ötször hullottak le az őszi levelek, mire végre abban a bizonyos vasúti vagonban kapitulált Németország. „Negyvenezer halottunk volt a múlt héten, Németország hamarosan kiürül, vége! Az Isten szerelmére, kössünk békét!” – könyörögtek a politikusok a háborúból élő katonai vezetésnek. (Ma pont fordítva van mindez, a tábornokok hiába próbálják meggyőzni a hozzá nem értő megélhetési politikusokat.)
A Nagy Háborúban tízmillió katona vesztette életét, húszmillióan sebesültek meg. A civil áldozatok számát további hétmillióra becsülik. A háború végén 25 állam mintegy 1,4 milliárd emberrel állt háborúban, ami a Föld akkori lakosságának mintegy háromnegyedét jelentette.
A Netflix jó üzleti érzékkel még 2021-ben vásárolta meg a filmkészítés jogát, és igazi Netflix-filmet készített a katartikus történetből. Érzelmi hatáskeltéssel, véres közelharcokban mutatják a háború kíméletlenségét, sarat, mocskot és gyilkolást a maga brutalitásában. A borzalmat látjuk, de a lélek szenvedéseit, az emberi mélységeket alig. A mai néző vélt igényeit kiszolgálni hivatott akciófilm hirtelen nagyon aktuálissá vált. Mire a film 2022 szeptemberében a közönség elé került, már javában folyt az orosz–ukrán öldöklés. A virtuális borzalom valósággá lett.
Újraolvasva a regényt, próbálom megfejteni, vajon mitől volt üldözendő ez a háborúellenes opusz már Hitler hatalomra jutása előtt is? Mert felmutatja a háború igazi arcát? A front iszonyatát, az értelmetlen és érthetetlen hatalmi érdekeket, ami öncélúan gyártott ideológiák mentén képes feláldozni bármit, embert, országot, népeket? Mert figyelmeztet, hogy valójában ilyen a háború, emberek vigyázzatok, nehogy belesodródjatok! „Sokáig azt hittem, hogy az emberek békében szeretnek élni, és ellenzik a háborút – mondta Remarque. – Aztán rájöttem, hogy vannak olyanok is, akik a háborút szeretik. Ők azok, akiknek soha nem kell harcolniuk, és ezért a háború igazi természetét sem ismerik.”
Nemcsak a filmet, hanem az érzelmekre sokkal jobban ható, gondolatébresztő könyvet is kötelezővé tenném a háborút támogató politikusoknak és követőiknek. Hogy megismerjék a háború igazi természetét. Mert láthatóan nem tudják, mit kockáztatnak.
Rab Irén
történész
Forrás: Magyar Hírlap