A kilencszeres Grammy-díjas énekesnő (mindenféle reklám nélkül!) teltházas koncertet adott.
Imádom a hangját, egy igazi díva, de a mozgáskultúráját Demjén Rózsitól örökölte. Egyszerűen csak áll vagy ül a mikrofon előtt, és még egy Donna Summer fergetegre sem képes egy picit táncolni.
Először még valamikor ’95-ben láttam a bécsi Operaházban, akkoriban kezdtem el megszeretni. Sosem gondoltam, hogy egyszer még látom majd Budapesten is. Az első koncertjéről csak most értesültem, a másodikat pedig november 8-án adta a Müpában.
Azt tudtam, hogy első spanyol nyelvű albumát jön népszerűsíteni. De hát látnom és hallanom kellett élőben. Láttam és hallottam. Swarovsky kristályokkal díszített ruhában és a ruhához illő Swarovsky mikrofonnal (ez most az új divat az USA-ben, mi van, ha elhagyja?) lépett színpadra. Azt hittem, hogy csak latin slágereket fogunk hallani, de szerencsére a „Stardust”-tal kezdett, ami remek felütés, ha el akarunk aludni már az első dal alatt, de ez jelezte, hogy nem csak spanyol dalokat fogunk hallani, és a közönség is elkezdte élvezni ezt a klubkoncertet. A „Route 66” után már ováció fogadta a korához képest (1950) fantasztikusan kinéző énekesnőt. És itt jött el, amitől tartottam. Spanyol dalok. Marha nagy mázli volt, hogy csak kettőt énekelt összesen, de azok is, hát nem jazz, hanem ahogy a főszerkesztő úr szokta mondani, popfingok voltak. Szerintem két dominikai merenge, amit egy társkereső klubban sem adnának le. Jól szólt, meg jól is énekelt, de hát nem tudom ki találta ki, de végül is sok a spanyol ajkú kisebbség az USA-ben, de szerintem nekik nincs pénzük CD-re, ha tippelnem kell. Mint kiderült, az albumot két Latin Grammy-re is jelölték. Hm. De jöttek megható pillanatok, volt vetítés apával és fél-élőben énekelték együtt az „Unforgettable”-t, közben két régi swing és jött a pofon. A díva úgy konferálta fel, hogy most egy összeállítás (Tribute-medley) jön, a nemrég elhunyt óriások előtt tisztelegve, mint Michael Jackson (semmit nem énekelt tőle), Whitney Houston, Donna Summer. Azért volt érdekes, mert szerintem sokan nem popkoncertre jöttek, és a díva annyira jól énekelt, hogy mindenki őrjöngött minden popdal után. Szépen hangszerelt volt a 7-tagú zenekar ). Még egy dal, vetítés a papával egy újabb duett, amit még a papa rögzített az első spanyol nyelvű albumán, amit 1958-ban Havannában vettek fel. Helyesek voltak. Majd jött az utolsó, az 1975-ös filmdal: a „This Will Be” zárt. Volna. Persze egy ráadás járt. De a közönség állva-őrjöngve követelte vissza a színpadra Natalie-t. (Amire az egyik MÜPÁs dolgozó megjegyezte, hogy ez itt kérem nem szokás. Ő még ilyet nem látott, micsoda viselkedés ez?) Vagy 10 perces tapsvihar után mind a zenekar, mind a Díva köszönetét fejezte ki, kaptunk még egy igazi latin slágert. Majd a kőszikla díva elhagyta Budapestet.
(Nagy élmény volt! Whitney után maradt egy űr, kellenek jó hangú dívák. Lehet, hogy a következő Natalie Cole album egy újabb poplemez lesz, mint a Pink Cadillac? Csak azzal az volt a baj, hogy a sikere miatt kezdett inni és drogozni, későbbi férje hozta vissza az élők sorába, és beszélte rá, hogy lépjen apja nyomdokaiba. Sikeresen.)
Fejes Imre