Egyrészt önmagam szórakoztatására és látóköröm bővítésre döntöttem úgy, hogy időről időre ellátogatok egy-egy feltörekvő együttes koncertjére és hírt adok a fiatal zenészek produkciójáról. Másrészt szívügyemnek érzem a magyar zenét. Annál is inkább, mert egyre kevesebben érzik annak. Ezen számtalan okból született meg első írásom, melynek célja fiatal, magyar zenészek és zenekarok bemutatása.
Első választásom személyes kötődésű, de hát valahol el kell indulnia az embernek. Én is nyakamba vettem a pesti éjszakát, s meg sem álltam a Gozsdu Manó Klubbig, ahol a hétvégén a The Punch és a Néhai Bárány lépett fel.
Aki valahi is járt Budapest nyüzsgő belvárosában, az bizonyosan a Gozsdu Udvarban is megfordult már. Nos, a számos puccos étterem és tucctucc hely mellett a Gozsdu Manó Klub az a hely, ahova a magamfajta élőzenéért epekedő ember is szívesen megy. A Gozsdu nem ígér kevesebbet, mint jó koncerteket, remek afterpartykat és gyors kiszolgálást. A gyors kiszolgálást megtapasztalva már csak a jó koncertekre kellett készülnünk.
Az estét a „Keleti Blokkos bandák”-nak szentelték. (Honnan lehet ismerős a Keleti Blokk? Igen, ez az az egyesület, mely a Dürer Kert mellett fészkel, s számos zenésznek, fiatal művésznek ad lehetőséget tehetsége kibontakoztatására. Az az csak adott, mert sajnos a Keleti Blokk Művészeti Egyesület március végén elhagyta eddigi otthonát. Az épületben élő és alkotó aranyifjak egyelőre maradhatnak, de így az ő helyzetük is bizonytalanná vált.)
Tehát a Keleti Blokkos bandák… az estét a THe pUnch nyitotta. A négytagú formáció még 2009-ben a rendkívül divatos indie hullámot lovagolta meg. Szegről-végről be is jött nekik, meg nem is. A kezdeti szárnypróbálgatások mind csak egy Arctic Monkeyst, Miles Kane-t és White Stripes-t koppintó fiúcsapatot hoztak magukkal. S itt a történet véget is érhetne vagy maximum egy tribute zenekarokat felvonultató esten folytatódhatna, ha nem jön 2012-ben az első kislemez, s vele együtt egy merőben új korszak kezdete is. Az elmúlt években a srácok a hazai klubélet elmaradhatatlan szereplőivé váltak. Már korán sem támaszkodnak a nagy britpop elődökre, inkább egy kísérletező, újszerű, izgalmas élményt visznek a zenébe. Nekem tagadhatatlanul a hatvanas évek angol progresszív és amerikai pszechedelikus világa sejlik fel a THe pUnch zenéjét hallgatva. Egy adag Pink Floyd némi Jefferson Airplanennel vegyítve, s mindez megbolondítva Jeff Beck-szerű gitárrifekkel. Ehhez már csak a bandatagok egyedi stílusa és tehetsége kell és kész is a legjobb kombináció.
A pszichedelikus meditációból a Néhai Bárány színpadra lépése rázott fel. A keszhelyi fiúknak egy tehetségkutató indította be a szekerét, bár a „underground” színtéren mozgóknak már ismerősek lehettek a Mikszáth Kálmáni novella bárányai. A hirtelen jött sikert és népszerűséget nem tékozolták el a fiúk: Burucs Szabiék igazolták, hogy van helyük a hazai zenei színtéren. Nekem nem csupán az egyedi zenekari felállás hívta fel a figyelmemet az együttesre ( Burucs Szabi a dobok mögül énekel), hanem leginkább az, amikor először hallottam őket játszani, nem tudtam bekategorizálni a dalaikat sehova sem. Az elmúlt napokban rongyossá hallgattam a számaikat, mégsem tudom egyik nagy elődhöz sem hasonlítani a bárányok zenéjét úgy igazán. Ők a Kispál és a Borz korai lemezeinek hatását említik. Nekem néhol belekeveredik egy kevés Vad Fruttik, Heaven Street Seven és 30 Y, tehát az elmúlt évtized valamennyi ősalter zenekara. De mintha mindegyik bandától csak a legjobbat lesték volna el a fiúk. Van benne szívhez szóló, őszinte -végre szép, magyar nyelvű- szerelmes, gondolkozó, felrázó, pogózásra ösztönző dalocska egyaránt. A dob témák fantasztikusak, a gitár riffek fülbemászóak és a szöveg mindig az, amire szüksége van az embernek: hol vigasztal, hol megsirat. Egyedülálló és különleges.
Abban a nyugodt magabiztosággal távoztam a Gozsduból, hogy van még remény arra, hogy a magyar könnyűzene langyos állóvize egyszer felforrjon.
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: Totisz Tamás -GMK