Számvetés a magyar iparművészetről

A közelmúltban jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában Vadas József művészettörténész 300 oldalas és 240, java részben színes képpel illusztrált könyve, A magyar iparművészet története, a századfordulótól az ezredfordulóig címmel.

– Miért éppen ezt az időszakot dolgozza fel a monográfia? – Mert iparművészet – a szó és az általa rögzített gyakorlat is – a 19. század derekán, nálunk inkább már a vége felé bontakozott ki. 1872-ben alapították az Iparművészeti Múzeumot, amelynek az Iparművészeti Iskolával közös épületét 1896-ban avatták fel. Az iparművészek képzése az egy évtizeddel korábban életre hívott Mintarajziskolában kezdődött. 1885-ben alakult meg a Magyar Iparművészeti Társulat. Addig – korábban tehát – inkább csak kézművesekről beszéltünk: ötvösökről, fazekasokról, takácsokról. Közülük a legtehetségesebb mesterek egyszersmind kreatív is alkotók voltak, de még céhes keretek között nevelkedtek és dolgoztak. – Miben különbözik tőlük az iparművész? – Ő már, a többség legalábbis, művészeti iskolában tanul. Ennek során megismerkedik a múlt örökségével, de a maga elképzelései szerint dolgozik. Tervezi meg, részben vagy egészben készíti is el a munkáit. A kivitelezést aztán a huszadik század során fokozatosan a gépek veszik át tőle. Ez az a lényeges változás, ami nem egyszer komoly konfliktusokat eredményez.
– Tudna erre példát mondani?
– 1898-ban, az Iparművészeti Társulat karácsonyi kiállításán mutatták be Andrássy Tivadar gróf budai palotájának ebédlőjét, amely Rippl-Rónai József, a korabeli magyar művészet egyik legnagyobb egyéniségének tehetségét dicséri. A festő nemcsak a bútorokat tervezte, hanem a mennyezeti és a fali üvegablakokat, a kandalló fölötti kárpitot, a tálalón levő díszüvegeket, az étkezésre szolgáló fajanszedények díszítményeit is. Amikor kiderült, hogy a berendezés átütő sikere ellenére sem neki ítéltek oda az állami nagy aranyérmet (ma ezt Kossuth-díjnak mondanánk), nyílt levélben tette szóvá sérelmeit, azt hangsúlyozva: „azok a bútorok az én alkotásaim. Én komponáltam őket, én ügyeltem hosszú időn át a készíttetésükre.” A tervező szerepe a későbbiek során még fontosabbá válik. Annak dacára is, hogy – főleg a két háború között – sok alkotó gondolja úgy, hogy ő már nem elsősorban művész, inkább mérnök, akinek a modern technológiákhoz és a mind erőteljesebben gyarapodó vásárlóközönség igényeihez alkalmazkodva kell jól használható és gazdaságosan előállítható, vonzó és olcsó árucikket produkálnia. Az iparművész mint elnevezés is szép lassan háttérbe szorul, helyét napjainkra a design és a designer foglalta el. Ez persze hosszú folyamat volt: a szakszó először a Révai Lexikon 1912-es kötetében bukkan fel, és olykor már abban az időben is beszélhetünk formatervezésről. Így például a Zsolnay-gyár egyszerű formájú rózsaszín termékei (a tejescsuproktól a szappantartókig), amelyekből önálló termet rendeztek be a pécsi Zsolnay-negyedben, mai szemmel is időtálló, egyszerre praktikus és esztétikus darabok.

– Ezek szerint a könyv a haladó tendenciákra fókuszál?
– Magától értetődő, hogy a történeti folyamatban élenjáró, a mindenkori jövőt – a ma világát – előszító alkotók és munkáik kapták az értékelésben a legnagyobb hangsúlyt. De az elemzés korántsem korlátozódik az ő tevékenységükre. Épp ellenkezőleg: arra törekedtem, hogy mindazt bemutassam, ami az adott periódusban iparművészetnek számított. Ez magyarázza a díszítő- vagy az egyházművészet jeles emlékeinek bemutatását a századelőn, illetve a két háború között. Vagy éppen azoknak a modern kísérleti alkotásoknak a szerepeltetését, amelyek – minthogy nem funkcionális tárgyak – a képzőművészethez állnak közel. Miközben ily módon a történeti hűség követelményéhez igazodtam, a vezető művek pozitívumai talán még szemléletesebben mutatkoznak meg az olvasónak. Ebben bízom legalábbis.

– Ma nem divat összefoglaló műveket írni. Mi késztette arra, hogy megírja a magyar iparművészet történetét?
– Több mint negyven éve foglalkozom a kortárs magyar iparművészettel. A véletlen sodort felé első munkahelyemen, ahol a terület számos élő nagyságát és fiatal tehetségét volt módom megismerni. A munkaköri feladat idővel tudatos érdeklődésre váltott. A hetvenes évek ugyanis – ma már bizton állíthatjuk – a magyar iparművészet és design nagy korszakát hozta, nem utolsósorban annak a politikai váltásnak az eredményeképpen, amelyet új gazdasági mechanizmusként tartunk számon. Erősödő vonzalmamat nem kis részben támogatta az a körülmény, hogy egyetemi szakdolgozatomat, majd doktori disszertációmat Kassák Lajos korai korszakáról írtam, s ő egyike volt azoknak, akik az elsők között ismerték fel a környezetalakítás kulturális-szellemi jelentőségét. Előbb művészeti kritikusként, majd kutatóként, végül egyetemi oktatóként számos kisebb-nagyobb cikket, tanulmányt, illetve könyvet írtam iparművészetről általában és azon belül főleg a magyarországi történéseiről. Hetven év felé közeledve úgy éreztem, ideje mindazt összefoglalni, amit ennek a művészetnek a hazai fejleményeiről sikerült magamban összegereblyéznem. Annál is inkább, mert rá kellett döbbennem: egyetlen elődöm, soha senki nem vállalkozott arra, hogy megírja a magyar iparművészet történetét.

– De mi az értelme, haszna az ilyen munkának?
– Önmagában a számvetés is fontos. Hogy lássuk: honnan hová jutottunk, milyen eredményeink vannak, amelyekre büszkék lehetünk. Netán miben tévedtünk. Az is munkára ösztökélt, hogy a design, ha jól sáfárkodunk vele, hozzáadott értéket produkál, amelynek kulcsszerepe van a nemzeti össztermék növekedésében. Ez azonban nálunk egyelőre inkább lehetőség, mint valóság. Az iparművészet nem vált az ipar szerves részévé. A szakma az ezredfordulón nagy átalakuláson ment át. Oktatásunk, amely nemzetközi szintű, lépést tartott ezzel a szemléletváltással, számos tehetséges fiatal bizonyítja felkészültségét és rátermettségét pályázati eredményeivel és exportképes termékével. Könyvemmel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a korábbiaknál jobban kellene építeni rájuk.

Képek:
Az Andrássy-ebédlő, 1898-as archív fotók alapján készült digitális rekonstrukció

Kozma Lajos: Karosszék, 1928