Az első példányt tiszteletünk és nagyra becsülésünk jeléül Pap Gábor művészettörténésznek ajándékoztuk, aki miután hazaérkezett neki is látott az elolvasásához. Két-három óra múlva már hívott is telefonon és nemes egyszerűséggel csak annyit mondott:
– „Gratulálok ehhez a könyvhöz mindkettőtöknek! Tompó László egy zseni! Régen olvastam ennyire tárgyilagos – minden indulattól mentes – ám mégis lényegre törő könyvet!”
2014. október 30-án, csütörtökön lesz a könyv bemutatója a Két Hollós könyvesboltban (Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032)
A laudátorok: PAP GÁBOR művészettörténész és RAFFAY ERNŐ történész. Az estet ifj. TOMPÓ LÁSZLÓ gondolataival zárjuk.
A könyv megvásárlásával a belépés díjtalan! (www.dobogommt.hu)
„Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy magyarnak és kereszténynek születtem.” – Siklósi András beszélgetése ifj. Tompó Lászlóval
– Kedves Laci, két frissen megjelent könyvecskéd ürügyén váltanék szót veled. Mindkettő megjelenése közös barátunk, Ambrus Pál, áldozatos értékőrző tevékenységének (Ébredés füzetek, Brusam Kiadó) köszönhető, aki már sok hasznos és színvonalas, mások által elhallgatott, vagy nemkívánatosnak minősített őstörténeti, kulturális, spirituális és nemzetvédelmi művet adott közre (én is szerepelek a listáján 3 kiadványommal), s még bőven lesz ezután is anyaga, tehát aligha marad munka nélkül.
Te (hozzám képest) a fiatalabb nemzedékhez tartozol, ennek ellenére nem ma kezdted az írást. Több lapnak, könyvkiadónak és internetes portálnak (pl. Szittyakürt, Front, Gede Testvérek Bt., HunHír.Hu) voltál és vagy a munkatársa, szerkesztője, valamint a Csonkaországban és Erdélyben is rendszeresen tartasz előadásokat, főként méltatlanul mellőzött és elfeled(tet)ett irodalmunk jeles szerzőiről. Bemutatkozásul indulásodról kérdeznélek. Milyen családból, környezetből származol, milyen iskolákat végeztél, mik voltak gyerekkorod meghatározó élményei; hol és hogyan szívtad magadba a magyarság szeretetét, szellemi-lelki hagyományainak kutatását?
– 1972-ben születtem Szombathelyen, 1988 óta Budapesten élek. Édesapám vasutas családban nőtt fel, és földmérőként, édesanyám pedig az egészségügyben dolgozott évtizedeken át. Magyarság iránti elkötelezettségem, történelmünk és irodalmunk iránti szerelmem családi örökség; leginkább anyai dédnagyapámnak, balatonfüredi Varga Jenő református elemi iskolai igazgatónak, költőnek, dalszöveg-írónak és testvérének, hajdúböszörményi Varga Lajos tanítónak (a két világháború között rendszeresen jelentek meg verseik), továbbá nagyapámnak, Komjáthy Lajos evangélikus lelkésznek köszönhetem.
Már gimnáziumi éveim alatt rádöbbentem, mennyire meghamisított történelmet tanulunk, ami belőlem egyre ösztönösebb lázadást váltott ki. Különösen is szemfelnyitóvá vált számomra, mint oly sokaknak, Csurka István 1992-es Cassandra-jóslatként megjelent tanulmánya, amely az i-re végleg feltette a pontot. A bolsevista és liberális hazugságokkal szembeni undorom még inkább fokozódott, amikor a bölcsészkarra kerültem. Személyesen megtapasztalva a felsőfokú oktatásban is megmutatkozó liberális-zsidó szellem térnyerését, beláttam, az ott folyó tevékenység inkább meggátolja, mintsem elősegíti szellemi előmenetelemet, ezért hamarosan ott is hagytam. Azóta könyvtári kutatásaim, antikváriumi tallózásaim és nem utolsósorban évtizedeken át az igazi múltunk feltárásával foglalkozókkal (leginkább a nemrég elhunyt Tudós-Takács János teológussal, filozófussal) való kapcsolataim révén olyan szellemi kincsekhez jutottam, melyeket az egyetemen valószínűleg sohasem kaptam volna meg.
1993 óta publikálok folyamatosan, tanulmányaimban (ezek elsősorban a Pannon Front, a Szittyakürt és a Front hasábjain, továbbá a Gede Testvérek Bt. kiadványaiban, 2010 januárjától pedig a www.hunhir.hu honlapon olvashatók) és előadásaimban rendszeresen foglalkozom – irodalomtörténészként s az Attila Király Népfőiskola tanáraként – elfeledett irodalmunkkal, történelmünkkel, tudatosítva gróf Széchenyi István igazságát, miszerint „magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”; életcélul kitűzve az 1945 utáni bolsevista és az 1989 utáni liberális tudatpusztítás következtében elfeledett példaképeink (pl. Szabó Dezső, Tormay Cecile, Dövényi Nagy Lajos, Wass Albert) minél szélesebb körű megismertetését; emellett megkísérlem korunk égető világnézeti kérdéseire az örök igazságok fényében való válaszadást, a magyar politikai publicisztika leginkább Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc, Oláh György és Milotay István meghatározta mércéjével.
– Az egyik könyved címe: „Gondolkozzunk!” (Vezércikkek, kortörténeti jegyzetek). Ebben 24 cikk keretében szólsz a történelemhamisításról, a holokauszt-problémáról, a zsidókérdésről, a keresztény hit és a katolikus egyház dolgairól, Jézusról és Mohamedről, Richard Williamson püspökről, a szabadkőművességről, a halálbüntetés visszaállíthatóságáról, a bolsevista és liberális cenzúráról, de foglalkozol Szabó Dezsővel, Csontváryval, a Nemzeti Alaptantervvel, a nyelvrontással, valamint néhány aktuálpolitikai, nemzeti sorsunkat érintő kérdéssel is.
Menjünk sorjában. Mivel magad is római katolikus vagy, sőt vallásodat az ősibb szertartásrend szerint aktívan – ám a klérus visszásságait is bírálva – gyakorlod, kézenfekvő, hogy először erről faggassalak. Miért van az, hogy a magyarság zöme mostanra letért az üdvözítő jézusi útról, s mondhatnám, teljesen hitehagyottá vált? Miben látod az egyház alapvető hibáit (kitérhetsz a protestánsokra is), a főpapság bűneit, s mi a véleményed az oly gyakran hangoztatott – szerintem gyomorforgató egyöntetűséggel – judeo-krisztiánizmusról, plebejusabb nyelven zsidó-kereszténységről? Nevezz meg néhány hozzád közelálló nagyságot, szentet az egyetemes és a magyar kereszténység soraiból, akiket ma is érdemes lenne követnünk, s akik példával szolgálhatnak akár a jövő ifjúságának is.
– Megtapasztalva a liberalizmus és a zsidóság kereszténységre gyakorolt diktatúráját, konvertitaként protestánsból katolikussá válva, egyértelművé lett számomra, hogy senki sem szolgálhat egyszerre két úrnak, Istennek és a Mammonnak (Mt 6, 24). Ez a kulcsa a magyarság jézusi útról való letérésének, amely már Moháccsal és a reformációval megkezdődött, kiteljesedése mégis a XIX. századra tehető, köszönhetően a kiegyezés utáni kormányok szentesítette elnemzetietlenítő, a magyarságot a saját hazájában kirekesztetté, bennszülötté alázó szabadkőműves hatalomnak és – dr. David Duke találó szavával – zsidó „szupremácizmus”-nak, önmítoszuk elfogadásának; és akkor a huszadik századról, legalábbis annak második feléről még nem is beszéltünk…
„Gyakori és jogos panasz, hogy a papság nem lép fel elég határozottan a liberális erkölcspusztítás ellen, azon ’szép új világ’ csábításaival szemben, amit a globalizmus, az EU képvisel. Tény, hogy nagyon kevés pap kiált egyértelműen nemet az abortuszra, a homoszexualitásra, az elválásra, az élettársi kapcsolatok elfogadtatására, a ’nyílt házasságra’; hogy nem óvják elég elszántan híveiket a lelki nyomorékokat népszerűsítő tévé erkölcsi mérgezésétől, vagy a liberális iskolák nyújtotta morális nihilizmustól. Félreértés ne essék: senki sem várhatja el egy paptól, hogy orvosi, pénzügyi, gazdasági szakember legyen! Azt azonban igen, hogy a hit és erkölcs őreként foggal-körömmel védje a Krisztus által rájuk bízott nyájat a szellemi-lelki rombolásoktól.” – írom „Gondolkozzunk!” c. kötetemben. Amíg Krisztus kiűzte a templomból a kufárokat, akiket egyenesen a „Sátán fattyai”-nak nevezett (Mt 21, 12-17, Mk 11, 15-17, Lk 19, 45-48), amíg valaha ízig-vérig magyar krisztusi arcélek (Pázmány Péter, Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Tóth Tihamér, Mindszenty József, Uzdóczy-Zadravecz István, Márton Áron, Nyisztor Zoltán stb.) óvták népünket a fertőjüktől; addig ma főpapjaink keblükre ölelik őket a Vatikántól Esztergomig: gondoljunk csak XVI. Benedek pápa rabbikkal való „párbeszédére”, vagy Erdő Péter bíboros csángók és felvidéki véreink magyar papok iránti igényét elutasító nyilatkozataira. Az igazság az, hogy a liberalizmustól és a cionizmustól megmételyeződött „modern” papok, lelkészek báránybőrbe bújt farkasok, akik megölik a lelket, amivel még ráadásul „szolgálatot” vélnek tenni Istennek (Jn 16, 2)!
Példaképeim – a fent felsoroltakon kívül – Boldog Özséb és általában pálos atyáink, Aquinói Szent Tamás és előző századunkból a szent életű Marcel Lefebvre francia érsek, a Szent X. Piusz Papi Testvériség alapítója, valamint korunkból az irodalomtudományban és a tomista bölcseletben is rendkívül jártas, igazságküzdelmei miatt meghurcolt Richard Williamson brit püspök.
– Legtöbb „szalonképes” közéleti fórumon jelenleg szigorúan tabunak számít a zsidókérdés boncolgatása, ill. a kőbe vésett dogmaként kezelt (sőt, immár nálunk is törvénnyel tiltott!) holokauszt-mítosz bírálata, kétségbevonása. Egy olyan komplex témakörről van szó, melynek hatásaival igen gyakran szembesülünk a nemzeti oldalon. Ezért számomra érthetetlen, hogy miért kéne homokba dugni a fejünket, avagy óvatosan kerülgetnünk, mint macska a forró kását. Az igazságot mindenképpen ki kell mondani, bármi lesz is a következménye! Másképpen fogalmazva: az igazság attól még nem csorbul, ha elmaszatoljuk, ill. tudomást sem veszünk róla. Mikor jutunk el végre odáig, hogy bárkiről-bármiről bármit (az etika és morál követelményeinek megfelelve!) szabadon elmondhassunk, leírhassunk?
Tekintettel hazánk izraeli fölvásárlására és gyarmatosító megszállására, kifejezetten érdekel, hogy mi a véleményed a zsidókról, az „antiszemitizmusról”, és kiket tartasz a föltupírozott holo-vallás, valamint a zsidó világuralmi törekvések elleni harc kiemelkedő személyiségeinek, akár a magyarok közt, akár a nagyvilágban? Az egykor teljesen zárt, titokzatos szabadkőművesség mostanra kissé elszürkült, kifulladt, legalábbis korábbi fajsúlyos önmagához képest. No, nem arra gondolok, hogy netán jó útra tért volna, hanem inkább arra, hogy fokozatosan beolvadt a globalizációs folyamatokba, az Új Világrend (New Age) megalapozásába, s egyébként is valamennyi jelentősebb páholyt a zsidók vezetik, tehát elég szoros az átfedés. Hogyan látod ezt a kérdést?
– Tudomásul kellene venni végre-valahára, hogy valójában nem az az antiszemita, aki őket gyűlöli, hanem akit ők gyűlölnek, amiért a kelleténél jobban ellenáll nekik. Tragédia, ha nemzetgyilkossági kísérleteik ellenére továbbra is úgy teszünk, mintha szeretnénk őket, s a róluk való őszinte véleményünket halálos bűnként fogjuk fel. Jó ideje kapható nemzeti könyvesboltokban egy kétszáz oldalas zsebkönyv „Anthologia Antijudaica” címmel, amely a világtörténelem legkülönfélébb származású és hivatású gondolkodóinak műveiből válogatva igazolja a „Sátán fattyai” krisztusi kijelentés igazságát. Mindenkinek kezébe kellene adni ezt a könyvet, ugyanis kiderül belőle: Cornelius Tacitustól Alekszandr Szolzsenyicinig csaknem minden kiemelkedő művész vagy politikus kifejezetten ellenszenvesnek találta őket; így Wass Albert például kullancsoknak, Veres Péter poloskáknak nevezte őket, vagyis róluk a „Mein Kampf” elolvasása nélkül is ugyanazokra a következtetésekre jut minden gondolkodó elme.
Ha az ellenük ma kőkeményen küzdők nevét kellene felsorolnom, alighanem igen szerény lenne a lista, ezért inkább maradjunk a múltnál, fajvédőinknél, akik közül leginkább Istóczy Győzőre, Verhovay Gyulára, Ónody Gézára, Szemere Miklósra, Bartha Miklósra, Prohászka Ottokárra, Gálócsy Árpádra, Kiss Sándorra, Bosnyák Zoltánra, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihályra, Méhely Lajosra, Doros Gáborra, Orsós Ferencre, vitéz Endre Lászlóra nézek fel, akik Széchenyivel vallották: „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntésében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán.” Hányszor kértek, ne általánosítsak, hiszen vannak köztük „kivételek”! Igen, Prohászka püspök is elismerte, hogy vannak jó és becsületes zsidók, de hozzátette, csak az a baj, hogy a rosszakat mégis mindig megvédik; sőt, még a sokáig liberális eszmei kötődéseiről közismert Márai Sándor is kénytelen volt bevallani: „Nincs nekem a zsidókkal semmi bajom, csak a szemtelen és tisztességtelen emberekkel van bajom, akik között feltűnően sok a zsidó.”
Nincs olyan világnézet és hatalomforma, amit meg ne lovagolnának, olyan humanitáriusnak látszó mozgalom, melybe be ne épülnének. A szabadkőművesség, a feminizmus, a New Age, és ami világunkat erkölcsileg leginkább végveszélybe sodorja, a „szabad nemiség-választást” hirdető, már óvodáinkban is térhódító „gender” ideológiája (gender mainstreaming) ma a leghathatósabb fegyverük ellenünk.
– A hírközlés s a könyvkiadás túlnyomó része most is a hazaáruló csoportok kezében van, ennél fogva egy elképesztő agymosás leghatékonyabb eszköze. Márpedig amíg a nemzeti oldal nem képes céljait, követeléseit megfelelő szinten artikulálni, addig reményünk sincs semmilyen esélyegyenlőségre, irányváltásra vagy fölemelkedésre. Az eltelt idő tanulságait levonva, mit tehetnénk azért, hogy gyökeresen másképp alakuljanak az erőviszonyok a médiában?
A másik „vesszőparipám” a következő. 1956 óta 6 millió (az illegális műtéteket számítva 7 millió) abortusz volt hazánkban, s ez a tendencia a „gengszterváltás” óta is folytatódik, egy tervszerű népirtás részeként. Sőt nemrégen a „liberalizmus” nagyobb dicsőségére egy sterilizációs törvényt is hoztak, mely szerint minden 18 éven felüli nő elköttetheti a petevezetékét, ami viszont sajnos visszafordíthatatlan, ha később esetleg mégis gyermeket akarna. Akkor, amikor évtizedek óta rohamosan fogy a lakosságunk, és minden eddiginél nagyobb az elöregedés aránya, vajon nem végzetes öngyilkosság-e a természeti és isteni törvényeket ily módon is áthágni?
– Először is, a médiában megítélésem szerint csak száz százalékosan nemzeti elkötelezettségű újságíróknak lenne szabad megjelenniük! Ismétlem: csak száz százalékban elkötelezetteknek, Isten ugyanis gyűlöli a félmunkát. Ehelyett mit tapasztalunk? Olyanok írnak, akik talán életükben nem olvastak el egyetlen könyvet sem Bosnyák Zoltántól, Marschalkó Lajostól, Fiala Ferenctől, miként Wass Albertről is legfeljebb csak hallottak. Megint Széchenyit idézem: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Hol vagyunk ettől! Szomorúan tapasztalom, hogy nemzeti rendezvényeinken is inkább csak a Coca-Cola, a sör vagy a dohány fogy, sőt a (mégoly szép) tarsolylemezekre is inkább futja sokaknak, mint magyarságtudatunkat megjelenítő könyvekre. Amíg ez így marad, nem lesz rendszerváltozás, még ha a jelenlegi világhatalom önmagát felélve elpusztulna, akkor sem, és éppen emiatt. Kik vennék át az irányítást? Nagyon kevés nemzeti köreinkben a ténylegesen (nem feltétlenül a papírjai, hanem a tudása alapján!) értelmiségi. Tudom, csodát nem várhatunk, hiszen az 1945-ben lefejezett nemzeti értelmiség utánpótlása rendkívül idő- és energiaigényes feladat, csakhogy ideje lenne minél szélesebb körben az elitképzésnek, a Sajó Sándor-i gondolat megtapasztalásának, miszerint „magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!” Ehhez azonban sokkal mélyebben kell megismerni ősnyelvünket, népművészetünket, irodalmunkat, művelődés- vagy akár technikatörténetünket.
Mivel hivatalos oktatási intézményeink egyike sem tanítja határozottan a Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint, továbbá a népi írók képviselte nemzetszemléletet, nekünk, maradék magyar értelmiségieknek kell igaz ismereteket adnunk színvonalas előadásokkal, népfőiskolákkal, a Gutenberg-galaxist sajnálatosan elnyomó világháló jó célokra való felhasználásával. E téren, bár a nyomtatott betű és a kimondott szó hatásával nem ér fel, mindenesetre örvendetes az igazi múltunkat feltáró és jelenünk problémáit ismertető, rájuk gyógyírt nyújtó honlapok növekvő száma.
Ami az abortuszt illeti: Trianonban a román fél büszkén hangoztatta, hogy Erdély az övék, hiszen anyáik teleszülték. Napjainkban sokan áldatlan gazdasági helyzetünkkel indokolják a drasztikus születésszám-csökkenést, szerintem azonban ennek fő oka nem ez, hanem inkább a férfi és nő szerepének felcserélődése, a nő főállású anyaságtól való megfosztása, az „én is pont olyan vagyok, mint te” felfogás követése, a gyermeket nyűgnek, tehernek tekintő hedonista szemlélet; amellyel szemben hazánk utolsó törvényesen választott államfője leszögezte: „Nemzetünk akkor lesz boldog, nagy, ellenállóképes, ha a gyermeklármától nem halljuk meg a bölcs politikusok dörgő, honmentő szónoklatait.” A liberalizmus megfertőzte társadalom „nőideálja” azonban olyan társat keres, aki magas toronyban dolgozik, nagy Mercedest hajt, és ha egy férfi azt mondaná neki: „Kicsikém, én egy kis kertet akarok művelni, ahol lesz lovam, ökröm és legalább három gyermekem.” – faképnél hagyná, mondván: „Figyelj ide, te nem vagy normális!”
– Eddigi legnagyobb történelmi tragédiánk – sajnos bőven akadnak kudarcaink, vereségeink – alighanem Trianon, hiszen itt megbonthatatlan egységű őshazánkat, a Kárpát-medencét darabolták szét a legbarbárabb módon, s nemzetünk egyharmadát kiszolgáltatták a rabló utódállamok kényére-kedvére. Tudjuk jól, hogy a határainkon túli magyarság szüntelen negatív diszkriminációktól szenved. Gyilkosságok, magyarverések, különböző jogfosztások, hátrányos anyanyelvi és kulturális megkülönböztetések, az autonómia-törekvések s a kettős állampolgárság tiltása stb.
Ezzel szemben a nálunk élő nemzeti és etnikai kisebbségek gyakorlatilag velünk mindenben azonos szabadságot élveznek, sőt nemegyszer (pl. cigányság, zsidóság) többletjogokat is bitorolnak a rovásunkra. Hol itt a kölcsönösség, megengedhető-e ez az egyoldalú kényeztetés, melyhez hasonlóra tán a világon sincs példa? Miképpen képzeled el a trianoni sokk feloldását (mely a győztesek számára sem hozta el a várt boldogságot!), bízhatunk-e elcsatolt területeink legalább részleges visszaszerzésében?
– Miért ne lenne lehetséges akár a teljes visszaszerzés is? Deák Ferenc szerint egy nemzet számára csak az vész el, amiről önként örökre lemondott. Önként és örökre! Csakhogy a politikában nincs se „soha”, se „örökre”! Tudva, hogy ma egy vaktérképen az átlag magyar még csak hozzávetőlegesen sem tudná megmutatni, hol van Kolozsvár – miközben „lerománozza” ott élő testvéreinket –, mondhatnám én is, hogy így soha nem tér vissza a Trianon előtti állapot, de talán még az 1938-1947 közötti sem; ámde látva, hogy egyre több fiatal olvas nemzeti kiadványokat és hallgat előadásokat, megsejtve, mit jelentett a Felvidék 1938-as, Kárpátalja 1939-es, Erdély 1940-es és a Délvidék 1941-es visszatérése, mit éreztek a Horthy katonáit virágesővel és örömkönnyekkel fogadó véreink, hiszem, hogy felébred még az alvó oroszlán.
A részleges területi visszaszerzés, pláne az autonómia azonban csak átmeneti megoldás, hiszen nem a románoknak kellene nekünk autonómiát adniuk, hanem nekünk lehetne nekik. Amíg ezt nem így látják az egymást váltó kormányok, amíg fel sem vetik nemzetközi színtereken, hogy nem erkölcsi (mint tette nemrég Fricz Tamás), hanem végső soron igenis területi elégtételt követelünk, addig érdemben persze aligha várható változás.
„Nem éltünk a lehetőségekkel, noha 1991-ben megkezdődött – Jugoszlávia szétesésével – a trianoni rendszer felbomlása. Nemzetünk atomjaira való szétesése, a maradék magyarság millióinak totális tudati leépülése, vagy ahogyan Balczó András fogalmaz, ’zsidó gyarmattá’ süllyedése következtében az igazi tragédia 90 év távlatából valójában nem az, ami akkor történt, hanem ami azután; az, hogy 1945 óta még a megmaradt 93 ezer négyzetkilométernyi csonka-országot sem vagyunk képesek testben és lélekben megtartani.” – írtam nemrég Trianon üzeneteként a választásokra, a választóknak, bízva abban, hogy ha a 93 ezer négyzetkilométeren belül mégis megerősödünk, komoly nyomást gyakorolhatunk a nemzetközi politikára a revízió érdekében.
– Másik könyvecskéd címe „Mérlegen”. Ebben a „Magyar arcképcsarnok” nevű sorozatod néhány hosszabb tanulmánya kapott helyet, melyek olyan háttérbe szorított irodalmi és közéleti óriásainkról szólnak, mint Prohászka Ottokár püspök, Tormay Cecile, Dövényi Nagy Lajos, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, Marschalkó Lajos és vitéz Endre László. Valamennyiükben közös az, hogy remek magyar hazafiak voltak, s épp ezért szembekerültek a judeokráciával is, tehát kortársaik s az utókor hivatalos ítészei egyaránt rájuk sütötték az „antiszemita” bélyeget, noha klasszikus értelemben nem mindegyikük volt az.
Válasszuk ki közülük talán Dövényit, akiről még a „magunkfajták” is viszonylag keveset hallottak. Kérlek, mutasd be röviden a főművét és pályáját. Mivel tudom, hogy számos egyéb tanulmányod is elkészült már (pl. Adyról egy mélyreható elemzés, mely a költő árnyoldalait is megrajzolja, a vitathatatlan értékei mellett), érdekelne, hogy kikről szólnak ezek, s előreláthatólag mikor olvashatjuk őket kinyomtatva is? Ha visszanézel eddigi utadra, elégedett vagy-e az életeddel? Amennyiben nem, mit csinálnál másképp, ha újra kezdhetnéd?
– Dövényi Nagy Lajost (1906-1964), legelhallgatottabb két világháború közti elbeszélőink egyikét, „Tarnopolból indult el…” című, eredetileg Rajniss Ferenc „Magyar Futár”-ában folytatásokban közölt, könyv alakban azonban csak 2001-ben (a Gede Testvérek Bt-nél kísérő tanulmányommal) megjelent, befejezetlen regényéért 1945-ben kötél általi halálra ítélte a cionista hatalom, amit Veres Péter közbenjárására életfogytiglanra „mérsékeltek”, s ebből 18 évet ült a rács mögött. A regény egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig, aki batyuval a hátán az Északi-Kárpátok felé tart. Magyarország határát észrevétlenül lépi át, majd Munkácson letelepedik. Önálló mestersége nincs, mindig csak árut közvetít. Adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolja a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mér, és hamisan tanúzik. Egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá tesz, az első világháború idején nem vonul be a hadseregbe, helyette papírbakancsokat készíttet a katonáknak, amelytől lefagy a lábuk a Kárpátokban. Miután Budapestre költözik, külseje, hétköznapi szokásai már nem is emlékeztetik a szülői házéra: úgy viselkedik, mintha nem is Tarnopolból indult volna el. Levágatja pajeszát, kikeresztelkedik („református”-nak mondja magát), felveszi a Balassa nevet. Vállalati vezérigazgató lesz, „telekspekuláns”. Nem érdekli az irodalom, művészet, tudomány, vallás, család, gyermeknevelés, hitvesi hűség, csak a közvetítő-kereskedelem. Az író Brandstein Juda jellemének két fő tulajdonságát emeli ki, a nihilizmust és a materializmust: „Sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb-hosszabb időre összefűzi a közös üzlet – s aztán vége.” Ami további tanulmányaim kiadását illeti: egyelőre Ady Endre tévedéseit és igazságait feltáró, eredetileg a Hunhíren folytatásokban közölt tanulmánysorozatom megjelenése várható, továbbra is a békéscsabai Brusam Kiadó „Ébredés” c. sorozatában. Célom vele, hogy versei, írásai és az életművével foglalkozó óceánnyi irodalom figyelembe vételével iránytűt adjon költőnk olvasásához, segítve elhallgatott politikai-világnézeti tévedései és tagadhatatlan társadalmi igazságai, költői szépségei felismerésében; végső következtetésként levonva, hogy egyrészt egy világnézeti-stílusművészeti ellentétek között vergődő eredendő költői tehetség Ady, akinek világában a nemzeti-keresztény eszméknek hol az elfogadása, hol az irántuk való vágy, hol pedig egyenesen nyílt tagadása egyaránt felbukkan, ezért hatalmas, önfegyelemmel kevésbé párosult kifejező ereje a legellentétesebb értékeléseket szülte; másrészt igazságai többnyire kínzó sorskérdéseink inkább művészi tökélyű felvetéséből, mintsem megválaszolásából állnak, és leginkább a magyar lét szorongásainak, töprengéseinek, lángolásainak kifejezései; különös tekintettel a „seregesen senkik”, vagyis a Németh László szerinti „híg magyarok”-nak nevezettekre, a „mindenkire, csak a maguk magyarságára nem gyanakvók”, a kelet-európai élet iránt közömbös vagy érzéketlen „asszimiláltak” elleni, elsősorban erkölcsi-szellemi küzdelemre.
Elégedett vagyok-e az életemmel? 38 évvel a hátam mögött nem lehetek sohasem eléggé hálás a Teremtőnek, hogy magyarnak és kereszténynek születtem, hogy mint megrögzött tabudöntögetőnek, erőt adott tucatnyi szemfelnyitó tanulmány megírásához és előadássorozat tartásához, és remélem, munkám még igen hosszú időre lesz.
– Noha közvetlenül nem foglalkozol a politikával (egyik pártnak sem vagy tagja), azért nyilván nem közömbös számodra, hogy mi történik az országban, milyen sors vár az egyetemes magyarságra, ill. megmarad-e az a hatalmas kulturális örökség, amit az évezredek során létrehoztunk. Többször is leszögezted már, hogy nem áll tőled távol a Hungarizmus, az egyik legmagyarabb, ugyanakkor legeltorzítottabb eszmei alapvetés. Több mint 60 év múltán vajon miért akarják még az emlékét is eltaposni? Itáliában és az USA-ban léteznek bejegyzett fasiszta, nemzetiszocialista pártok, s bár nem kedvelik őket „mérvadó” hatalmi berkekben, azért mégis megtűrik. Nálunk a tömeggyilkos liberálbolsevista bandák ma is virágoznak, ám a hungaristákat gyakorlatilag karanténba zárták. Mit gondolsz, miért forgácsolódtak szét ennyire (legalább 4-5 szervezetük van, s persze mind magát tartja az egyedüli „letéteményesnek”), s akad-e köztük olyan, aki (amelyik) Szálasiék méltó utódja lehetne; vagy az egész nem több felszínes, külsőségekkel megelégedő, zászlólengető, rock-koncerteken üvöltöző műmagyarkodásnál? Egyáltalán egy ilyen ellenséges, jobb esetben közömbös, elbirkásított közegben lehet-e még jövője egy letűnt mozgalomnak?
Végezetül még valami. Hogy mennyire nem volt valódi rendszerváltás, az különösen most látható világosan, a törvénytelen és embertelen Gyurcsány-Bajnai rezsim idején, amikor oly mértékű disznóságok történnek egész népünk rovására, melyekhez csak a Kun Bélával, Rákosival és Kádárral fémjelzett sátáni korszakok foghatók. Az ország többsége dühöng és lázad, mindeddig azonban sajnos eredménytelenül. Hogyan látod mai helyzetünket, lesz-e végre egy hatékony nemzeti összefogás, amivel fordíthatunk sanyarú sorsunkon, avagy fölösleges minden további küzdelem, mert olyan gólemekkel állunk szemben, melyek ellen semmit sem tehetünk? Hol van a magyarok legendás bátorsága, szolidaritása, hol van 1848 és 1956 szelleme?
– Bármennyi parazsat is gyűjtök most fejemre, hosszas történelmi tanulmányaim alapján nyugodt lelkiismerettel kijelentem, hogy Szálasi Ferencre is érvényes, ami dr. Hász István (1884-1973) katolikus püspök szerint Hitlerre: „Eljön az idő, amikor Őt oltárainkon fogjuk tisztelni!” Nem látom értelmét azonban, hogy olyanokkal vitatkozzam a nemzetiszocializmusról és a hungarizmusról, akik néhai és mostani képviselőinek érveire nem kíváncsiak. Egy bizonyos: ahogyan egykor a nyomor szülte mindkét ideológiát és mozgalmat, a mai, akkorinál egyre erősebb nyomor nem csökkenti, hanem növeli az irántuk való, korántsem csak zászlólengetésben kimerülő szimpátiát, főleg a fiatalság körében. Ahogyan Szálasi Ferenc mondta, „az igazság győz, nem átmeneti indulatok”.
A további küzdelem megmaradásunkért pedig nemhogy fölösleges, hanem mindannyiunk szent kötelessége, csak persze nem mindegy, hogyan. Miután nemcsak kollektív, hanem egyéni felelősség is van, különösen akkor, ha nincs felelős ország-vezetés. 1848 és 1956 mai üzeneteként, lelki-szellemi épülésünk kiegészítéseként, leginkább a világhódító nagytőke elleni küzdelem részeként a zsidó élelmiszer- és gyógyszeripar biológiai népirtást előidéző termékeinek bojkottját és magyar őstermelőink termékeinek vásárlását javaslom.
Végül hadd mondjam el: van Kárpátalján, a Tisza partján egy maroknyi színmagyar falu, Szalóka, ahova – egyelőre – csak útlevéllel mehetünk, ahol tökéletesen megtapasztaltam, mit jelent az, hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső). Nemzeti hagyományainkat kitűnően ismerve és ápolva, kéz a kézben vívják ottani testvéreink napi harcukat megmaradásukért, erőt és kitartást adva küzdelmeimhez, hiszen „teher alatt nő a pálma”. Elmondhatom: „Ki Szalókának vizét issza, annak szíve vágyik vissza.” Bárcsak velem együtt minél többen megéreznék, mit jelent ez! (internetfigyelo.wordpress.com)