Irodalmi beszélgetés a Hadik kávéházban
Hadik-ház. Kávéházas miliő, drágaság. Irodalomról való beszélgetés. Íróink zöme se hajdan, se ma nem engedhetné meg, hogy itt csüngjön egy kávén és egy zónapörköltön, míg napi sajtót olvas, kedélyesen politizál, vagy izzadva körmöl cikket, novellát a betevőért.
De most nem az íróké a terep, ők most csak megidézettek. Ők most csak apropó. A galéria szeparéjában „Foglalt páholy” sorozatcímen a Kortárs folyóirat estje kezdődik. A kérdező Sturm László (kritikus) vendégei két, merőben más irodalmi korszak üzenetét villantják. Kosztolánczy Tibor (az ELTE tanára, író és kritikus) inkább ex cathedra beszél a Nyugatról, az első Nyugat-nemzedék létrejöttéhez elengedhetetlen, de kulisszák mögötti anyagi küzdelmekről, míg Papp Endre (a Hitel szerkesztője, irodalomtörténész) a XXI. századi írói, kritikusi attitűdökről, a nemzeti identitásról, és egy ezen alapuló, új irodalomtörténet szükségszerűségéről elmélkedik már-már létfilozófiai síkra helyezve mondandóját.
Kosztolánczy figyelmét még szakdolgozat írása idején irányították a Nyugat, s nem is elsősorban az alkotók, hanem a nagyon is (ízlést, tudatot) meghatározó „háttéremberek”, a szerkesztők felé, akiktől minden függött. Egymáshoz való viszonyulásuk Kosztolánczy szerint sokszor izgalmasabb, mint a lapban megjelenő írások. Szerinte néhány nagy névtől eltekintve (Móricz, Kosztolányi) a Nyugat prózája közepes, mert Osváth prózaszemlélete megrekedt a realizmus korszakában. Ezt jól mutatja, hogy az abszolút hagyományosan építkező kassáki önéletírást, az Egy ember életét megjelentette, de az író avantgarde verseit nem engedte a lap hasábjaira.
Megtudhattuk, hogy Osváth a Nyugat előtt már több lapot is csődbe vitt, s a Nyugat is deficitesen működött. Viszont itt a feladata pusztán a szerkesztésben és az írókkal való kapcsolattartásban állott. Bár Fenyő Miksa is szerkesztőként volt feltüntetve, ő az anyagi biztonságért felelt. A főszerkesztő, maga Ignótus, pedig csak húzónév, aki szintén nem vett részt a versek, prózák szűrésében, lapba tételében.
Az induláskor úgy számoltak, ha 900 előfizetőt megnyerhetnek az ügynek, már prosperál a lap, ehhez képest októberre 240 főt toboroztak csak. Ha nem érkezett volna Hatvani Lajos, aki száz példányt kifizetett, s hónapról hónapra pótolta a veszteségeket (neki köszönhetőek a korban extra magasnak számító honoráriumok is), akkor a Nyugat nemhogy három, de egy nemzedéket sem hord ki.
Igen ám, de Hatvani megjelenésével a perpatvarok is megszaporodtak. A mecénás pénz fejében a szerkesztésbe is bele akart szólni. Közben kétszer is részvénytársaságot alapítottak Hatvani pénzén, amit – egyebek mellett – Ady szanatóriumi kezelésére, Ignótus magánkiadásaira fordítottak. Az Osváth és Hatvani közötti ellenségeskedés egy 1912-es párbajban csúcsosodott, melynek tétje: a vesztes távozik a laptól. A hórihorgas Hatvanit homlokán sebesítette a kis növésű, de tanult vívó Osváth. A kieső anyagi támogatást Fenyő húzásával lehetett pótolni, aki a Gyáriparosok Országos Szövetségénél talált szponzorokra.
Sturm László azt firtatta a továbbiakban, mi lehetett az a közös szellemi alap, ami a nyugatosok sokaságát állította Károlyi és a forradalom mellé. Mint kiderült, ennek inkább a helyezkedés, a helyzetben maradás volt az oka, mintsem az eszmei elkötelezettség. Hatvani megalapítja a Vörösmarty Akadémiát (Károlyi hatalma idején), ide tódulnak szép számmal a Nyugat-szerzők. Osváthot és Ignótust persze nem hívja. Osváth ki is lép a Nyugattól, de nem marad munka nélkül, mert Lukács György megbízza az úgynevezett Írói Kataszter vezetésével. Feladata: eldönteni, ki az író (az adott körülmények közepette…) Budapesten közel ezren jelzik, hogy ők írók, Osváthnak hónapokra való felhatalmazást adva a szöszölésre, válogatásra. Közben számos lap megszűnik, úgyhogy egzisztenciálisan is fontos írónak számítani, írónak maradni, mert az állam, csak az írónak találtatott írókról gondoskodik majd.
Az egyre inkább befülledő szeparéban Papp Endre kap szót. A házigazda a dolgok közepébe vágva szegzi neki meglátását, úgy tűnik legújabb publikációiból, irodalomtörténetet készül írni. Ezt Papp Endre nem is tagadja. „Készülök, de nem tudok” – vallja be. Ahhoz, hogy az elmúlt ötven év irodalomtörténeti feldolgozását véghez vigye, legalább tízesztendőnyi remetelétre lenne szüksége. Annyit tehet, hogy egy majdani mű elméleti alapjait veti papírra. Ennek középpontjában a nemzeti identitás, a nemzeti irodalomszemlélet állna. A globalizáció ellenében, ő a nemzeti reneszánsz mellett teszi le a voksot. Olyan embereket akar megnyerni az ügynek, akik jelentős mértékben egyetértenek majd a koncepciójával, akik nem a szánalmas-vicces, nihilista, de az ELTE-n és az MTA-ban is dívó, karrierista felfogásokra, példának okáért a kifejezhetetlenség poétikájára, a nyelv alkalmatlanságára fókuszálják gondolkodásukat.
Sturm László arról érdeklődik, mi lenne az alapja az irodalomtörténeti rendszerezésnek? Papp szerint erkölcsi kötelesség a lehető legnagyobb gazdagságban bemutatni közelmúltunk irodalmi törekvéseit, alkotóit, de nem a szétesés szemszögéből. Nagyon bántó, hogy egy bizonyos műhelyhez kapcsolódó irodalomtörténet, csak egyféle aspektus szerint vizsgálta meg a korszakot, s aki ennek nem felelt meg, azt, s annak életművét az elhallgatás révén nem-létezővé tették.
Sturm kérdésére, mi szerint nemzedéktársai között talált-e olyanokat, akik beleférhetnek ebbe az új alapokon nyugvó irodalomtörténetbe, Papp Endre úgy válaszolt, hogy az általa jegyzett (24 kortárs, negyven alatti, de minimum két kötettel rendelkező szerzőt [szöveggel, beszélgetéssel, tanulmánnyal] bemutató) Névjegyen sorozat gárdájának kiválasztásánál egyáltalán nem gondolkodott nemzedékben. Ő nem is fedezett fel senkit, hiszen már mindenki, a legfiatalabb is túl volt a kezdő és kötelező irodalmi lépéseken (két kötet megléte az írószövetségi tagsághoz is utat nyitott). S hogy mi lett belőlük? Volt, aki karriert csinált, volt, aki eltűnt még az irodalom környékéről is, megint más médiasztárrá lett. Mindenesetre a Hitel, melynek égisze alatt futott a vállalkozás, nem töltődött föl fiatal írókkal, bár ez volt az eredeti cél.
Az est házigazdája végül afelől érdeklődött, hogy egy ilyen, ifjú írók alkotta, tetemes mennyiségű irodalmi anyag elolvasása után talált-e valami új témát, megszólalási nóvumot, közös stílt vagy közös törekvést? Nem – volt a lakonikus válasz. Csalódtam is kissé, hisz nem leltem korszakos egyéniségre. De ezek az írói pályák még nyitottak, s talán ellenállnak a magyar irodalom eltömegesedésének, mely az internet térnyerésével hatványozódott. Nagyjából mindenki próbált a mindent magába emésztő posztmodernek megfelelni, több-kevesebb sikerrel. Ez az egysíkúság mára azért megváltozott, akár a vizsgált szerzők életművén belül is. Ma vegyesebb és gazdagabb a kép, mint tíz éve, s bár színesebb lett a magyar irodalom, nem biztos, hogy jobb is, mert sokk a blöff, a karrierhajhászás miatti divatkövetés…
Az estsorozat természetesen folytatódik a Hadikban. Remélhetőleg ugyancsak szép számú közönség előtt, hónap múltán Ambrus Lajos a Kortárs főszerkesztője kérdezi leendő vendégét, a fellépő kiléte azonban még kérdéses. A nagyérdemű drótpostán értesül. Végül kötetlen, boros, kávés, limonádés eszmecserével oldották a hivatalos kört az est résztvevői, ahová a közönség is meginvitáltatott…
(Történt mindez 2011. január 27-én, csütörtökön, 18 órától a Hadik kávéházban, a Bartók Béla út 36. szám alatt.)