A Kaukázuson túli népcsoportok közül az egyik legkülönlegesebbek az udik, akik már az ókorban is a térségben éltek. A jelenleg kis, alig tízezer főt számláló közösség máig őrzi ősi keresztény hitét és különleges nyelvét.
A többségi muzulmán hitű azerbajdzsánok között békében élnek az udik a Kaukázus eldugott falvaiban. A 2000-es évektől kezdődően az azerbajdzsán állam is pártfogásába vette őket, hivatalosan elfogadták önálló egyházukat, felújították templomukat, iskolát építettek számukra. Régi írásukat sajnos nem használják, helyette tankönyveik és vallási irodalmuk latin betűvel kerül kiadásra. Nemrég egy nemzetközi konferencián mutatták be az ország ősi, keresztény örökségét. Az udi közösség ma is veszélyeztetett, a vidéki élet nem vonzó a fiatalok számára, éppen ezért a nagyvárosokban keresnek munkát maguknak.
Keresztény történet
Sok elmélet született az udi nép korai történelméről, összefüggésbe hozták őket a térség nagy államaival és népeivel. A nyelvészek szerint az udik elődei a bronzkor félelmetes lovasai, a hurrik lehetnek, akik a Kr. e. 3. évezred végén meghódították Elő-Ázsia és Mezopotámia nagy részét és meghonosították a lótenyésztést. Annyi bizonyos, hogy az udi név a Kr. e. 5. században már ismert volt, és Hérodotosz művében szerepel, akkor a perzsák oldalán részt vettek a görögök elleni háborúban. A Kr. e. 3. században megalakuló Kaukázus Albánia egyik legerősebb törzse volt, akkoriban Kaszpi-tenger partjától nyugatra éltek, fennhatóságuk a Kaukázus lábától egészen a Kür-folyó északi partjáig terjedt. Az ókorban két fővárosuk volt, az északi Gabala, amely ma is fontos város Azerbajdzsán északi, hegyvidéki vidékén. Romjait ma turisták ezrei keresik fel évente. A várost a Kr. u. 5. századig lakták, majd a hunok betörései miatt a fővárost délre költöztették és Partavot tették meg új központjuknak. Ez a település jelenleg Barda néven Azerbajdzsán egyik népes települése. Maga a Kaukázusi Albánia élén hosszú ideig a pártus Arszakida-dinasztia uralkodott, ez a híres lovas nép tette államvallássá a kereszténységet 313-ban Albániában és az összes környező régióban, így Arméniában is. Az udik elődei keresztény missziókat vezettek a környező országokba, többek között megpróbálták megszelídíteni félelmetes északi szomszédjaikat, a hunokat. Egyikük, Kardos például eljuttatta hozzájuk a Szentírást is. A misszió végül eredményes lett: 681-ben a kaukázusi hunok államvallássá tették a kereszténységet. Ezzel párhuzamosan a 7. század közepétől dél felől támadó arabokkal kemény küzdelmeket vívtak, egészen Kr.u. 8. század elejéig meg tudták óvni országukat az idegen hódítóktól. Amikor a többségben lévő arabok legyőzték a keresztény Albániát, az udik egy része a hegyekbe menekült, keresztény hitüket, szokásaikat és nyelvüket azonban megőrizték.
Jelenleg a Kaukázus lábánál élnek, a mai Oguz és Nidzs körzetében. Az udik 18. századtól az észak-azerbajdzsáni Guba Kánsághoz tartoztak. A cári csapatok 1813-ban foglalták el a területet. Az udik hite nem a muszlimok, hanem a keresztény oroszok miatt került veszélybe. Míg a muszlim azerbajdzásnok idején szabadon gyakorolhatták vallásukat, addig az orosz cár 1836-os rendelete révén megszüntették az addig működő albán keresztény egyházat, és összevonták az örmény egyházzal. Az albán kereszténység ezáltal elveszítette önállóságát, de még nagyobb veszteség volt számukra az, hogy megsemmisültek a régi, albán nyelven és írással íródott dokumentumok. Mára csak kevés töredék maradt fenn, egyik a régészeti feltáráson előkerült 7. századi mingecseviri oltárkő, a másik pedig a Sínai-hegyi Szent Katalin kolostorban talált két albán keresztény vallásos kézirat.
Maroknyi nép
A csodával határos módon – a folyamatos háborúk és üldözések ellenére – az udik nem tűntek el. A nagyvilágban körülbelül 10 ezren élnek, sokan Oroszországban dolgoznak, Georgia keleti, hegyvidéki részén, Zinobiani település környékén is létezik egy néhány száz fős közösség. Állítólag hazánkban is élnek udik, a Zakijan család. A legjelentősebb csoport, több mint 6 ezer fő Nidzsben és a közeli Oguzban él falvakban, összesen 14 adminisztratív kerületben. A 21. században ősi történelmük, keresztény hitük, és egyedi nyelvük is vonzza a kutatókat külföldről és belföldről egyaránt. A nyelvészek úgy véli, hogy egy olyan helyi, ősi eredetű kaukázusi nyelvet beszélnek, amelyet rajtuk kívül még Dagesztánban, az egykori Scythia Minorban beszélnek. Közeli rokonságban állnak a hegyvidéki lezginekkel. Embertanilag a kaukázusi típuson belül a balkán-kaukázusi csoporthoz tartoznak. Az ókori szerzők szerint az udik magasak, világos hajúak és szürkés szeműek. Az ókori szerzők leírását a régészek ásatásai igazolták: a kisi ókeresztény templom feltárásánál, 2 méternél is magasabb emberek csontvázaira bukkantak.
Újjáéledő kereszténység
Nidzs, jelentéktelen kis azerbajdzsán falu ma már szerepel a fő turisztikai célpontok között, az őskeresztény templom és az udi közösség sok turista csoportot megállásra késztet. A település leghíresebb temploma Szent Tamás tanítványának, a Kaukázus misszionáriusának, Szent Eliszének szentelt Dzsotari-templom. A korai történeti adatokból tudjuk, hogy a térítő szent a mai Azerbajdzsán területén építette fel az első keresztény templomot. A jelenleg is álló szent hely 1723-ban épült. A szovjet időkben hombár volt.
A templomot 2006-ban állami pénzen felújították, 2003-ban az azerbajdzsán állam ugyanis nemcsak elismerte az ősi keresztény vallást, hanem elrendelték a régi műemléki keresztény templomok felújítását.
A keletre tájolt kapu felett látható az albán kereszténység jelképe: a tulipános kereszt. Az udi keresztények tisztelik az életet adó napot, hagyományos ruhájukon nyolc sugaras Napot ábrázolnak. A középkori templom körül régi sírkövek hevernek. A helyiek között van egy érdekes szokás: az elhunyt hozzátartozók tiszteletére a templom körül platánfákat ültetnek, amely az örök életre utaló jelkép. A legöregebb fa a 17. századból való.
Talán a Nidzsben lévő két keresztény templom is hamarosan felújításra kerül. Néhány kutató megkezdte az albániai kereszténység emlékeinek és történetének a feltárását, az építészek pedig a régi templomok szerkezetét kutatják, eddigi eredményüket, azaz a kaukázusi albán szentélyek, bazilikák makettjeit kiállították a legrégebbi azerbajdzsán keresztény templomban, Kisben. Számunkra sem mellékes ez a feltáró munka, hiszen a korai keresztény közösségi imaházak szoros rokonságot mutatnak a kaukázusi keresztény templomokkal.
Az udiknál a vallás kezdi visszanyerni közösségformáló erejét. Ma már nem kell otthon, titokban imádkozni, hanem a közösség szabadon gyakorolhatja vallását, és továbbadhatják nyelvüket utódaiknak. A keresztelés a templom melletti medencében történik, ahol a hívőnek le kell merülni a vízben, mint Jézus idejében. Belül, a szentélyben nincsenek padok, az istentisztelet állva folyik. A templombelső csupasz, nem festettek rá képeket, Jézuson kívül csak néhány szent–Szűz Mária, Sárkányölő Szent György – ábrázoló ikon függ a falon. Az udik minden délben imádkoznak az oltár előtt. A szentmise pedig vasárnap délben kezdődik. Megülik a nagy keresztény ünnepeket, de megemlékeznek az azerbajdzsán állami és a muszlim ünnepekről is.
Obrusánszky Borbála