Close

Gondolatok „Hollókő öröksége” c. könyv megjelenése kapcsán.

2013. jún. 24-én, a széles körben meghirdetett könyvbemutató napján jött ki a nyomdából a bemutatásra kerülő könyv, „Hollókő öröksége” címmel. A kiadó az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága, ami már önmagában is arra utal, hogy egy különleges műről van szó. Ugyanis az ICOMOS (International Council on Monuments and Sites), azaz a Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Bizottsága egy professzionális nemzetközi szervezet, amely az egész világon megtalálható kulturális örökségi helyszínek megőrzésére és védelmére jött létre. A szervezetet 1965-ben hozták létre. Feladata szerint az UNESCO tanácsadója a Világörökség helyszíneivel kapcsolatban. Márpedig Hollókő 1987-től a világörökség része, várával és táji környezetével együtt. És valóban, egészen különleges és nagyszerű műről van szó. A könyv létrejöttének gondolata az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának 2011-ben Hollókőn megtartott közgyűlésén vetődött fel, miszerint a község világörökség részévé válásának 25-ik évfordulójára, összegyűjtésre kerül mindazoknak a visszaemlékezése az elmúlt 25 évről, akiknek valamilyen szerepük volt abban, hogy Hollókő megkapta és a mai napig megőrizte ezt a nemzetközi elismerést. Az anyag összegyűjtését, könyv alakban történő szerkesztését Dobosyné Antal Anna és Kovács Dezső végezték. Munkájukat a legnagyobb elismerés kell, hogy illesse. Ugyanis az eredeti szándékon túl, nem csupán az elmúlt 25 évről készítettek számvetést, hanem korabeli dokumentumok, tervek, tanulmányok, fotók, friss interjúk segítségével oly mértékben kibővítették és gazdagították a létrejövő mű tartalmát, ami egyedülálló, és a település 1909 évi tűzvészben történt pusztulásától és újjáépítésétől kezdve napjainkig, folyamatában mutatják be Hollókő mindennapjait, az eredményekkel és kudarcokkal, a megoldott és megoldandó problémákkal együtt. Magyar világörökségi helyszínről, ilyen mű még nem készült.

A könyv, a szerkesztők szándéka szerint, nem Hollókő világörökséggé válása történetének száraz, tudományos leírása, bár az sem lenne érdektelen olvasmány. Sokkal inkább egy fantasztikus színes kaleidoszkóp, ahol a sok kis színes elemből fokozatosan alakul ki és áll össze szerves egésszé Hollókő világörökséggé válásának története. A könyv sokak régebbi vagy ez alakalomra írt tanulmányából, cikkéből, visszaemlékezéséből, most vagy régebben készült interjúkból egybe szerkesztett anyag. Végül is tehát számos szerző munkájáról van szó. A szerzők között ott találjuk az építészt és tájtervezőt, a régészt és néprajzost, műemléki intézmények vezetőit, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának szakemberét, a Hollókőért Közalapítvány képviselőjét, interjút olvashatunk egykori tanácselnökkel, ill. polgármesterrel, idős és fiatal helyi lakossal. Olvashatunk a falu és vár középkori történetéről. A falu hajdan volt életét Szeder Fábián „A palóczokról” (1819) és Szabó Zoltán „Cifra nyomorúság” (1937) című műveik részlete idézi fel. Újabb időkről, de még a hagyományos falusi életről a Kelemen Istvánnéval, Piroska nénivel készült interjú szól. A világörökség részévé válássá tevők közül már többen elhunytak, az ő munkájukat egykori tanulmányaik, cikkeik, velük készült interjúk, barátok, munkatársak visszaemlékezései élesztik fel.

Hazánk az első volt, amely már 1949-ben lehetővé tette egy népi építészeti alkotás számára is annak műemléké nyilvánítását és ezzel műemléki védelmét, 15 évvel megelőzve az un. Velencei Kartát (1964), amely a nemzetközi műemlékvédelme alaptörvényének tekinthető, de amelybe a népi építészet alkotásai csupán egy óvatos mondat formájában kerültek bele: „A műemlék fogalma nemcsak a nagy alkotásokra terjed ki, hanem azokra a szerény művekre is, amelyek az idők folyamán kulturális jelentőségre tettek szert.”

Elsők voltunk abban is, hogy nem csupán egy népi objektumot, hanem egy teljes falut, jelen esetben Hollókőt, műemléki jelentőségű területté nyilvánítottunk (1972), majd pedig kitágítva azt, a hozzá tartozó várral és természeti környezetével együtt, Hollókői Tájvédelmi Körzetté alakítottuk (1977). 

És Hollókő volt az első falu, amely világörökség része lett 1987-ben, egyidejűleg az athéni Akropolisszal, a kínai nagyfallal, és a velencei lagúnákkal.
Azonban hosszú és nehéz út vezetett eddig az elismerésig. Erről az útról ad számadást ez a könyv. Megismerjük a kezdeteket, az 1950-es éveket, amikor még csak néhány elhívatott építész és néprajz tudós, munkája nyomán, a népi építészet értékei felé fordul a műemlékvédők figyelme. Részesévé válunk Hollókő „felfedezésének”, azok munkájának, akik a bürokrácia akadályain keresztül, közel két évtizeden keresztül, mindent elkövettek, hogy ez az egyedülálló népépítészeti, történeti és táji együttes a mai napig megőrizze eredeti arculatát. Találkozunk a régésszel, a városrendezővel, az építésszel, a néprajzossal, a tájtervezővel, akiknek eszébe sem jutott, hogy munkájuk gyümölcse a világörökség részévé válhat. Egyszerűen felismerték az értéket, látták az elérendő célt, a hollókői ó-falu megmentését az utókor számára, és tették a dolgukat. Ebben a munkában nem kis szerepe volt az akkori hivatali adminisztrációnak, az Építésügyi Minisztériumnak, a munkába bevont tervezőirodáknak, az Országos Természetvédelmi Hivatalnak, a Megyei Tanács illetékeseinek, az akkor még községi tanács, majd polgármesterei hivatal vezetőinek, akik az ügy mellé álltak. Hiszen a feladat óriási volt. A meglévő adottságok felmérése, értékelése; a tervezési program kialakítása; a tervek elkészítése; a szükséges pénzügyi források előteremtése; a tennivalók mérlegelése az éppen aktuális lehetőségek figyelembevételével; a lakósság tájékoztatása, meggyőzése; a tényleges megvalósítás; épület vásárlások; új közintézmények létesítése épület átalakítással, vagy új építésével; közművesítés, útépítés; stb. Ilyen jellegű műemlékvédelemre, örökségmegőrzés ilyen komplexitására sehol a világon eddig nem volt példa, és – miként azt a szerkesztők írják – bátran nevezhetjük világszínvonalú teljesítménynek. A munkának nem csekély jelentőségű hozadéka volt továbbá, amint az egyik tanulmányban olvashatjuk, hogy „Hollókő műemlékvédelmi kérdései jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy ezidőben teljesedhetett ki a népi építészeti emlékeink védelmének módszertani eszközrendszere”. Bizonyítást nyert, hogy a népi épületek védelmének nem egyedüli és kizárólagos módja a külföldön általános gyakorlat, a skanzenbe telepítés, hanem azt meglehet oldani „in situ” azaz helyben is.

Szó esik a kudarcokról is. Ugyanis nem minden és nem egészen úgy valósult meg, ahogyan azt a tervezők szerették volna. A munkák megkezdésének idején még élő falu lassan megváltozott. Az évek múlásával a tervezők olyan, egyedi problémákkal, gazdasági és szociális változásokkal találkoztak, amelyek előre nem voltak láthatók, tervezhetők. Megépült az orvosi rendelő és lakás, de az orvos nem költözött be. A felajánlott lakáskorszerűsítésre a lakók nem tartottak igényt, inkább áttelepedtek az új falurészbe. A közmegelégedéssel hosszú ideig működő kitűnő óvodát áthelyezték a másik falurész iskolájába. Megszűnt az állattartás, aminek következtében funkció nélkül maradt a gazdasági épületek egy része. Az eredeti állapotában megőrzendőnek tartott un. hagyásfás legelő elgazosodott, beerdősödött. Az őslakók elvándorlásával, az új épületfunkciókkal megszűnt a kis háztáji parcellák gondozása, az ott folyó kertészkedés, szőlőművelés; stb. Előtérbe került viszont a turizmus. A világörökségi rang olyan hírnevet szerzett a kis Nógrád megyei falunak, hogy ma már az egyik leglátogatottabb turisztikai célpontjaink között szerepel. Ennek is megvannak azonban a nem kívánatos következményei. Ezek a problémák már a ma és az elkövetkező évek gondjait jelentik.

A könyv, szerkesztők által válogatott anyaga, az eredmények és a gondok bemutatásán kívül, nagyon helyesen, kicsit kibővíti az ó-falu témájának körét. Több tanulmányt közöl a világörökség szerves részét képező vár helyreállításáról. Román András beiktatott 1979 évi cikkéből tájékozódhatunk az ICOMOS és annak Magyar Nemzeti Bizottságának a tevékenységéről. Fejérdy Tamás írásából képet kapunk egyrészt arról a folyamatról, amelynek révén az ICOMOS a világörökség részévé nyilvánította Hollókőt, kiemelve ebben Román András szerepét, másrészt megismerhetjük azokat a világban szétszórt, kevés számú települést, épületegyüttest, amelyek éppen az úttörőnek számító 1987 évi hollókőről szóló döntés nyomán, a későbbiekben kapták meg ezt az elismerést. Örömmel fedezhetünk fel ezek között több, egykor hazánkhoz tartozó települést, mint az egykori Rózsahegy részét képező Vlkolinecet, Torockót, Énlakát. Flórián Mária tanulmánya a palóc, elsősorban Hollókő népművészetét, népi hagyományait mutatja be. Örsi Károly és Kiss József a táji környezettel és a helyi természeti értékekkel ismertet meg bennünket. Fehér Judit az ország egyéb falusi, műemléki jelentőségű területeit mutatja be, így téve teljessé a Hollókőről kialakuló képünket. 

Mint látható, a „Hollókő öröksége” c. könyv átfogó képet ad országunk egykori legösszetettebb műemlékvédelmi munkájáról. A cikkek, tanulmányok, visszaemlékezések, interjúk színes kockáiból visszatérően kiemelkedik, a munkában résztvevők szívet melegítő, példátlan szakmai, emberi együttműködésének értékelése, dicsérete, egymás munkájának elismerése, az a csapatszellem, amire az óta sem volt példa. Az elismerő szavak között Mendele Ferenc neve újra és újra felbukkan, mint az egész műemléki védelmi folyamat elindítója és végig mozgatója. 

Nem kapnánk teljes képet a könyv szerkesztőinek munkájáról, ha nem említenénk meg azt a nagyszerű ábraanyagot, tervrajzok és fényképek gazdag sokaságát, amely a szöveget kíséri és részben értelmezi. A sok cikk, tanulmány, interjú után találjuk a „Világörökség előterjesztés” magyar nyelvű anyagát (1987). Utolsó fejezetként pedig a könyv egyik szerkesztője, Kovács Dezső által még 2004-ben elkészített „Hollókő kezelési terve” című tanulmányának egy jellemző és a lényeget összefoglaló részletét olvashatjuk. A kötetet a Hollókővel kapcsolatos bibliográfia zárja.

Ismertetőnkben konkrétan csupán néhány nevet említettünk. A többi szerző nevével a kitűnően szerkesztett mű kézbevételekor találkozhat az olvasó. És éppen ez a szerkesztés talán egyetlen, nem jelentős hiányossága. Olvasás közben az írások szerzőinek, interjú alanyai legtöbbjének szakterületét, munkáját, hivatali beosztását, stb. megismerhetjük. De nem mindenkiét. Éppen a mű különleges jellegénél fogva, érdemes lett volna, és a közreműködők is megérdemelték volna, hogy külön összeállításban mindegyikükről egy néhány mondatos ismertetés is szerepeljen, miként az számos szakfolyóiratban általános gyakorlat.
Ha figyelmesen végigolvassuk a könyvet, vissza- visszatérve egyes részlethez, a mű akár segélykiáltásnak, más szempontból vádiratnak is tekinthető, bár biztos, hogy ez nem volt a szerkesztők szándéka, még ha gondoltak is rá. Segélykiáltás Hollókő jövője érdekében, és vádirat az európai tekintélyű műemlékvédelmünk felszámolása miatt. A címben szereplő „örökség” szó nem véletlen. Amiről a könyv szól, az lényegében egy létrehozott, megvalósított érték, a világörökség részének, Hollókő ó-falujának örökségként történő megbecsülése, megőrzése, továbbadása, mert ahogyan egy örökölt tárgyat el lehet veszíteni, a világörökségi rangot is el lehet veszíteni. Az örökség könnyen örökösök nélkül maradhat. Azonban idézzünk néhány sort a könyvből:

– „…nincs tervezői-kivitelezői háttér a feladatokhoz, de nincs kormányzati akarat sem a folytatáshoz.”
– „ A világörökség cím pedig felmentést adott az alól, hogy az elődök nyomdokain tovább gondolják a hátralevő feladatokat.”
– „ A turisztikai atrakció nem helyettesítheti az örökségvédelmet.”
– „ Erre kellene – amit évek óta, mióta csak világörökség van, kiabálok, de ami a tudomásom szerint a mai napig sincsen – hogy az állami költségvetésben a világörökségre külön sorban fordíttassék pénz, ami csak a világörökségre legyen költhető.” (Román András, 1999.)
– „ Ugyan a 2004-ben elkészült világörökségi kezelési terv már konkrét feladatokat fogalmazott meg mind az Önkormányzat, mind a Közalapítvány számára, annak csak töredéke valósult meg financiális és humán erőforrás hiányában.”
-„ Megszűnt az a nagymértékű állami finanszírozás, ami ezt az idealizált világot meg tudta teremteni, és fenntartását támogatni tudta.”
– „….a magyar világörökség Ófalu elnéptelenedik, elveszíti élő jellegét, fenntartása bizonytalan, komplex szakmai menedzsment hátteret pedig sosem kapott.”
– „…nem érthető, hogy a kulturális örökség politikát irányítók miért nem biztosítanak e helyszínnek közösségfejlesztőket, néprajzosokat, szociológusokat, turizmus szakértőket, stb. Egyáltalán egy olyan intézményi hátteret, mely segíthetné az összetett  problémák megoldását Hollókőn. „
– „Az örökség védelme Hollókőn másodlagos, gyenge érdekként értelmezhető. A meghatározó a turizmus fejlesztés és befektetői szándék. Az örökségvédelem, a hitelesség, a Közép Európát szimbolizáló vidék hagyományinak bemutatása ma már sokadrangú szempont.”
– „ Miért van az, hogy az örökségvédelmet csak a turisztikai fejlesztések „farvizén” lehet helyzetbe hozni? Nem az örökségért, hanem a turizmus remélt hasznáért megy a küzdelem.”
– „ Többször dekralálták is, hogy az önkormányzat önmagában nem tud megküzdeni a világörökségi feladatokkal. A magyar kormány részéről ugyanakkor nem történt meg a felismerés, hogy ekkora műemlékegyüttes anyagi és szakmai menedzselésének gondjait nem lehet csupán egy kistelepülés önkormányzatára hagyni, azzal a feltételezéssel élni, hogy a turizmuson keresztül az örökségvédelmet is meg lehet oldani.”
– „ Ide tartozik az örökség menedzselésének megoldatlansága, a védet környezet állapotának leromlása, a telek- és ingatlanspekuláció, a hatóságok szektorális gondolkodása és Hollókő értékeinek, dokumentumainak helybeni elérhetetlensége, egy helyi dokumentumgyűjtemény hiánya.”

Az idézetek önmagukért beszélnek. Az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság, melynek felügyelni kellene a magyar világörökségi helyszíneket, így Hollókőt is, csupán javaslattevő szervezet, bürokratikus és hosszadalmas eljárási szabályokkal, nem pedig anyagi háttérrel rendelkező, szükség szerint azonnali intézkedéseket foganatosító, szervezést, tervezést, megvalósítást lehetővé tevő, elhivatott és gyakorlati szakemberekkel – műemléki szakmérnök építész, etnográfus, tájtervező, szociológus, stb. – rendelkező intézmény. Az anyagi háttér megteremtésére, a jelenleg alkalmazott, akár EU. akár hazai pályázatok a világörökségi helyszínek esetében alkalmatlanok, éppen a helyszínek egyedi és különleges volta miatt.
Hollókő a kulturális örökség kategória 5. kritériuma alapján kapta meg a világörökség címet, amely így szól: „…olyan hagyományos emberi településtípus kiemelkedő példája, amely egy bizonyos kultúra képviselője, és mely visszafordíthatatlan változások hatására veszélyeztetetté válik.” És még egy idézet a könyvből:
–    „Világörökség ma már nem lehet olyan helyszín, ahol bizonyítottan jelen van a kimagasló egyetemes érték, de fenntartása és fennmaradása hosszú távon nem biztosítható.”

Már pedig a kulturális örökség politikát irányítók magatartása alapján úgy tűnik, hogy ennek a bizonyítottan jelen levő kimagasló értéknek, Hollókő Ófalujának a fenntartását és fennmaradását hosszú távon nem kívánják, vagy nem tudják biztosítani, ami a világörökségi helyszínek közüli törlését eredményezheti. Ez a szakmai közönyösség azonban nem csak Hollókő világörökségi státuszát veszélyezteti, hanem hosszú távon a többi magyar világörökségi helyszínt is.

Térjünk rá az említett másik témára, a mely elválaszthatatlan Hollókő fennmaradása iránti aggodalomtól, sőt, nagyrészt okozója az ott felmerült problémáknak. Műemlékvédelmünk értékeinek felszámolásának vádjával. Idézzünk ismét néhány sort a könyvből:
– „…Hollókő nem pusztán öröksége okán az első, hanem az itt véghezvitt örökségmegőrzés, a műemlékvédelem a világszínvonalú.”
–    „ Hollókő története lényegében modellje népi műemlékvédelmünknek.”
       Az országos Műemléki Felügyelőség (OMF) Népi Építészeti Csoportjának tevékenysége, melybe Hollókő is bele tartozott,
– „..a népi műemlékvédelmet egy bő évtized alatt a grand art emlékek szintjére   emelte.”   
–  „ Az OMF jellegéből adódott, hogy a hatósági ügyintézést és az egész munka   összefogását, koordinálását biztosítottuk.”
–    „ A népi építészet vele egyenértékű tájban – ez volt ennek a konferenciának különleges vonzó élménye (1977), és ez a falusi műemlékvédelem erőssége is Magyarországon.”
–    „ Ez a nagyléptékű közös munka nemcsak példaértékű együttműködést jelentett, hanem ezzel a népi építészet a szűkebb szakmai körökben is egyenértéküvé vált a középkori gótikue és románkori emlékekkel.”
–    „ Nem maradt fenn az a komplex műemlékvédelmi szervezet sem, mely a tervezéstől, a kivitelezésen át a gondnokolásig egy kézben tudta tartani a folyamatot.”
–    „ Most, amikor az állam fokozatosan kivonul a műemlékvédelemből, …”
–    „ A műemlékfelügyelő, aki egyre inkább egyedül kénytelen a szakmai elvárásokat   betartatni, hisz a korábbi, az állam által patronált műemlékes tevékenység megszűnése, felbomlása már elindult,…”
–  „ Hol van már az az idő, amikor a műemlékvédelem megbüntette a megyei közgyűlés elnökét, mert nem gondoskodott a tulajdonában lévő műemléki házak jó állapotban tartásáról.”
–    „ Az a korábbi komplex műemléki intézményrendszer, amely Hollókőt is megvédte és konzerválta, fokozottan veszített hatalmából és mára adminisztrációs morzsákra esett szét, …”
–   „ …az akkori (1958) Építésügyi Minisztériumban alakult egy Műemlékvédelmi osztály ….három építész meg egy titkárnő….a három közül az egyik népi műemlékekkel foglalkozzék.”
–     „ …Grósz Károly szét nem verte az építésügyi minisztériumot és az építésügy nem kerül a legkülönbözőbb tárcákhoz. Szerintem ma már nevetség tárgya, hogy az építésügy a földművelésügyhöz tartozik. Grósztól Torgyánig.”

Ezek a sorok is önmagukért beszélnek. Vajon ma nem nevetség tárgya, hogy az építésügy a Belügyminisztériumhoz tartozik? Annak idején az Építésügyi Minisztériumban Műemlékvédelmi Osztály volt, népi építészeti referenssel (Tóth János). Az OMF tudományos műemléki kutatást, tervezést, kivitelezést lebonyolító, szakmai körökben Európa szerte ismert és tekintély szerzett, komplex szervezet volt, kitűnő szakemberekkel, valamint több, nagyszerű mesteremberből álló építésvezetősséggel, melynek egri részlegének a példás munkáját a könyv szerzői is megemlítik. A Népi Építészeti Csoport munkája emelte európai szintre és tette ismerté a magyar népépítészet értékeit, mely nélkül Hollókő nem kaphatott volna világörökségi rangot. A népi műemlékek fenntartása, ha szerény mértékben is, anyagilag biztosítva volt. Mindez már a múlté. Minisztérium nincs. Műemlékvédelmi Osztály nincs. Népi építészeti referens nincs. Az OMF-nek előbb az építésvezetőségeit szűntették meg szélnek eresztve a kitűnő mesterembereket, majd a Népi Építészeti Csoportját számolták fel.

Aztán 2001-ben a 44 évig példátlanul jól működő szervezetet átszervezték Kulturális Örökségvédelmi Hivatallá. Majd megszüntették a népi műemlékek karbantartására fordítható éves támogatási keretet. Végül a KÖH-t is felszámolták. Helyette a 310/2012(XI.6) Korm. Rendelettel létrehívott Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központnak már a hivatalos megnevezése is utal arra, hogy ennek az új szervezetnek valójában egy profit orientált műemléki ingatlankezelő vállalattá kell válnia, ahol elsődleges szempont a turizmus, idegenforgalom, profit, stb. érdekeinek kiszolgálása, akár a műemléki szempontok rovására is. A világelső népi építészeti műemlékvédelmünk, Európában is egyedülálló népi műemlékeink fenntartása, ebbe a konstrukcióban aligha fér bele és már szó sem esik róla. Mi lesz a népi műemlékeinkkel? Ki tudja! 

Végül pedig szóljunk a nagyszerű könyv megjelenésével kapcsolatban még egy furcsa és érthetetlen gyakorlatról. Pályázaton nyert anyagi támogatással megjelentetett könyvek esetében, bizonyos példányszám alatt a könyv nem értékesíthető kereskedelemben. Jelenleg is erről van szó. Ilyenkor a szerzők, szerkesztők szétosztják azokat kollégák, barátok, rokonok, ismerősök között. Ez történt jelen esetben is, amikor a könyvbemutató valamennyi résztvevője kaphatott egy könyvet. Ez pedig azt jelenti, hogy az ilyen jellegű szakkönyv egy része nem szakmabeliek kezébe kerül, ugyanakkor pedig a könyvről tudomást szerző szakemberek nehezen tudnak hozzájutni. Azonban a könyv borítója füljegyzetének utolsó mondatai elgondolkoztatóak: „Az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság Egyesület a nemzetközi szervezet egyik legnagyobb és legbefolyásosabb tagszervezete. Tagjai a magyar műemlékvédelem meghatározó szakemberei. Az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság célja és feladata, hogy a társadalom minden tagjának és szervezetének felhívja a figyelmét az építészeti és kulturális örökség értékére és hiteles, szakszerű megőrzésük fontosságára.”

Elgondolkoztató, hogy ez a legnagyobb és legbefolyásosabb, 1985 óta működő, és a magyar műemlékvédelmet meghatározó, állítólag szakemberekből álló tagszervezet, miként hagyhatta az előzőekben vázoltak szerint tönkretenni a magyar műemlékvédelmet? Hogy egy idő után miként hagyhatta sorsára a világörökség Hollókőt, olyannyira, hogy indokolttá váljon ennek a könyvnek a megjelentetése? Avagy ennek megjelentetése valamiféle kárpótlás akart lenni az elkövetet hibákért, mulasztásokért? Hogy lehet az, hogy Hollókő kezelési tervének készítője nem vehetett részt a 2013. február 20-án a polgármester által összehívott értekezleten? Miért a társadalom tagjainak és szervezeteinek a figyelmét kell felhívni az építészeti és kulturális örökség értékére és hiteles, szakszerű megőrzésük fontosságára? Nem inkább a kormányzat kultúráért felelős illetékeseinek a figyelmét kellene felhívni a műemlékvédelem fontosságára, jelentőségére? Úgy véljük, a Bizottságnak kellene meggyőzni, megmagyarázni, befolyásolni, tanácsokkal ellátni az ügyben valóban tenni tudó, legfelsőbb szintű illetékeseket, vagyis lobbizni a magyar műemlékvédelem érdekébe. Ma azonban nem ez történik. Mintha e téren is a profit vált volna meghatározóvá. Ha pedig így van, az a műemlékvédelmünk halálát jelenti.

Csupán remélni lehet, hogy ennek a nagyszerű könyvnek néhány példánya talán mégis eljut olyan személyekhez is, akik megértve mondanivalójának lényegét, elismerik műemlékvédelmünkkel kapcsolatban az elmúlt évtizedben tett intézkedések hibáit, és megkísérlik majd azok orvoslását. Csak remélni lehet, hogy a könyv hatására Hollókő megkapja azt az erkölcsi és anyagi támogatást, ami szükséges ahhoz, hogy világörökségi rangja ne kerüljön veszélybe. Csak remélni lehet, hogy a népi műemlékek ismét a grand art emlékekkel azonos szintű elismerésben részesülnek. Csak remélni lehet, hogy műemlékvédelmünk ismét Európában elismertté, világszínvonalúvá válik, mint ahogy az volt Hollókő megmentése kapcsán.
Ha mindennek töredéke is megvalósul, a „Hollókő öröksége” könyv megjelentetése már akkor is elérte célját.

Simányi Frigyes építész

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top