Ébren vagyunk vagy álmodunk. Emlékezünk. Fotóalbumot lapozunk. Minden emlék megmozdul. Nagyon is ébren vagyunk. Álmodunk. Emlékezünk, a nagymama kertjében. Anya napozik, apa örökre lelép. Vörheny égeti a bőrünket, kicsik vagyunk a hatalmas, nehéz paplan alatt.
Körbefon a súlyos magány, és a nehéz levegőben valami örökös szomorúság csírái kelnek életre. Zsámboki Mária vékony kötetében feloldódok, már-már magam is eltűnök. Tűnő árnyékom közepében.
A cím egy idézet, Louis Aragontól. (Elémbe állt az Újhidon – fordította: Somlyó György.) Az egész kötet, benne az összefüggő novellák tulajdonképpen szintén idézetek. Egy élet idézetei. Az emlékezés emlékei, ahogy már az első fejezetben a saját kusza mementó-gyárunkra ismerünk: Igen, megvan a kép, tudom, hol készült, itt a kert, itt van az akácfa, a szaletli, de nem lehetett a kerítés azon az oldalon, mert máshogy emlékszem. Emlékszem valamire, ami újabb kérdéseket vet fel. Hogy is volt ez pontosan? Pontosan sosem tudjuk meg.
Zsámboki Mária könyve nekem első olvasatban ezt mondja: Felejtsd el, amit a precizitásról gondoltál. Persze, nem arról van szó, hogy a múltat bárki kénye-kedve szerint formálja, alakítsa olyanná, amilyenné szeretné. Itt egy sokkal szigorúbb pontosság van jelen. Azoknak a képeknek, érzéseknek kifinomult rögzítése, amelyek a folyton változó én-szűrővel készülő emlékek előhívó laboratóriumában kristályosodnak ki.
olvassbele.hu a folytatás itt következik