Egyszer történt csak Marcival ilyen. Hiába várta, hogy majd folytatódik. Már múlt hét óta reménykedik. Mert azon a bizonyos kedden tovább utazhatott a Mester utcánál, ahol le kellett volna szállnia.
Már éppen kelt volna fel a villamos székéből, amikor hirtelen csoda történt. Eltűnt a jármű eleje, és egyáltalában, eltűnt minden. Még az iskolatáskája is. De ennek nem ért rá örülni, mert egyik élmény követte a másikat. Az átváltozott villamos megindult az ég felé. Kicsit úgy érezte magát, mintha a Mikulás rénszarvas szánján ülne. Pedig tavasz volt. Körülötte elcsendesedett minden, nem látta az autókat és az embereket. Égi zenét hallott, mely hasonlított az egyik énekórán lejátszott dallamra. Közben egyre csak repült feljebb és feljebb. Már csak hangya méretű volt minden vásárcsarnok és emeletes ház. Kimondhatatlan fény vette körül, és mégis ki tudott nézni az ablakon. Látott halványzöld dombokat, kék hegyeket, lila és rózsaszín fákat eddig általa még nem ismert gyümölcsökkel. És látott még érdekes lényeket. Nem merte embereknek nevezni őket, mert nem tudta eldönteni, valóban azok-e. Nagyon magasak voltak, de a körülöttük lévő természethez képest éppen arányosak. Óriási kék szemük és méretes fejük ellenére nagyon barátságos tekintetük volt. Amilyet Marci még sosem látott. Olyan kedvesen integettek és mosolyogtak neki, mintha legközelebbi rokonai lettek volna. Nagy kezükkel és hosszú ujjukkal könnyedén szedték a terméseket. Ezeknek a kisfiú – a valahol már hallott manna szóra alapozva – a fanna nevet adta.Azért nem különböztette meg a sárga, lila és fehér gyümölcsöket, mert a teremtmények boldogan és válogatás nélkül rakták azokat egy ezüstszínű ládába. Egy láda volt csak. Pedig sok kék szemű lény dolgozott ott. Marci körülnézett és mire visszapillantott, észrevette, hogy a láda egyre nő. Meglepődött. Szerette volna valakitől megkérdezni, miként lehet ez. Hátranézett, nem maradt-e véletlenül még valaki a „szerelvényen”. Nem, senki. Gondolta, kiszáll és megkérdezi tőlük, hol van. Ám nem volt ajtó. Csak egy üvegszerű fal, amin nem tudott átjutni. Eszébe jutott, hogy elkezd kalimpálni, az ember-félék pedig hátha megértik, mi a szándéka. Nem értették. Csak néztek rá olyan örömet sugárzó szemekkel, hogy a fiú – tízéves kora ellenére – könnyezni kezdett. Nem sírni, nem zokogni. Majd elmosolyodott. A „villamos”lassan továbbhaladt. Elment kis házikók előtt, melyek különös módon egyszer áttetszőek voltak, másszor pedig narancssárga, fához hasonló anyagból álltak. Ezen sem volt ideje gondolkodni, mert egy mezőre értek. Véget soha nem érő mezőre. Ekkor kinyílt egy ajtó, Marci pedig kicsit sem félve, de vigyázva lépett ki a fűre, hogy ne tegyen kárt a virágokban. Mert azok a szivárvány minden színében pompáztak, azt sem tudta, melyiket szedje le anyukájának. Egyszer csak azon kapta magát, hogy már több nem fér a kezébe. Ekkor valamiért hátranézett. Észrevett egy vele egykorú kislányt, aki tényleg ember volt. Ilyen szép teremtést még nem látott. Szeme színe egy olyan gesztenyére hasonlított, amire éppen rásütött a Nap, hajáról pedig a búzamezők hullámzása jutott eszébe. Kicsit eltűntek a virágok. És ott álltak ketten, nézték egymást, és nem szólaltak meg. Nem volt mit mondani. Miről is lehetett volna beszélgetni ott, a semmi közepén, a túláradó fényben attól rettegve, hogy az a kislány nem tudja, hogy létezik Budapest és létezik a Mester utca. Aztán egyszer csak halványkék ruhájával elillant a kék hegyek irányába. Marci megkövülve állt. Akkor döbbent rá, mennyi mindent kellett volna megbeszélnie a lánnyal. Például, hogy ő is szeret-e mérleghintázni, van-e testvére és kutyája, szeret-e úszni, kapott-e már kék pöttyös labdát névnapjára… és még annyi mindent. De főleg azt, hogy mikor láthatja megint, hiszen mennyi mindent akart neki mutatni: annyi érdekes utca és kis bunker van a fővárosban… Ám nem látta sehol.
Észrevette a közeledő „szerelvényt”. Felszállt. Elfoglalta a helyét. Az egyetlen helyet. Elsuhantak a nagy-lények és a fanna-fák mellett. Csak itt-ott látott egy-két integető kezet. Még maradt volna.
Valaki rázni kezdte. A villamosvezető volt, a Moszkva téren. Mint aki a másvilágból tért vissza, úgy nézett a férfire. Kiderült, hogy ez az utolsó járat, éjfél van. Kérdezte, hajléktalan gyermek-e, esetleg kidobták otthonról vagy megszökött az intézetből? Marci csak annyit tudott mondani: Nem.
Leszállt a Mester utcánál. Hazafele baktatott. Előre félt, hogy szülei elhiszik-e neki, mi történt délután, de megvigasztalta magát: majd a virágok mindent bebizonyítanak. Ám borzalmas felismerésre jutott: nincsenek a kezében a virágok. Visszanézett, nem vesztette-e el valahol útközben a csokrot. Sehol sem voltak. Már tényleg nem mert hazamenni. Senki nem fog hinni neki, azt mondják majd, hogy a barátaival csavargott valamerre. Mindesetre próbált határozott léptekkel és szigorú arckifejezéssel elindulni a konyha felé. Azonban anyukája sírva ölelte át, mert már az összes ismerősüket felhívta, és minden gyermek otthon volt rajta kívül. Aznap nem kérdezte, hol volt. Csupán másnap este. Elmondott mindent, a virágokat és a fannát is. De csak egy elfojtott mosolyt látott anyja száján. Nem próbálta többet megmagyarázni a történteket. Azonban reménykedett, sok hónapon át reménykedett. Mert nem hitt abban, hogy álmodott. Miért aludna egy tízéves gyerek délután fél kettőtől éjfélig egy villamoson?
Aztán később elfeledte az egészet. Ám tizenkét év múlva minden megváltozott. Kedd volt, április. A villamoson kevés ember volt, mindenkinek jutott ülőhely. De egyvalaki mégis állt az ajtónak dőlve. Márton ránézett és a lány megfordult. Halványkék szoknyája libbent egyet, találkozott a tekintetük. Nap-fényű, gesztenyeszínű szeme mosolygósan csillant. Mindketten tudták: már találkoztak.
Post Views: 59
