Fábián László 1940-ben született a vas megyei Zsennyében. Az ELTE Bölcsészettudományi karán 1964-ben szerzett tanári diplomát. Volt filmdramaturg, népművelő, újságíró, főiskolai, egyetemi oktató. Csaknem fél évszázada publikál a legkülönbözőbb műfajokban: verset, novellát, regényt, esszét, kritikát, publicisztikát, drámát; rengeteget fordított főként orosz, német, finn, lengyel nyelvből; vizuális költeményeivel több kiállításon is részt vett. (Önálló kiállítás 2010, Budapest) Hollandiában Mikes Kelemen-díjat, a finn államtól Kalevala-díjat kapott. Munkásságát a Varga Virág és Zsávolya Zoltán által szerkesztett Esszé-próza-költészet című tanulmánygyűjtemény foglalta össze 2008-ban, a Ráció Kiadó gondozásában.
(részletek)
***
darab ideje azon töprengek, vajon érdemes-e, lehet-e, kell-e transzparenssé tenni a társadalmat, ha meg igen, hát mennyire? a történet részeltetett abban a kísérletben, amely célul tűzte ki ezt az átláthatóságot, magabiztosan hirdette az osztálynélküli társadalmat, majdnem sikerült is neki, hiszen tulajdonképpen két részre redukálta: a fölosztókra és a fölosztottakra, ami – persze – az ellenkezőjét jelenti: egybeterelőkre és egybetereltekre, egy idő után némi, nem túlságosan látványos mozgás is megindult a két állapot között, jószerivel annyi, amennyire a demagógiának szüksége volt ahhoz, hogy láttassa, átjárható, dinamikus társadalom jött létre az ásatag, a merev, depressziósan mozdulatlan helyén – köszönhetően – úgy mond – a forradalomnak (ekként becézték a kommunista puccsot az idegen hatalom fegyvereinek árnyékában) köszönhetően; valójában pedig minden rejtve maradt, csak éppen másként rejtve: a vezető réteg kedvezményezettsége, kiváltsága, bonyolult hatalmi játszmáik mindenkori állása, kimenetele, káderkiválasztás, földeríthetetlen kapcsolataik külföldi érdekcsoportokkal, politikai zsarolási próbálkozások stb., de ideig, óráig még a várható áremelések is, amelyekről „titokzatos nyíltsággal” (na ja, ez az oximoronok világa) kegyeskedtek legalább pártjuk tagjait értesíteni, legalább azok dohogásai ne találkozzanak a többség elégedetlenkedésével, de félig-meddig rejtetten működött a suttogó-propaganda is, amelynek vezéreszméje – „addig jó nekünk, amíg a János bácsi megvan” – szégyentelenül a jó király ósdi ideáját igyekezett álarcként ráakasztani a tömeggyilkosra;
aztán a demokrácia igen hamar bebizonyította, sem nem módszere, sem nem szándéka, még csak célja sem az átláthatóság, hiszen minden demokrácia voltaképpen állandósult hatalmi küzdelem, ahol a megfelelő álcázás elemi érdeke a küzdő feleknek, a hamis kártyák időnkénti kiteregetése hatásosnak vélt szédítés és rendre újabb elfödéseket szolgál; ebben a pakliban – hogy úgy mondjam – nincs is benne a transzparencia, nemhogy Jolly Joker lehetne, jobbára minden kártya egy kézben van, azaz: maga a leosztás hamis; az egyén igyekszik kitapogatni a koordinátákat, amelyek elrendezik/elrendezhetik a sorsát, azonban azt kell tapasztalnia, hogy talán nincsenek is ilyen koordináták, vagy ha mégis, akkor mozgékonyak, ravasz kezek tologatják őket – nem is mindig látható számítás szerint – ide-oda, ugyanakkor csekélyke logikával rájöhet, hogy az elbizonytalanítás taktikája teszi igazán lehetővé az ő manipulálását a hatalomvágyók kényére-kedvére, akik semmiképpen nem szeretnének lelepleződni – amennyire megoldható, múltjukban jelenükben sem, jövőjükben meg kiváltképpen nem; a demokráciának jóval több és jóval hitelesebb eszközei vannak a tökéletes álcázáshoz, amit akár elnyomásnak is fordíthatunk (Békássy Ferenc szellemében), polgárai észre sem veszik, máris átcsúsztak az önkéntességből az önkényességbe, olyan parányinak tetszik ez az elmozdulás idiomatikusan (lásd még: igazság-gazság) – akár azt a látszatot is fönntartva, hogy saját kívánságuk (mondjuk: választás) szerint ment végbe a változás, tehát demokratikusan, legkevésbé a nemzetközi tőkés társaságok akarata szerint –
Thomas Hobbes még a tizenhetedik században úgy gondolta – a többi racionalista gondolkodóval egyetemben –, hogy a látható fölszín által rejtett valóság geometrikus természetű, amely föltevés szinte egybevág a korszerű fizika-asztrológia vélekedésével, amely ugyancsak ilyen geometrizmust tételez a mikro- és a makro-világegyetemben, mi több, valami szimmetria nyomait, és hát szociológiai értelemben mi lehetne szimmetrikusabb az osztálynélküli társadalomnál? csakhogy azt kellett megélnünk, hogy ilyen nem létezik, mert igaz lehet ugyan az a hobbes-i vélekedés, hogy az embertömeg a hatalom föltalálásával válik közösséggé, ám a hatalom a hatalomvágyban ezek után csúcsra járatott, miként a demokráciák tanúsítják, ami viszont egyértelműen szimmetria-töréshez vezet; annyi megszorításunk lehet, hogy talán a világ mégsem pusztán a gazdasági posztulátumok sora, sok egyéb mozzanat (politika, kultúra, tudomány, vallás etc.) társul hozzá, ámbár nem kizárt, hogy mindez merő illúzió, és a világ csupán egy makacsul ránk terpeszkedő látszat, érzékcsalódás, hiszen még súlyát is érzékelteti; mi, a szemkáprázók, ezt a káprázatot társadalmi létként éljük meg, ekként is kívánjuk meg az átláthatóságát, noha a kívánalom, lényegét tekintve, egyéni, egyesek, a posztmodern nagy negatívistája, Jean Baudrillard – például – ezt az egész elrejtettséget valami misztikus mechanizmusnak tekinti: a dolgok mintegy önmozgásként mentek tönkre, és úgy fordítja le, hogy a történelem tönkretette önmagát: „nincs többé idő a történelemre magára”; persze, fogalmazhatna pontosabban, ám akkor azt kellene mondania, hogy a történésre nem maradt idő, ami – ugye – nonszensz, az idő elhasználódása, fölélése vagy negligálása ugyancsak történés, sőt, magának a történésnek az keresése szintén;
ha már Baudrillard-nál tartok, föl kell hívnom figyelmedet egy szemléletes, tetszetős (az, mivel közel áll az általunk ismert valósághoz) gondolatára: „A kommunista rendszer és a Berlini Fal nem kifelé dőltek le, nem a nyitást és a szabadságot jelezték, hanem befelé, a durva dezintegráció és dekonstrukció jeleként – minden felszabadító következmény nélkül”, amit némi egyszerűsítéssel úgy fogalmaznék át, voltaképpen a rendszert, a Falat (emlékszel, ott voltam, még emlék-törmeléket is hoztam) rádöntöttük arra, amit éppenséggel nyilvánvalóvá kívántunk tenni, vagyis önmagunk tettük lehetetlenné annak a történelmi pillanatnak a transzparenciáját; ez – persze – csupán részben igaz, hiszen módunkban állt volna a sitt alól előbányászni annak a történésnek a dokumentumait és következményeit, amely a fél évszázados diktatúrának az arcát födte volna föl, nemcsak a bennünk élő vetületét, hiszen a transzcendens történelem átlátszó hazugság, ám abban kétségtelenül igaza van a francia szerzőnek, hogy „a Kelet megdermedt szabadsága és a Nyugat egekig magasztalt, mumifikálódott szabadsága” bámult egymásra, egyik jobban tartott a másiktól, a másik attól félt, nem tud mérce lenni, egyáltalán nem biztos, hogy a nyugati (amerikai) liberalizmus volt a megfelelő auftakt –
a szabadságjogok, ahogyan azokat a Nyugat állami berendezkedéssé rendezte és szentesítettem abban az értelemben valóban a mumifikáció állapotában kerültek, hogy többé nem képesek mozgatni a jólétinek mondott társadalmat, tulajdonképpen még a szabadversenyes gazdaság szintjén sem, mivel a tőkeáramlás, a pénz, a hitel és a profit globalizációja lényegében saját magán manifesztálja ezeket a jogokat, a gyarmatosítás eszközeként oktrojálja a világra, a Kelet meg, ahelyett, hogy határozottan és analitikusan szembenézne múltjával (ami – nem kis mértékben – még két évtized után is jelene némiképpen), megváltásként fogadja a hitel-kolonializmust, jólesően dagonyázik a virtualitás reklámozott gyógy-iszapjában, képtelen megrázni magát, és kimondani, hogy a nyugati demokrácia nem világvallás, nem is kell, hogy az legyen, azon igyekszik, hogy akár még közelmúltja divergenciáját is eliminálja, csakhogy a mintának megfeleljen, álmában sem fordul meg fejében, hogy elutasítsa azt a „junktimet”, miszerint szabadság és liberalizmus csupán együtt létezhet; attól tart, hogy a föltétel nélküli önföladás hiányában a Nyugat semmiféle támogatására sem számíthat, a vélelmezett támogató pedig azokra a „boldog időkre” gondol, amikor a Kelet nemcsak elhárította feje fölül a kommunizmust, mi több, szerencsés kereskedelmet is kínált a béke fejében;
másfelől a Nyugat éppen olyan jól tudja, mint a Kelet, hogy milyen kényelmetlenségekkel (ez most itt eufemizmus!) jár az a bizonyos transzparencia, és hogy egyáltalán nem véletlen a titkosítások prolongálása – akár a végtelenbe; még csak nem is afféle pitiáner ügyekre gondolok, mint a Paul Lendvaié (ámbár a nagy, az alaphazugság áttetszik rajta), nem is a megkésett hamisításokra, mint Ghymes Miklós „gulyásfasizmusa”, de föltétlenül gondolok a kommunizmus népirtásaira, akár a nyolc évtizede igazán föltáratlan ukrán éhínséget a nyolc-tíz millió áldozattal, amely sátáni szisztematikussággal igyekezett megszabadulni egy önálló néptől, nemzettől, jóllehet, az már bele volt kényszerítve abba a szövetségbe, amelyet Sztalin diktált a bolsevik imperializmus erőfölényéből (hadd világítsam meg Nabokov szavaival a helyzetet: „nyolcezer állampolgár egyhangúan Sztalint jelölte képviselőnek Moszkvában, a Sztalinról elnevezett választási körzetben”, talán nem elhamarkodott következtetés részemről, hogy meg is „választották”), a végtelenül szabadságszerető Nyugat ezt nemcsak elnézte, de cinkosságot vállalt a generalisszimusszal, készséggel megvásárolta tőle a rablott holmit (szovjet búzadömping, harsogták a nagy demokratikus lapok), tehát orgazdaként részese lett a genocídiumnak, hasznot húzott belőle, és azóta sem hintett hamut a fejére – teszem azt – a lemészárolt gyerekek miatt, mi több, jogosultnak érzi magát Ukrajna társulási szándékát megítélni, és a védekezés mindig ugyanaz: nem tudtunk a szörnyűségekről, mit sem sejtettünk a népirtó terrorról, és nem sült le a bőr azoknak a nyugati „baloldaliaknak” a pofájáról, akik a „totalitárius alkimistákra” (Peter Michalovic plasztikus leleménye) hagyatkozva zengedezték a „munkáshatalom”, a „grandiózus kísérlet” dicsőségét, egy magyar zsidó történész meri kimondani, hogy a gaztett holokauszt méretű, hogy a népirtás, bármely népről is van szó, emberiség elleni bűntett, a transzparencia híján nem derül föl a lelkek mélyéről az a fájdalom, megkeseredettség, amely a zsigerekben is gyászolja a lelkiismeret furdalás nélkül legyilkolt hozzátartozókat, ám nem derül föl a Nyugat alattomos cinkossága, az orgazda cinizmusa;
úgy tetszik, a kommunizmus bűnei továbbra is bocsánatosak, amennyiben egyáltalán fölszínre hozhatók, a „demokratikus” baloldal minden eszközt megragad, tíz körömmel harcol olyan átvilágítás ellen, amely nem a fasizmus gonosztetteivel, hanem a kommunista diktatúrák embertelenségével akar szembesíteni: közönséges maszlag, hogy a demokrácia célja a társadalom átláthatósága, nagyon is jól érzi magát a saját hatalmi titkai között, rendre szülik a legkülönbözőbb parlamentek a titkosítási határozatokat, majd bolondok lesznek sumák ügyleteiket az izgága választópolgár orrára kötni, mivel az hajlamos a demagógia uszályába keveredni (nem tudom, átérzed-e ebben a pillanatban a komikumát annak, hogy a demokrácia és a demagógia egyaránt a görög démosz származéka, nekem azonban kapcsolatuk a daimónnal közelebbinek, szervesebbnek látszik, ámbár ha meggondolom, hogy a démosz egyik akkád fölmenője, a damu ’vér, rokon’ jelentésű, elbizonytalanodom) –
in statu nascendi valamiféle átok ülne a demokrácián?
nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy a Kádár-kor tehetetlenséget sugárzó depressziója tovább él az elmúlt húsz esztendőben, annyira beleivódott minden porcikánkba, hogy egyetlen pillanatra sem szabadulhatunk tőle, ha vallásos lennék, egyenesen arra gyanakodnék, áldás alatt áll, hiszen annak idején a pápa is fogadta a tömeggyilkost, úgy vélte/vélhette, ez a politikai realitás, és lehetséges, hogy így is volt, ámde hová lett a parancsolatok szellem, hová a keresztény erkölcsiség? a Gonosz elküldi képviselőjét a Jóhoz mintegy tisztelgő látogatásra, a gesztus fejében pedig a Jó magához emeli, vagy jellemezem a gesztust inkább szlengesen: megfrankózza, nyakunkba varrja egyszer s mindenkorra, mivel – sejtésem szerint – ránk mindössze a tűrés krisztusi parancsa vonatkozik;
ez volna hát, ily módon tetszenék ki a demokrácia transzcendenciája?
magam részéről – ha már demokrácia! – szívesebben látnék egy szimplább, transzcendencia nélküli fölépítményt demokráciaképpen, mint egy ilyen, a Rossz közreműködését elfogadó, sót, igénylő formációt, amelyben a Jó – bizonyíthatóan – csak a Rossz hiányaként lehet jelen, mivel nekem már a Szent Páli „taktika” – megadni a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az övé – is gyanús, csapdát sejtet, jórészt a Kádárok létét igazolja, és hát valóban – ha már demokrácia! – miért nem a démosznak, ami a démoszé, miáltal, valószínűleg csak ezáltal, a daimón kijátszható, elűzhető, távol tartható, Bergyajev jól ismert démonjai szintúgy…
***
„demokratikus zsarnokság kora” – nem, ne gondold, hogy ez valami újféle liberális maszlag, ezt még Apollinaire írta, csaknem száz esztendővel ezelőtt, bennem pedig összecseng Békássy Ferenc ugyancsak évszázados gondolatával az elnyomó demokráciáról, azaz: benne lehetett ez a félelem a levegőben, alighanem az új szerepek körvonaltalansága, bizonytalansága gerjesztette az autoriter társadalmak föllazulásával, a hierarchiák megbomlásával, az uralom átstruktúrálódásával, az intézmények hangsúlyeltolódásaival, a költészet, a művészet már a kitérőt keresi a hatalom érdeklődése elől, egyúttal – persze – a támaszt is bizonyos politikai mozgalmakban, szövevényesebb a világ, útvesztők fenyegetnek jobbra, balra; ugyanakkor már a tizenkilencedik század közepétől, a visszaszoruló forradalmi mozgalmak nyomán is, jelentkeznek bizonyos korrekciós lehetőségek, amelyek lassabban vagy kevésbé lassan igazítják be az új eszméket mint erkölcsi normákat nem pusztán a társadalmi köztudatba, de sajátos módon a kormányzási technikák közé szintúgy, ám ezek a jobbára még csak nem is látványos mozgások a reakció korlátai között keresik terüket, a múlt púpjával hátukon szeretnének dandyként tetszelegni, hamar tapasztalniuk kell, hogy a szabadság fokát a társadalmi súly határozza meg, hogy a testvériség esélye krisztusi csodát föltételez, az egyenlőség pedig jelszóként véres színű zászlókon díszeleg és totális diktatúrára hajaz;
aztán a huszadik században le is játszódnak ezek a jelenségek: forradalmakat, világháborúkat, megsemmisítő táborokat, kíméletlen zsarnokságokat inspirálnak, ámbár demokráciákat szintén, amitől a feszültségek ismétlődő elpattanásokkal riogatnak: a világ romokban hever, jóllehet, a gyors retus minden eszközével folyamatosan próbálkozik; afelől azonban nem lehetnek kétségeink, hogy akár a legradikálisabb változások mégoly vaskos kérge alól időről időre fölszínre szivárognak (törnek?) réges-régi mechanizmusok, gyakorta olyanok, amelyekről azt hinni, ad acta kerültek, úgyszólván feledésbe merültek –
hajlamosak vagyunk a demokráciát csakis többségi társadalomként értelmezni, könnyedén szemet hunyunk a személyiség érdeksérelmei fölött, ha úgy ítéljük, hogy ezzel közérdeket (ami, persze, jobbára csoportérdek, brancs-önzés) óvunk, de még arra sem futja figyelmességünkből, hogy elemi jogokat intézményes keretekbe foglalva érvényesülni engedjünk, mivel a demokrácián, a modern demokrácián beleül is minduntalan szélesebb vagy keskenyebb törésvonalakat, repedéseket okoznak a szabadversenyes kapitalizmus, a szabad nemzetközi tőkeáramlás, az elszabadult hitelrendszer tektonikus mozgásai – szorongásos mindennapjaink élményei;
Luce del Mondo – hirdeti XVI. Benedek új könyve, úgy tetszik, beérnénk szerényebb világítással is, ha – teszem azt – az legalább egy biztos világítótoronyból érkeznék, amely – ha egyebet nem – az irányt pontosan tudná kijelölni –
no de, hol tartunk?
1833-ban fogalmazta meg Szergej Uvarov gróf, I. Miklós cár minisztere a hármas alapelvet, amelyre a birodalom épül: ortodoxia, autokrácia, népiség, és amikről már 1841-ben így nyilatkozik a velikij krityik (nagy kritikus), Belinszkij: „Irodalmunk virágzik, mivel jól láthatóan kezd távolodni a velejéig romlott Nyugat halálos befolyásától és annyira ortodoxszá válik, hogy már ereklyecsontvázak szaga és sekrestyési csengők hangja árad belőle, annyira önkényuralmivá, hogy már csupa feljelentésekből áll az egész, és annyira népivé, hogy már csakis a tahók nyelvén tud megszólalni”; izgalmas és tartalmas könyvében (Sosztakovics és Sztálin) Szolomon Volkov meggyőzően mutatja ki ennek a hármas irányelvnek a működését a szovjet hatalom elméletében és gyakorlatában, én pedig – saját tapasztalataim alapján – tovább vezetem napjaink hivatalos magyar szemléletéig, itteni érvényesüléséig; és hát dehogy csupán az irodalomban, a szellem minden területén: a marxista-bolsevista ortodoxiát sietve fölváltotta a félévszázados elnyomásból újraéledt egyház befolyása, szélsőségesen bigott megnyilatkozásokkal (akárha tudomása sem volna a modern kereszténységről), a pártállami elit túlhatalmát az intoleráns liberális tőkeuralom (bőven megnyilatkozva autokrata vezetők által), a népiség pedig azt a lábszagú provincializmust jelenti, amely rendre értékmérőként hivatkozik a tudatlanságra, műveletlenségre, és prolongál valamiféle pervertált realizmust/naturalizmust a művészet, de akár a tudomány kvintesszenciájaként is; az ellenkező szemléletet pedig az ortodoxia anatémája sújtja (formái változatosak), a hatalom a mellőzését szentesíti, a népiség fölkentjei pedig nemzetietlenségben marasztalják el;
én – ez nem panasz, nem dicsekvés – vétettem, folyamatosan vétek mindhárom „norma” ellen, rendre meg is kapom, ami jár érte; egyetlen kitérési stratégiám a sunyítás lehetne, megjátszhatnám, hogy nem látom át a folyamatot, de sem kedvem, sem időm; hetven évesen eszem ágában sincs hitvány pojácák, bunkó paprikajancsik kívánalmainak megfelelni, valójában majd’ fél százada tudom, hogy a művészetnek (a bölcseletnek sem) alig, vagy egészen másként van köze az ú. n. valósághoz, ám ami igazán érdekes, hogy akik azt képzelik, azt szajkózzák, hogy a valóság a mércéjük, holmi extrudált romantikát taszigálnak hivatalos piedesztálra – az ortodoxia szellemében, az autokrácia kegyeit keresve és a nép igényeire apellálva; ezek a lélekmérgezők (azok, mert hamis eszmékkel traktálnak az esendőségi tudatlan embereket) – természetesen – anyagi érdekeltségüket palástolják a hangzatos szólamokkal, készséggel építenék tele a Velencei tó partját – mondjuk kaszinókkal, építenének múzeumnegyedet, ha már egyszer kormánynegyedet nem engedtek nekik, és bedeszkáznák a Balatont, ha grandiózus táncparkettra lenne igény, kibetonoznák a Nagyalföldet, ha monstruózus magán-repülőtérre (ehhez képest pitiáner szélhámia csupán az uniós pénzekből tervezett kutya-fittness); mindebben alig túlzok, jusson eszedbe a világ-szélhámos „sajtómágnás”, akit hasonszőrű ellenfelei lelövettek, mint egy kutyát (de hiszen az volt!), gátlástalanul erőszakolt ki magának építési telket, parkot természetvédelmi területből –
nem egészen világos számomra, miféle valósághoz lehet és kell hozzámérni egy turult vagy Csaba királyfit, ha csak nem a korábbi ideológiák realitásaihoz, ami valójában csereszabatos rendszert jelenthet és jelentett is az elmúlt majdnem hét évtizedben – teszem azt – a következőképpen: a Horthy István emlékmű csereszabatos a Szabadságszoborral (ugyanaz), Rákosi és Sztálin Leninnel, Lenin Csaba királyfival, az egészet pedig a demokratizálódás folyamataként kellene ünnepelnünk, de hát inkább dohoghatunk: a demokrácia részévé fogadta az autokráciát (mind a gazdaságban: ugyan kinek volt lehetősége megakadályozni, hogy völgyhíd, alagút épüljön a síkságon? mind a politikában, közéletben: a diktatúra lakájai oktatnak ki bennünket demokráciából; a morálban csakúgy: köztörvényes zsiványok kiáltanak tolvajt szemérmetlen demagógiával, mert – ugye – a népiség legadekvátabb formája továbbra is a demagógia), vagy az ominózus népiség csurog ki egy tehetségtelen kurzus-regényből ekképpen: „Ezek a hülyék most is a MASZOP-ra szavaztak, pedig már az előző két poszt-, vagy új komenista visszatérésekor tapasztalhatták, hogy az újkapitalista-kommunisták nem hozzák vissza nekik a Kádár-kori koldusluxusnak vélt posványt (sic!) …de ezek a barmok akkor is a baloldalra voksolnának, ha az ex-pufajkás Horn Gyula előttük lőné főbe az anyjukat…”, és – gondold el – ez nem pamflet, nem gyönge napilapos publicisztika, ez regénynek híreli magát; fejet kell hajtanom Belinszkij előtt: jó másfél százada pontosan érzékelte a hármas irányelvben a primitív (tahónak mondja) demagógia veszélyét;
a képviseleti demokrácia kijáró rendszer; a pártoknak, a képviselőknek föladata, hogy klientúrájukat a lehető legszínvonalasabban kielégítsék, ezt vállalják, erre szóé a megbízatásuk – olyankor is, ha hatalomban vannak, ám akkor szintén, ha ellenzékben, hiszen lényegében a klientúra élteti őket, következésképpen a banda összetartása bonyolult eszközrendszert, minden rokonszenvező számára érthető, noha egységes szimbolikát kíván; a szimbolikát gyakorta szimbolikus alakok sajátítják ki, ők hordozzák, mintha tulajdonolnák, jóllehet a szimbolikának önálló léte is van, olyan, mint Kovaljov orra Gogolnál: életképes önmagában, a gazdától függetlenül, dölyföl, noha korántsem csupán a „keleti égen”, ahogyan Ady tartaná, néha viszont a szimbólumalkotók nem érik be az egyszerű jelképpel, tovább mennek – egyenest az allegória zsákutcájába, netán a tautológiába: jelkép magyarázza a jelképet; borul az „egyszerűség és népiesség elve”, pedig abból indulnak ki, persze, a primitív és a demagóg formájában, ahogyan az a rendszer követelte, amelyben művészként szocializálódtak: a pártállam, és így már nem kell különösebben magyarázni a csereszabatosságot, kivált, ha az ortodoxiáról sem feledkezünk meg, amely ebben az esetben is sokkal inkább doxa, semmint orto (leginkább doctrina), ám az állítja elő minduntalan azt a valóságot, amelyet mércének tekintenek, szóval bizonyítás, igazolás azzal, amiből kiindulunk, vagyis újfent a tautológiához lukadtunk ki, és ezt a cirkuszba illő logikai bukfencsort, mint érvelési módszert nem felejtettük el Sztalintól származtatni –
fölteszem, észrevetted, kettős csapdáról is szóltam; az egyik a közhelyes jelképiség, amelyet valami historikusan virtualizált valósággal igyekeznek megerősíteni, vagy éppen igazolni, a másik meg a direkt, a plakátok, szlogenek, hordószónokok triviális valósága egyenesen műalkotásként (de legalább is annak meghatározó alkotóelemeként) történő föltűntetése – sugallva egy végtelenül szimplifikált viszonyt művészet ás valóság között, amely szerint a műalkotás a legjobb esetben is a valóság dupluma, és ha ezen a vágányon indul el, még a Direktíva állomáson fölszedhet némi rakományt, hogy aztán bezakatoljon az Agitka végállomásra (Kr. u. 2010-ben is) –
a demokratikus zsarnokság hangadói (ikonikus figurái; ismétlem: egy részük ikon volt már a pártállamban) azt szeretnék elhitetni, hogy mindössze ennek a vágánynak, ennek a járatnak van realitása, minden egyéb vagy vakvágány, vagy pedig kívülre igyekszik a demokrácián, azaz: veszélyes rá, kártékony, tehát mellőzendő, elővigyázatos gyanakvással közelítendő az eszmeileg fölvértezetteknek, illetőleg, divatos majomkodás, üres formalizmus, nemzetközi blöff stb., stb., és ugyancsak a demokratikus zsarnokság rémképét látom vigyorogni, amikor egy jelentéktelen liba a tájékoztatás letéteményesévé válhat, ideológiai fő-kancává, aki népnemzeti csikókat ellik kilenc mesés esztendőn át (de nem három nap egy esztendő, nem ám!), közvetlen közelről láttam-hallottam őt ünnepelni a székelyföldi fából tákolt Schikedanzot, legalább olyan szánalmasan provinciális volt, mint amennyire – idétlen gesztusaiban – elvtársnői (azóta kicsit kupálódott, küllemre legalább) –
azt hiszem, tudod, voltak illúzióim, el tudtam képzelni, hogy legalább kicsivel épeszűbb, talán józanabb, igazságosabb, de mindenképpen őszintébb világot céloztunk meg (arról nem is szólva, hogy erkölcsösebbet, azaz: mindenképpen különbet, akkoriban úgy fogalmaztam, ha nem leszünk különbek az előző hatalomtól, akkor értelmetlen volt a változtatást fölvetni, ugyanis csupán klikket cserélünk), szerencsétlen miniszterelnökünk halála után meglehetősen elbizonytalanodtam benne, amikor pedig „az istenadta nép” egy ciklus után visszaszavazta a hatalomba a diktatúra prominenseit, a bolsevik ortodoxiát és autokráciát, megértettem, végleg le kell számolnom minden illúzióval, hiába látom előre a következményeket, a demokrácia sminkelt zsarnoksága lesöpri a magamfajták aggályait, a demagógia pedig nemcsak a választásnál működött tökéletesen, működtethető tovább akár azzal a bántóan primitív ravaszkodással is, amit a régi újak ismét elővettek a rózsaszínre átmázolt ládafiából, most már milliárdok biztonságából szónokolva baloldaliságukról, és a szemérmetlen Nyugat – rafinált hitelkihelyezések fejében – ezt az átlátszó posztkommunizmust legitimálja… (folytatjuk)
Fábián László