Close

„Szánd meg, Isten, a magyart!”

Legyen egy alkotás bármíly tökéletes, készítse azt lánglekű költő vagy tudós – nem lesz az egész nép büszke tulajdona, ha szívének húrjai nem rezegnek meg tőle. Ilyen alkotás – nemzetünk büszkesége – Kölcsey verse és Erkel zenéje, a Himnusz. A 16. századtól kezdve – a korábbi templomi himnuszok nyomán – Európa-szerte néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeztek. Hazánk katolikus templomaiban a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok kezdetű vallásos énekeket énekelték néphimnuszként. A 19. század elejétől a hivatalos ünnepeken már az osztrák császárhimnuszt kellett énekelni. I. Ferenc király 13 éven át nem hívta össze az országgyűlést, majd a nemesség növekvő elégedetlensége hatására kénytelen volt hozzájárulni. Ezzel indultak meg a reformküzdelmek, amelyek az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz vezettek.

Az 1820-as évek elejének kilátástalan, csüggedt nemzet hangulatát Kölcsey Ferenc (1790-1838) Himnusza örökítette meg, amelyet a költő a világtól elzártan, Szatmár megyei birtokán írt 1823-ban. A Himnusz születési helye tehát Cseke (ma: Szatmárcseke). Az európai szabadságmozgalmak elbukásából a költő elkeserítő következtetést szűrt le, és nem látott olyan társadalmi erőt, amely a nemzet függetlenségét, jobb jövőjét kivívhatta volna. Ezért fohászkodott Istenhez. Tőle kért, várt jobb sorsot, „víg esztendőt” a sokat szenvedett magyar nép részére. Versén átviharzanak múltunk tragikus eseményei, és szenvedélyes szabadságszeretettel szólaltatja meg a szebb jövő vágyát, az egész magyarság sóvárgását. Nem hallgatja el azonban vétkeinket sem: „…hányszor támadt tenfiad szép hazám, kebledre…”
Kölcsey saját kezű kéziratán a Himnusz cím után alcím következik: A magyar nép zivataros századaiból. Ennek jelentése egyrészt, hogy a költő szándékosan a múltat ismerteti, de a cenzúra megtévesztésére is szolgál, mintha csak a múltról szólna és nem az akkori jelenről.
1844. február 29-én Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdetett a himnusz megzenésítésére, és 20 arany jutalmat tűzött ki a legjobb népmelódiáért. Erkel csakhamar megírta a zenét, és ezzel a jeligével nyújtotta be: „Itt az írás, forgassátok érett ésszel, józanon. Kölcsey.” Az idős Erkel így emlékszik vissza a Himnusz zenéjének megírására: „Csend van. Ülök és gondolkodom. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodom. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: Fiam, amikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendültek fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a Himnusz.” (Gárdonyi Géza: Erkel emlékkönyv 1910.)

 

A beérkezett 13 pályamű közül egyhangúlag Erkelnek ítélte a zsűri az első díjat, mert – mint indokolták – amellett, hogy magyar jellegű s a költemény szellemét leginkább megközelítő, a két fő kívánságot, a dallamegyszerűséget és a himnuszi emelkedettséget legszerencsésebben közelíti meg. A himnusz bemutatása 1844. július 2-án került sorra a Nemzeti Színházban. A dallam és szöveg – mint azóta is mindig – áhítatot keltett. A szemek megteltek könnyel, így ünnepelték Erkelt. Ezt követően diadal utat járt be a nemes veretű szerzemény. 1844. augusztus 10-én szólalt meg a Himnusz először nyilvános népünnepségen: az óbudai hajógyárban, a Széchenyi nevű gőzös vízre bocsátásánál. A honderű című lap így méltatta: „Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot az erős mellű férfi és csengő hangú énekesnők minden szavára, mely az érchangszerek harmóniájával valóságos nemzeti himnusszá magasult.”

Öt nap múlva először szólalt meg a himnusz egyházi ünnepségen: a pesti polgári őrhad zászlószentelésén, a Rákos mezején. Augusztus 25-én pedig a pesti vakok intézetének vizsgaünnepélyén is a Himnuszt énekelték a tanítványok. Vidéken főleg a színészek és az ifjúság terjesztette. 1845. május 16-án Kolozsvárra érkezett Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály. Szállásuk előtt az ifjúság roppant tömege fáklyás felvonulással várta őket, s a Himnuszt és a Szózatot énekelték, a zenekar pedig a Rákóczi-indulót játszotta. Deák beszéde alapgondolatául ezt a sort választotta: „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.”

A Himnusz igazi jelentősége a szabadságharc utáni elnyomatás éveiben emelkedett ki. Erkel maga is segítette ezt, pl. 1850. március 26-án bátran előadta a Nemzeti Színházban a pesti gyermekkórház javára adott műsor végén. 1856. május 18-án Kölcsey síremlékének felavatásán, Csekén a pataki (ma Sárospatak) énekkar a Himnuszt énekelte. Ezt olvashatjuk a kántus évkönyvében: „Csekei utunk diadalmenethez hasonlított. Nemcsak a hallgatóság, hanem az egész haza méltánylatát, dicséretét megszerezénk.”
Kölcsey Ferenc kiemelkedő politikus volt, neves szónoki, költő, mégis, ha emlékét idézzük, legnagyobb verse, a Himnusz jut eszünkbe. Erkel Ferenc a legnagyobb magyar zeneszerzők egyike, a nemzeti opera megteremtője, az Operaház karnagya volt. Sok-sok műve tette őt hallhatatlanná, de nagyságát növeli a Himnusz megzenésítése. A csodálatos vers így vált – kettőjük munkájaként – egész népünk kincsévé, nemzetünk himnuszává.

Az ország egyetlen Himnusz szobor-kompozíciója Budakeszin található. Ünnepélyes alkalmakkor a szobor harangjátéka a magyar Himnusz dallamát játssza el. A himnuszunk nemzeti dal: a magyar nép reprezentatív dallam. A magyar eszmét ünneplő megzenésített költemény.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások:
Shares
scroll to top