A nyelv zenéje és a zene nyelve

 

– Kutatási csoportom tevékenységének két-három fő – módszerében egységes, ám témájában szükségszerűen sokrétű– iránya van. Egyik területünk a beszédészlelés és nyelvfejlődés pszichológiai és agyi mechanizmus szintű összefüggéseinek vizsgálata. A beszédészleléshez jó néhány további téma kötődik, csoportunk – többek között – az olvasás fejlődését és fejlődési diszlexia néven ismert zavarait kutatja.

     A másik két terület a fentiekkel szoros összefüggésben van. Ezek során azt kutatjuk, hogy a zenei alapú tréningeknek milyen hatása van az agyi fejlődésre, ezen belül is a beszédészlelés működésére és a beszédfejlődésre. Ez alapján egy nemrég befejezett kutatásunk eredményeit összefoglaló, elfogadásra váró kézirat azt mutatja be, hogyan működik egy, a kodályi zeneoktatás alapján kialakított általános tréning, ami elsősorban nem zenét fejleszt, hanem a gyerekek hallását, illetve a többi terület, köztük az észlelés – látás, mozgás, stb. – összekapcsolását segíti. Én ezt a szemléletesség kedvéért agyfényesítő funkciónak nevezem. 

   A világon – rajtunk kívül – mindössze négy-öt olyan laboratórium van, ahol a pedagógiai idegtudománnyal foglalkoznak. Az ilyen kutatások kifejezetten arra irányulnak, hogy a pszichológia és idegtudomány módszereivel feltárjuk: egyes módszereknek milyen hatása van, hogyan jelennek meg a viselkedésben, a teljesítményben, és hogy mindez milyen módon követhető az előbbieknél megbízhatóbban értelmezhető agyi válaszok segítségével.

 

– Tevékenységi területünk, az úgynevezett kognitív idegtudomány manapság nagy népszerűségnek örvend: még soha nem volt ilyen érdeklődés az agy működése iránt. Az ebből megszerzett ismereteket pedig közvetíteni tudjuk a gyakorlati alkalmazás számára.

     A diszlexia területén már meglehetősen elfogadottak az elmúlt 15 évben közzétett eredményeink. A gyakorló szakemberek számára korszerű ismereteket igyekszünk átadni, és egy új diagnosztikai eljárást is kidolgoztunk. A zene területén még sok tennivalónk van, mivel – finoman fogalmazva – e területet közoktatásunk kissé mostohán kezeli. Azonban, ha lassan is, de már látom a változást az iskolákban, és az óvodákban is. 

     Több intézményben is elkezdték már használni azt a programot, amelynek hatását mi is mértük. Egy svéd-magyar pedagógus által a diszlexia megelőzésére, enyhítésére kidolgozott program lényege a zenével közvetített tevékenység: a gyermekek a hangokkal sokféleképpen foglalkoznak, és persze táncolnak, mozognak, stb. Először nehéz volt elhinnem, hogy mindez segíti az olvasás tanulását, de méréseink azt igazolták, hogy a tréning nem közvetlenül a zenei észlelést fejleszti, hanem a beszédészlelést. 

     A gyereknél a tánc és a zene azért is nagyon fontos, mert természetes közeg, s persze oly módon befolyásolja az agyat, ahogy meggyőződésem szerint az jó, hiszen az agyat „gyötörni kell” az optimális fejlődés eléréséhez. Az úgynevezett környezetelváró adottságok, azaz mindaz, ami genetikailag jelen van és az érzékeny szakasz kezdetéig mintegy szunnyad, az életkornak megfelelő környezeti hatásra jön elő és virágzik ki igazán.. 

   A kutatómunkánkra irányuló figyelemnek köszönhetően időnként beleszólásunk van az olvasás fejlődésével kapcsolatos kérdésekbe és a diszlexia diagnosztikájába is. Ezért szinte állandó elvárás az, hogy az olvasás tágabb, mindenekelőtt gyakorlati kérdéseivel is foglalkozzunk… 

Emellett szakmai tanácsokat adunk az alapkészségeket – írás, olvasás, számolás – és ezek összefüggéseit illetően. Nem véletlen az sem, hogy igen nagy jelentőséget tulajdonítok annak is, hogy egyértelművé váljon a zene, ének szerepe a gyermekek agy- és nyelvfejlődésében: a zene egyszerre fejleszti ugyanis a megismerő (kognitív) funkciókat, és azokat az érzelmi funkciókat, amelyek alapjai már születésünktől fogva léteznek. 

     Arra is megpróbáljuk felhívni a figyelmet, hogy miért olyan fontos bizonyos készségeknek a gyermek életkorához igazodó, türelmes és lassú alapozása. Továbbá, miért van jelentősége az együtt zenélésnek, éneklésnek, táncnak, Mérei Ferenccel szólva az „együttes élménynek”. Mindez igen fontos közösségformáló, „okosító” és emberré formáló tevékenység is.

 

– Igen, mindenképpen. Legalábbis én ebben hiszek. Nagyon szeretném, ha azok, akik az iskolai tanterveket, az egyénre szabott pedagógiai programokat összeállítják, a tudomány bizonyított, általunk közvetített eredményeit figyelembe vennék, és lefordítanák a saját gyakorlatukra.

 

– Én mindig optimista vagyok, most pedig még optimistább, mint valaha. Azt látom ugyanis, hogy van egy, az eredményeink iránti odafordulás és változtatási, jobbítási szándék. Nemcsak a szakma, hanem a döntéshozók részéről is. Azt remélem, hogy néhány jól bevált hagyományt vissza lehet hozni a magyar közoktatásba, úgy, hogy az újjal, a korszerűvel együtt alkalmazzuk annak érdekében, hogy ne csak oktassunk, hanem neveljünk is, mégpedig úgy, hogy a gyerekek jól, vagyis biztonságban, elfogadva, teljesítményüknek megfelelően értékelve, mindig értő és érző emberként elfogadva érezzék magukat az iskolában. 

     Nagyon fontos vezérelvnek tartom, hogy embert neveljünk, ne csak „okostojásokat”. Olyan embert, aki ért és érez; lát is, és nem csak néz, tesz, és nem csak elvár. Egész ember, kiművelt emberfő, s ehhez kultúrafogyasztó, azaz olyan, aki át tudja élni a koncert végén a katarzist – mindezt saját tapasztalatból mondom, hiszen évtizedek óta rendszeres koncertlátogató vagyok. És persze nemcsak a zene, hanem minden más művészet is hozzá kell, hogy tartozzon az emberi élethez. Sajnos nagyon sokan vannak ma olyanok, akik mindezt nem ismerik.

– Úgy érzem, hogy nem vagyok tipikus példája a gender (társadalmi nem) kutatások nőalakjának. Én ugyanis kutatómunkám kezdete óta mindig „fiúk” között dolgoztam. Gyerekkoromban is nyüzsgő és fára mászó, nem tipikusan kislányos játékok résztvevője voltam. Aztán az egyetem után is „fiús szakmát” választottam; egy állatkísérletes laboratóriumban kezdtem. Akkoriban nők ilyen helyeken általában asszisztensek szoktak lenni, s nem kutatók. Talán azért, mert ezen a területen a kutatómunka számítógéphez és sok műszerhez kapcsolódik. Szerencsésnek érzem magam, hiszen mentorom és pályatársaim is mindig egyenrangúként kezeltek, a munkám számított, és nem az, hogy milyen nemű vagyok.

   A kutatómunkám során mindig otthonosan mozogtam tehát abban a természetesnek megélt közegben, ahol a férfiak többségben voltak. Miért lenne ez másként az Akadémián? Az, hogy az MTA-nak mindössze 22 női tagja van, sokféle tényezővel függ össze. Ezt egy interjú terjedelmi korlátai miatt most nem részletezném. Tény az is, hogy nem mindig a férfiakat, legalábbis nem a pályatársainkat kell okolnunk, ha leragadunk, lemaradunk a pályán. Soha nem voltak igazán rossz tapasztalataim, a csipkelődéseket jól bírom, a szellemesek pedig kifejezetten szórakoztatnak.

    Furcsának tűnhet, de karrierre, pozícióra sosem vágytam. Bár egy idő után nem árt, ha van. Ha felkértek valamilyen feladatra, s az ehhez társuló pozícióra, azt sosem én kezdeményeztem. Szeretem azt, amit csinálok, s ebben a kutatás a lényeg. A szervezeti gondolkodásom középpontja pedig az Akadémia, hiszen az egyetem befejezése óta akadémiai kutatóhelyen dolgozom. Lehet egy akadémiai feladatra történő jelölést visszautasítani? Persze, csakhogy én az Akadémiát több mint három évtizede érzem a magaménak, ismerem, és tenni szeretnék érte. Nagy szavak? Lehet. De ez a felkérés, pontosabban jelölés olyan kihívás volt, amit el kellett vállalni. Megbeszéltem férjemmel és két felnőtt fiammal, akik áldásukat adták a döntésemre.

      Az elfogadásnak persze vannak külsőségei is. Az én szakmai életemnek is volt egy olyan időszaka, amikor ki kellett alakulnia annak, hogy a megszólításomban is megjelenjen az, amit elértem, elértünk, hiszen az én területemen egyedül kutatni nem lehet. Sokáig kontrasztos volt a „professzor urak és Valika” szokása a megszólításban. Erről azonban a kialakult megszólítási zavarodottság is tehet, hiszen Magyarországon még mindig nincs bevált gyakorlata, jól hangzó formája a nők megszólításának. Kovács úr jól hangzik, a Kovács asszony nem. Mennyivel könnyebb a németben az igen természetes Herr vagy Frau XY megszólítás.

– Számomra teljesen világos, hogy a kutatónők nagyon sok helyen úgy érzik, hogy női létük miatt hátrányt szenvednek. Ez nem ritkán így is van, s az okok egy része a társadalmi folyamatokban keresendő. Én azonban nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy a kutatómunkára termett lányokat, asszonyokat miként lehetne segíteni. Hátrányuk leginkább abból adódik, hogy a pálya első szakasza, főleg, ha a kutatónő gyereket, ideális esetben gyerekeket vállal, lelassul. Márpedig ha egy egészséges nőnek lehetősége van arra, hogy gyereket vállaljon, arról nem szabad lemondani. Nekem a szakmai siker és karrier nem érhetne annyit, amennyit most jelent, ha nem lennének fiaim, menyeim, és most már unokám is. 

   A kisgyermekes kutatónők elképesztő terheléssel dolgoznak, hiszen a PhD megszerzéséhez keményen kell dolgozni – legalábbis az én területemen ez a szokás –, és minőségi munkát kell az asztalra letenni. Ebből kifolyólag – a család mellett – az előmenetelben lemaradnak, lemorzsolódnak. A szemlélet és a tudomány gazdasági hátterének változásával talán ez is meg fog változni, és egy magyar kutatónő is megengedheti majd magának, hogy kiszervezze a házimunkát, hiszen ez a sikeres kutatónőknél a fejlett országokban így működik. 

      Mindezek ellenére a tudományban nem vagyok kvótapárti, ugyanis a kutatás és maga az Akadémia is meritorikus, tehát érték-, s ebből eredeztetve érdemalapú világ. Kutatásvezetőként is igyekszem biztatni a csoportomban dolgozó kutatókat, hogy időben szüljenek, s a folytatáshoz, visszaálláshoz igyekszem segítséget adni. De legalább ne legyenek kétségbeesve, amikor kiderül, hogy gyereket várnak! A kutatás megvárja őket, s ha arra igazán alkalmasak, fel tudnak zárkózni.

Kutatásvezetőként, témavezetőként, az én kötelességem az is, hogy visszajelezzem: ez a munka más embert kíván. Ez talán nőként kicsit könnyebb. Nem mindenki képes arra, hogy miután lefektette a gyereket, leüljön a számítógépéhez, és cikkeket írjon, vagy kísérleti adatot dolgozzon fel. Mindenkinek magának kell tudni, hogy mire alkalmas, és mire nem. 

      Számomra a kutatói lét egy állandó készenlét. Ha a kertben teszek-veszek, és eszembe jut valami, rohanok, hogy leírjam, megnézzem, stb. Az embernek tehát kutatóként állandóan jár az agya, mindig foglalkoztatja valamilyen tudományos probléma. Ez határozott izgalmat és örömet, s persze néha kétségbeesett hadakozást is jelent. Magammal, a feladattal, a megoldással, a szakmai dogmákkal. Mégis, e nélkül már nem tudnék létezni. Ez az én személyes egyensúlyom része.

Hiszen hogyan tudna ma ez az ország előbbre jutni, büszke lenni magára, a tudást használni és értékelni? Hogyan tudná mindenki megtalálni azt a területet, amiben kiegyensúlyozott lehet? Úgy, ha a kiegyensúlyozottságnak része lenne az, amivel foglalkozik. Sokan és elég gyakran azt hirdetik, hogy boldognak kell lennünk. Boldognak lenni és boldogulni nem ugyanazt jelenti a magyar nyelvben. Nem, az ember nem boldog egyfolytában. Sokkal inkább elfogadó, időnként elégedett, de leginkább kiegyensúlyozott. Én hiszek abban, hogy így lehet a sikereket és a kudarcokat is jól elviselni.

– Igen, mégpedig annak, aki bírja. A doktori ösztöndíj időszaka alatt az ember kipróbálja magát, megtanulhat jó néhány dolgot. Olyanokat, amelyek nagyon fontosak akkor is, ha valaki kutatóként viszi tovább a megszerzett tudást, és akkor is, ha mindez a gyakorlatba kerül át. Korszerűen képzett szakemberekre ugyanis nagyon nagy szükségünk van. Az ösztöndíj három éve alatt a tudás mellett az ember szert tesz egy bizonyos önismeretre, szakmai identitásra, s mindenestől el tudja fogadni, hogy ez a munka ilyen. Szert lehet majd tenni megbecsülésre az anyagiak terén is, de sajnos nagyon hosszú a kivárás. Ha valaki erre nem tud vállalkozni, nem baj, de le kell vonni a megfelelő következtetést. A „szakmai lányaimnak” mindig azt mondom, hogy kutassanak, s ha tehetik, ne mondjanak le a gyermekről. A család és a kutatómunka összeegyeztetéséhez azonban jó partner is kell. A mai fiúk bizonyos szempontból sokkal elfogadóbbak, és sokkal inkább részt vesznek a gyerekek nevelésében, mint felmenőik. Tény, hogy két-három generációval ezelőtt ez szóba sem jöhetett. Mégis, a kutató asszony életformája kihívás, s a két terület akkor tud harmonizálni, ha közös döntés eredménye.

– Megéri! Én nem bántam meg. Éppen a múltkor kérdezte valaki, hogy mit csinálnék másképp. Egyszerűen annyit mondtam csak, hogy semmit.