Close

Színek nélkül is érdekesen – 5 izgalmas fekete-fehér film

 

Folytatva a korábbi filmismertetést, ebben az írásban is olyan filmekről olvashatunk, amelyek elgondolkodtatóak, érdesek és talán kevésbé ismertek. A válogatás ezúttal fekete-fehér filmekből áll.

 

1. Aki szelet vet (Inherit the wind, 1960)

Amikor egy egyetemi kurzus keretében az Egyesült Államok történelméről tanultam, az előadó az „antiracionalizmus csúcsának” nevezte a daytoni majompert. Mi is volt ez? 1925-ben Tennessee-ben bíróság elé állították John T. Scopes középiskolai biológiatanárt, mert az evolúciós tant oktatta. Pénzbírságra ítélték, végül azonban a Legfelső Bíróság eljárásbeli hibák miatt semmissé tette az ítéletet.

 

Az „Aki szelet vet” című film ezt az esetet dolgozza fel, amikor a Bibliát szó szerint értelmező vallási fundamentalisták és a liberális világnézetűek összecsaptak a bíróságon eme ügy kapcsán (vagy inkább ürügyén).

A film tehát valós eseményeken alapszik, ugyanakkor a konkrét történet és a szereplők fiktívek. Az ügy bíróságra vitelének abszurditását, szinte cirkusz jellegét remekül karikírozza ki a tanár ügyvédjét alakító Spencer Tracy, többek között akkor, amikor a bíróság nem engedi tanúskodni az általa kért tudósokat, nehogy „hamis eszméik” szócsövévé tegyék a bíróságot. Mivel tanúk nélkül marad, így a vádló ügyészt kéri fel erre a feladatra (vagyis a védelem tanúja a vádló lesz). A rafinált ügyvédnél csak a szintén a tanár oldalán álló, végletekig cinikus újságíró poénkodja el jobban az ügyet, akit az Ének az esőből ismert Gene Kelly alakít.

 

Egy korábbi írásomhoz hasonlóan ismét ideidézem azokat a mondatokat a filmből, melyeket az ügyvéd a tárgyalás szünetében mond az önnön és ügyének igazságában elbizonytalanodott biológiatanárnak. Azt hiszem, a valódi értelmiségi gondolkodás útjáról van itt szó:

„Bizonyos értelemben maga gyilkos. Megölte egy tündérmeséjüket, hát ők [a város lakói] kiszolgáltatják az Isten és a törvényhozás szörnyű haragjának. Én ismerem az utat, melyen Ön elindult. Ez a világ legmagányosabb útja. Itt az ember csak a saját lépteinek kopogását hallja. De csak annyit kell tennie, hogy bekopog bármelyik ajtón és azt mondja, engedjetek be, és én úgy élek, ahogy ti akarjátok, úgy gondolkodom, ahogy ti akarjátok. És akkor minden harag megszűnik. Minden ajtó kitárul, és soha többé nem lesz magányos, soha többé. Magán múlik. Egyetlen szavába kerül és minden megváltozik. Persze csak akkor, ha őszintén hiszi, hogy a törvénynek van igaza és maga téved.”


A film nem a vallást kritizálja és teszi nevetségessé, hanem a konok és kritika nélküli gondolkodásmódot, ami démonizál és kirekeszt minden más véleményt.

 

2. Tizenkét dühös ember (12 Angry Men, 1957)

 

Maradjunk a tárgyalóterem közelében! Nézzük meg, hogyan vitatkozik az esküdtszék 12 dühös tagja egy első pillantásra egyértelműnek tűnő ügyön: megvan ugyanis a gyilkos fegyver, az indíték és a vádlott is, már csak el kell ítélni őt. Az angolszász büntetőeljárás szerint szokásos 12 tagú civil, független esküdtszék 11 tagja nem is akarja hosszúra nyújtani az ítéletről folytatott zártkörű megbeszélést, ki-ki sietne a dolgára: egy fontos meccsre, vagy épp a családjához. Egy ember azonban felveti a lehetőségét annak, hogy nem lehetséges-e, hogy mindenki téved, és mégsem kellene elítélni a vádlottat?

 

 

A filmről John Stuart Mill filozófus gondolatai jutnak eszembe, aki szerint az egyértelműnek hitt álláspontok is megkérdőjelezhetőek. Ugyanis ha ez meg van tiltva, a többség által igaznak vélt állítás megkérdőjelezhetetlenné, dogmatikussá válik. Ez azért veszélyes, mivel a nem igaznak hitt állítás is lehet igaz, vagy tartalmazhat részigazságot. A filmben a többség először nevetségesnek tartja a felvetést, hogy a vádlott lehet ártatlan, később azonban megindul a párbeszéd az ügyről komolyabban és részletesebben. Végül kiderül, hogy az objektívnek hitt álláspontok mögött az esküdtszéki tagok többségénél az addig fel nem ismert előítéletük által befolyásolt döntésük húzódik meg.

 

 

Ha végig egy teremben játszódó kiváló filmet kell említeni, talán nem véletlenül jut ez a film a legtöbb embernek eszébe. Nehéz műfaj a helyszín változása nélkül fenntartani a nézők figyelmét, itt azonban nem kell azon aggódnunk, hogy egy percre is lankadna a figyelmünk.

 

3. A hosszú álom (The Big Sleep, 1946)

Kevés olyan fiktív karakter létezik, akiről egymástól nagyon távoli időben forgattak filmeket, így minden esetben más színész játssza őt, eltérő személyiséggel. Raymond Chandler amerikai krimiíró Philip Marlowe-ja ilyen. Marlowe egy cinikus, káros szenvedélyeket meg nem vető, a ’20-as évek Amerikájának füstös, alkoholos noir hangulatának magánnyomozója. Első filmes megjelenésében, A hosszú álom csavaros történetében egy zsarolással kezdődő, gyilkosságokkal folytatódó, kaszinótulajdonosokon és rejtélyes nőkön át tartó út vezet el a megoldásig. Humprey Bogart alakítja a detektívet, partnere a felesége, Lauren Bacall.

 

 

 

A további Marlowe filmek közül érdekes próbálkozás volt az egy évvel később forgatott Asszony a tóban, amelyben, akárcsak egy FPS (First-person shooter) számítógépes játékban, a teljes film történéseit belső nézetben láthatjuk. Az 1973-as A hosszú búcsúban pedig a karakter cinikusságának csúcspontját láthatjuk. Ebben a filmben Marlowe inkább csak sodródik az árral, lassan reagálja le az eseményeket, végül mégis összeáll a fejében a kép az aktuális bűnesetről.

 

 

4. RoGoPaG (1963)


A film mottója: „négy szerző négy története a világvége vidám vetületeiről”. Vagyis egy különálló történetekből álló, úgynevezett szkeccsfilmmel van dolgunk. A film címe a négy történet rendezőjének nevéből áll össze: Roberto Rosselini, Jean-Luc Godard, Pier Paolo Pasolini és Ugo Gregoretti.

A négyből két történetet emelek ki. Gregoretti A kapirgáló csirkéje remek paródia a média befolyásának hihetetlen mértékéről. Egy család történetét követhetjük nyomon, amint egy telekvásárlást igyekszik intézni, miközben a manipulációs eszközök százaival kell megküzdeniük. A kedvenc jelenetemben az apuka egy gyorsétteremben magyarázza a gyerekeinek, hogy a kapirgáló csirke húsa sokkal finomabb, mint a tápos (vagyis gyorsérlelt, broiler) csirkéé, mivel szabadon élhet, nem korlátozzák a szabad akaratát. A kamera ekkor távolodni kezd, és a gyorsétteremben étkező emberek egy röpke pillanatra, mint ketrecben kapirgáló csirkék tűnnek fel a képernyőn.

 

 

A film legismertebb epizódja Pasolini „Túró”-ja, ami miatt négy hónap börtönbüntetésre ítélték az olasz filmrendezőt, a történetet pedig annak idején kivágták a filmből (arról nincs tudomásom, hogy a cenzúra miatt ebben az időben a filmet átnevezték-e „RoGoG”-ra). Mi is történik ebben a felháborító kisfilmben? Jézus kereszthaláláról készít filmet a legendás filmrendező, Orson Welles (önmagát alakítva), és a forgatás ideje alatt a jobb latort játszó statiszta szerencsétlenségére nem tud ételhez jutni. Amikor aztán sikerül neki, eltúlzott lakmározásba kezd, ami végül a tragédiáját okozza.

 

 

5. Cabiria éjszakái (Le notti di Cabiria, 1957)


Filmösszeállításunk utolsó filmjéhez is van köze Pasolininek: ő az egyike a film összesen négy forgatókönyvírójának. Egy másik forgatókönyvíró maga a rendező, Federico Fellini.

 

 

Cabiria egy ártatlan, naiv olasz utcanő, aki az igazi szerelmet keresi, de mindenki kihasználják őt. A film egyik jelenetében például egy bűvész járatja le: a színpadra hívja és hipnotizálja, ezzel kiteregetve a vágyait a népes közönség előtt. Ez a jelenet kísértetiesen emlékeztet Thomas Mann zsarnok varázslójára, Cipollára. A különbség ahhoz a regényhez képest, hogy Cabiria nem tud harcolni a sarlatánnal, mint ahogy az útjába kerülő többi gazemberrel sem.
Egy másik esete a művelt, „finom úriember” hivatalnokkal pedig komoly kérdéseket vet fel az emberi természetről és erkölcsösségről.

Cabiriát Fellini felesége, Giulietta Masina alakítja, csakúgy, mint az Országúton című filmklasszikusban.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top