Az erkélyről a pesti háztetők és a csodás budai panoráma látványa tárul elénk. De minek kinézni, amikor bent egy valóságos múzeum vár ránk. Kincsesdoboz? Emlékszoba! A látogatás egyben kultúr- és művészettörténeti séta is. Vizit a Zsolnay porcelánok gyűjteményében. Nem egy rövid beszélgetésben, de kötetekben kellene összefoglalni Dr. Vécsey Esther, a tulajdonos és a berendezés történetét.
Idén ünnepeljük Zsolnay Vilmos születésének 185. és a Zsolnay gyár beindításának 160. évfordulóját. Hogyan és hol gyűjtötte tudását a Zsolnay család, mielőtt különleges kerámiáinak gyártásába kezdett? „Nem utazgattak, dolgoztak” – kezdi a lakásban a történelmi és művészettörténeti sétát vendéglátónk, Dr. Vécsey Esther, Mattyasovszky Zsolnay Tamásné. „Állítólag 1860-ben Zsolnay Vilmos és Lechner Ödön együtt tettek egy utazást Angliában. Erről férjem nem talált írásos bizonyítékot. Tudjuk viszont, hogy az első nemzetközi sikert az 1873-as bécsi világkiállításon érték el, ahol már nagy standdal voltak jelen. A következő nagy siker 1878, a párizsi aranyérem, amely rögtön világhírűvé tette a Zsolnay nevet! Majd az 1900-as párizsi kiállítás, ahol a Magyar Pavilon diadalívét Zsolnay eozinmázas levelei díszítették. Ez teljesen elbűvölte a látogatókat.”
Vécsey Esther élete jelentős részében külföldön élt. „Pécsett születtem. 1944-ben elmenekültünk, Ausztriában két évig táborban időztünk. Ott voltak a Mattyasovszky Zsolnayék is. Akkor, ötévesen nem is álmodtam, hogy egyik fiúk, Tamás valamikor a férjem lesz. Apám sógora elvitetett minket Párizsba, vízumot szerezni az USA-ba. Nehéz volt. Venezuelában landoltunk. Anyám egy kakaógyárban dolgozott, én a Guadeloupei Katolikus Nővérekhez jártam. Végre 1949-ban megjött a vízum, hajóra szálltunk, és Long Islanden kötöttünk ki. A sok stressz, idegesség és a mostoha körülmények annyira megviselték apámat, hogy 63 éves korában, csontig lefogyva, oly messze szeretett hazájától, meghalt. Ezután anyámmal vonatra szálltunk, nyugat felé, az ismeretlenbe. Négy nap után érkeztünk meg Kaliforniába. 1951-et írtunk.”
Esther történetében az is rendkívüli, ahogy férjével találkozott. „Maléter Pál unokahúga vagyok, 1989-ban meghívtak Nagy Imre és mártírtársai temetésére. Nagyon megrázó élmény volt. Elhatároztam, hogy visszajövök Magyarországra. Sikerült egy évre elnyernem egy ösztöndíjat, amely lehetővé tette, hogy Pécsett kutassak. Tanulmányoztam a pécsi telefonkönyvet, próbáltam visszaemlékezni, megtalálni a régi ismerősöket. A Mattyasovszky Zsolnayak meghívtak ebédre. Amikor elmondtam nekik kutatásom témáját, azonnal mondták: Tamással feltétlenül meg kell ismerkedned, aki városvédő és fényképezi a műemlékeket. Ez 1990 elején történt.”
Amint a kávéscsészémet jobban szemügyre veszem, Esther követi tekintetemet. „A bécsi Rothschild báró nagy orchideagyűjtő volt. Ő rendelte a Rothschild készletet. Rögtön 500 darab Zsolnay porcelánt kért, mindegyiken más orchideamintával. Így született meg számtalan ét-, teás-, kávés-, desszertes készlet, tálak, vázák, lámpák, mindegyik különböző motívummal.
A lakásunk hivatalosan már „Zsolnay emlékszoba”, amelyben férjem örökölt családi kincsei találhatók, nem múzeumnak berendezve, hanem ahogy a Zsolnayak a mindennapjaikat élték: stílusukat, ízlésüket, e csodálatos tárgyakat óvva őrizzük.”
A cikk folytatása az A Mi Otthonunk magazin októberi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!