Ha azt mondom: úgy készül, mint a Luca széke és kötegnyi papírt tartok a kezemben egy hivatalban órák hosszat sorban állva, akkor ez a régi mondásunk teljesen új értelmet nyer számomra. Adóhivatal, munkaügyi központ, földhivatal, önkormányzat és még sorolhatnám hány intézmény keseríti meg az életünket az ügyintézés címszó alatt elrabolt idővel. A bürokrácia egyeduralma fölött semmi sem győzedelmeskedhet, talán csak a másik nagyhatalom a média, de ez szerencsére nem témája a mostani kritikámnak.
Ha a tényekből indulok ki, akkor valóban szükségesek azok a hivatalos szervek, amelyek az emberből számot, feldolgozható kilobyte-okat csinálnak az állam számára, hogy olajozottabban működjön a gépezet. Viszont nem ártana az ügyintézők részéről egy csöpp kedvesség, urambocsá’ életkedv, esetleg türelem (?), bár ez utóbbihoz már a kérdőjelet sem merem nyíltan kitenni. Sajnos, számtalanszor találkoztam életem során a papírbirodalom alsó lépcsőfokaival, a felsőkre szerintem amúgy is csak a kiválasztottak juthatnak el megfelelő ismeretségi kör és tizenöt, egymást követő sorszám húzása után.
Akik ezek után meg akarnak kövezni, csak tegyék nyugodtan, bár jómagam igyekszem a híres Orwell regény fő gondolatával érvelni, hiszen köztudott, hogy vannak egyenlőek és még egyenlőbbek. Bár mindenkor tisztelet a kivételnek. Az ügyintézés sem lenne kis hazánkban horrorisztikus fogalom, ha legalább az irodai dolgozók többsége tudná, hogy kinek mi a hatásköre és nem küldenék az embereket az első ajtótól a huszonnegyedikig, hogy azután, mint a Banános Joe-ban, visszaküldjék az elsőhöz…
Dicséretes dolog, hogy manapság EU-s követelmény az akadálymentesítés, ezért én azt javaslom, hogy amelyik épületben ez még nem valósult meg, ott a mozgáskorlátozottak és a babakocsis kismamák ne adózzanak, hiszen úgysem tudnak felmenni a végtelenbe nyúló lépcsőn. Akinek mégis sikerül, az piknikkel töltheti a kikönyörgött szabadnapját, ugyanis három napi hideg élelemmel és egy levél Andaxinnal garantált a túlélés. Ha szerencsénk van, akkor a nyugdíjasok előreengednek minket, mondván ők úgyis ráérnek.
Az élet a hivatalban külön megérne egy misét, mondjuk tízórai kezdettel, mert a reggeli kávé elfogyasztása előtt a dolgozók munkaképtelennek bizonyulnak. Mire beindulna a munka, addigra jön az ebédidő, amikor az épület úgy kiürül hivatalos részről, mintha tűzriadó lenne. A sorszám csak azért van, hogy az unatkozó ügyfelek kivülről megtanulják a tartalmát és bosszankodjanak azon, hogy hetedik ügyfélként már a huszadik ember megy be előttük. Ha végre odaértünk álmaink ajtajához és lenyomtuk a kilincset, felcsendülhet a Guns and Roses „Knock, knock, knockin’ on Heaven’s Door” című száma, majd beérve egyből kaphatunk egy elnyújtott gitárszólót az aktuális papírgurutól, aki arról faggat, hogy ezt meg azt miért nem töltöttük ki vagy ha kitöltöttük, akkor rosszul, de a munkaköri leírásában nem szerepel az, hogy esetleg segítsen elmagyarázni, hogy miben hibáztunk. Helyette kapunk egy újabb nyomtatványt és egy újabb időpontot, amikor újra átélhetjük a bürokrácia nyújtotta frenetikus élményt.
Természetesen mostani kritikám nem minden ügyintézőre és hivatalra vonatkozik, de egy másik mondással élve, akinek nem inge, ne vegye magára. És egy igazi hús-vér bürokrata szájából jöjjön a harmadik: „Akinek nem fontos, az haza is mehet.”
Fügei Bernadett