Az utóbbi időben kevés elemről esik olyan sok szó a magyar sajtóban, mint az alumíniumról. A latin alumen jelentése ’keserűsó’ – ami a régi latinok és görögök számára gyakorlatilag a timsó (kálium-alumínium-szulfát) elnevezése volt. Már az ókorban is vérzéscsillapításra használták – ahogy sok férfi még ma is timsóval kezeli arcán a borotválkozáskor önkezűleg ejtett sebeit (a timsónak erős érösszehúzó hatása van).
1808-ban Sir Humphry Davy (1778–1829) próbálkozott az alumen (és még pár ásvány, mint a kova vagy a cirkon) bontásával, a bennük rejtező elemeket keresve. Nem járt ugyan sikerrel, nem tudta elkülöníteni az elemi fémeket, ám azzal együtt, hogy ezekről az eredménytelen kísérletekről gondosan beszámolt a Royal Societynek, rögvest neveket is ajánlott a feltételezett és keresett fémeknek.
Magát az alumíniumot elsőként Ørstednek sikerült tiszta formában előállítani, 1825-ben. A nagyközönség a világ első, 1 kg tömegű tiszta alumíniumtömbjét az 1855. évi párizsi világkiállításon láthatta. Az ezüstösen csillogó fémdarabot agyagezüstnek is nevezték, mivel egy agyagszerű vöröses-barnás ércből sikerült előállítani. Az alumínium ára az előállítás bonyolultsága és nagy költségei miatt az aranyéval volt csak összemérhető: nem csoda, hogy akkoriban még csupán ékszereket készítettek alumíniumból.
Egyébként az első, Sainte-Claire Deville készítette alumíniumtárgy egy gyermekcsörgő volt, amelyet a francia trón várományosának, III. Napóleon császár elsőszülött fiának nyújtott át. (Mellesleg avval a titkos reménnyel, hogy a császár támogatni fogja kísérleteit. Deville nem is maradt hoppon: a császár 65 ezer frankkal hálálta meg az ajándékocskát – ez akkortájt hihetetlen nagy összeg volt!) III. Napóleon nagyon nagyra értékelte a fémet, ahogy az anekdoták azt sejtetik. Ő maga is használta az agyagból készült ezüst, illetve a francia ezüst kifejezéseket: érthető, hiszen azt a bizonyos világkiállítási alumíniumtömböt, a franciák nagy büszkeségére a már említett párizsi mérnök, Sainte-Claire Deville állította elő, 1854-ben. A számunkra ismert magyar ezüst elnevezés eredete is Franciaországhoz vezet bennünket: nem váratlan, hogy ilyen előzmények után, követve a francia mintát, a magyarországi alumíniumipar fellendülésekor nekünk ez az elemi fém magyar ezüst lett, ahogy ezt mi már az iskolában is így tanulhattuk.
Ezek után talán meglepő, de tény, hogy az alumínium (az oxigén és a szilícium után) a földkéreg harmadik leggyakoribb eleme. Ugyanakkor nagy reakciókéssége miatt elemi kémiai állapotában nem találhatunk rá (szemben például a tiszta termésrézzel vagy termésarannyal): ezért olyan értékes anyag. Az alumínium (jó néhány társásványával együtt, mint pl. a böhmit és hidrargillit) lényeges összetevője az agyagásványoknak, a bauxitnak, a csillámoknak és számos más kőzetalkotó anyagnak, az úgynevezett alumínium-szilikátoknak.
A tiszta, ezüstfényű, könnyű fémet eleinte alumínium-kloridból, az ún. Wöhler-eljárással állították elő.
Az alumínium érce a bauxit. Európa egyik legnagyobb bauxitkészlete Magyarországé volt. Ám nem is maga a bauxit mennyisége az, ami miatt valóban magyar ezüst lehetett az alumínium, hanem az, hogy nálunk a bauxit viszonylag olcsón, többnyire külszíni fejtéssel is bányászható. A bauxit főként alumínium-oxidot (Al2O3 – ugye, erre „vadászunk”) és vörös színű vas(III)-oxidot (nevezzük nevén: rozsdát) tartalmaz.
Maga a bauxit szó a dél-franciaországi Les Baux [löbó] település nevét őrzi (lepődjünk meg: itt találtak elsőként bauxitot), az ásványok szokásos -it végződését is megkapva. A bauxit megnevezés nemzetközi szóvá vált. Érdekes, hogy a világ nyelveibe szétvándorló név mindenhol az írásképnek (és persze az adott nyelv tulajdonságainak) megfelelő ejtésmóddal csendül – kivéve franciául: ott a [bóit] forma él ma is.
A gyártás során először kinyerik a timföldet, azaz a tiszta alumínium-oxidot (Bayer-eljárás), majd a timföldből állítják elő az alumíniumot. Az alumínium-oxid a vas-oxid mellől nátrium-hidroxiddal oldható ki – nos, ez a nátrium-hidroxid (NaOH) egy nagyon erős, maró lúg: a háztartásokban is jól ismert, hasonlatos maró anyag a nátronlúg. A részleteket mellőzve: a lúgos oldatból végül alumínium-hidroxid csapódik le, ebből timföldet állítanak elő, amelyből elektromos árammal tiszta alumíniumot lehet nyerni.
A menet közben keletkező aluminátlúgot, az után, hogy már az alumíniumoxidot ülepítéssel és szűréssel kicsalogatták belőle, a benne még bőven lévő vasoxiddal (ettől a vörös szín!) és egyéb fémvegyület-maradványokkal együtt „mellékterméknek” tekinthetjük: ez a maradék a vörösiszap!
Az alumíniumnak maga Sir Humphry Davy, abban a bizonyos, már fentebb említett, a Királyi Társaságnak írt levelében az alumium szót javasolta nevezetnek, de ezt kérésre (valószínűleg a kortárs tudósoknak így csengett jobban) aluminum-ra változtatta; a végső alak végül az aluminium lett, hogy a forma jobban illeszkedjék az -ium végződésű elemnevek közé – a legtöbb fémnév -ium végződésű. Az alumíniumban szóban az első í hosszú – hasonló módon van ez a finnben (alumiini) és az észtben (alumiinium), de ennek persze semmi köze a nyelvrokonsághoz: hosszú í van például az indoeurópai lettben is (alumīnijs). Az olaszban viszont az l hosszú: alluminio. Az angolban az anyagnévnek két formát használják: brit aluminium /ˌæljʉˈmɪniəm/ és amerikai aluminum /əˈluːmɪnəm/. A XIX. században még más nyelvekben is használták mind a két nevet.
Maga a nagy író, Charles Dickens is megjegyzést fűzött a névvitához: ő egyszerűen úgy vélte, hogy minden változat rossz – az emberek számára bonyolultnak és kiejthetetlennek érezte azokat… Mindezzel együtt ő is valósággal rajongott az új fémért és elragadtatva írt is róla: „ … micsoda kincs fedeztetett föl … mit is gondolhatunk egy olyan fémről, amely oly szép, mint az ezüst, oly nemes mint az arany, olyan könnyen alakítható, mint a réz és olyan erős, mint a vas …”
Végül csak a XX. században lett általánosan használatos a hosszabb alumínium név, elsősorban James B. Calvert hatására, akinek sikerült az Amerikai Kémiai Társasággal elfogadtatni a szót. (Érdemes a magyar, a finn és az angol, illetve a sokféle, más nyelvbéli változat kapcsán gondolni arra is, hogy a kémia nyelvezetének milyen komoly gondja ez a formavariabilitás, még a kémiai szaknyelv egyértelműsítésén dolgozó nemzetközi szervezetek erőfeszítései ellenére is.)
Egyes szláv nyelvekben azonban egyszerűen átvágták a gordiuszi csomót, és belső szóalkotással nevezték el az új elemet: a cseh és szlovák hliník, illetve a lengyel glin egyarént az ’agyag’ jelentésű szóból alakult ki.
A timsó szó az ismeretlen eredetű tim előtag összetétele a só főnévvel. A nyelvújítás korában ennek az előtagnak a felhasználásával alkottatott meg a timföld szó, a bauxitból előállított alumíniumoxid neveként.
Forrás: www.nyest.hu