Ma már végképpen nem emlékszem a pontos helyszínre és arra, hogy hogyan kerültem oda, és nem azért nem, mert régen történt az eset, nagyon régen, hanem mert ifjú voltam és bohó, és tökrészeg, ahogy az egybegyűltek többsége is. Amolyan művész-összejövetel volt ez. Egy szobrász barátom vitt oda magával, talán mert akkoriban szobrászkodtam is, ámbár csak amatőr alapon. Annyit biztosan tudok, hogy valakinek az angyalföldi műtermében voltunk, méghozzá egy olyan valakinél, aki már akkor is híres szobrász volt. Ezúttal egy éppen befejezett, még agyagban lévő életnagyságú szobor bemutatásáról volt szó, amolyan félig is alig hivatalos megmutatásról, barátoknak, szobrászokból és más művészekből álló kompánia spontán meghívásával. Egy nyúrga fiút ábrázolt a szobor, meztelent, jóvágásút, amint egy kedes gesztussal nyújtja a kezét, mint aki virágot nyújt át valakinek.
Amennyire értettem a dolgokhoz, tetszetős és jó szobor volt. Mindenkinek ez volt az első, meglepett benyomása, de az alkohol olyan dolog (egyesek szerint oldószer is, amennyiben feloldja az emberben a gátlásokat , sőt az illemtaban tanultakat is), igy tehát nem volt csoda, hogy egyikünk odaszólt a befelé élő, hallgatag alkotómúvésznek, hogy „Te Jóska, ez a kar talán mégjobb lenne, ha egy picit előbbre nyúlna“, és már oda is lápett, finoman megfogta a kart, és jót húzott rajta, hogy a „fiú“ karja recsegett volna, ha nem dtóttal bélelt agyag lett volna. A szobrász majdnem felszisszent ezt látván, de mintogy szobrászhoz illően hallgatag, befelé élő művész volt, mindjárt csüggedten ejtette le a kezét és csak nézte a kissé megváltozott alkotását. A jobban kinyújtott kart a többiek hangosan helyeselték, mert tényleg egy kicsit jobb lett tőle a mozdulat. Mire a másik ugyancsak odalépett a szoborhoz, és amennyire lehetett, emelt egyet a vállon. Nem sokat, de a mozdulat mégis egy csöppet több lendületet kapott. Olyan bevatkozások voltak ezek, hogy józan állapotban senki sem csinált volna ilyesmit, az alkotóművész pedig józan állapotban rögtön előkapta volna a sörétes puskáját, persze, ha lett volna neki, és elzavart volna bennünket. A kompánia viszont „feloldódott“ egy pllanat alatt az ünnepélyességből, és hamarosan többen is igazítottak egyet az orron, az újjakon, a comb egyik izmának domborulásán, vagyis mintha mindenki megőrült volna, szobrásszá vált.
A művész magába roskadva esett majdnem klinikai depreszióba a látottak és vendégei viselkedése következtében, de az az igazság, hogy amikor végre támolyogva mindnyájan elkotródtunk, órákig néze átalakított szobrát, és minél többet nézte, annál inkább megereszkedtek az testében azok az izmok, (azaz valamenyi), amelyek görcsbe rándultak az első „beavatkozást“ látván.
Biztos vagyok benne, hogy utólag töredelmesen be merte vallani magának, hogy akármenyire ittas őrültekkel is volt dolga, a szobor jobb lett. Annyival lett jobb, amennyivel a befelé fordulásban megalkotott szobor átélt egy szertelen fuvallatot a szabadon csapongó művészi felhevültségből. Lelket, több lelket kapott a szobor a szeretetteljes beavatkozóktól, akármilyen brutálisnak látszottak is azok a szerzői jog szempontjából..
A nevelés dolga jut eszembe erről az esetről, így utólag. Mindig tipikusan jó gyerek voltam kiskölök koromban, de kaptam egy pofont egyszer a házmestertől, mert „helytelenkedtem“, egy másik alkalommal „Lófej“, a Református Gimnázium egyik tanája húzött orromnál fogva egészen a tanáriszobáig, mert elmulasztottam köszönni neki a folyosón, egy másik esetben a villamoskalauz adott egy nyaklevest, mert megérezte, hogy tagadhatatlanúl én fingottam egy kicsit, halkan, de érezhetően, de minek is soroljam a főszerestől kapott nyaklevest valami „helyelenkedéséért“, és hasonló eseteket, ide értve a nádpálcát is az kisiskolában, amikor voltaképpen mindenki aki élt igazított kölykökre jellemző viselkedésemen egyet-egyet. Az „én időmben“. Istenem még nyolcvanéves sem vagyok egészen és máris úgy beszélek, mintha öregember lennék. Tökéletesen szokványos volt akkoriban, hogy minden felnőtt helyénvalónak, jogosnak és szükségesnek találta, ha néha igazán dúrván, de mindig jó szándékkal „igazitson egyet“ akárkinek a gyerekén, akárhol, akármikor.
Ma más a világ. A házmestenét a kölyök beperelhetné, a tanárt is, gyerekkínzásért, a villamoskalauz hivatali túlkapásért, és egyáltalán, akárkit, aki kezet emel egy gyerekre. Az anyát is egy fulesért.
És lám, felnőttem, és nem csüggedten, nem klinikai depresszióba esve, hanem mélyen átgondolva és töredelmesen bevallva mondom, hogy nem rosszabb ember lettem a nyaklevesektől, hanem más, mint amivé a mai kölkök sokasága válik.
Balogh Bertalan