Egyszer azt mondta, hogy a névjegyére elég lenne annyit ráírni: Habsburg Ottó. Minden mellékes információ nélkül beadhatná mindenhová, úgyis mindenki tudná, hogy kicsoda ő. Ezt nem nagyképűségből jelentette ki, egyszerűen csak tisztában volt a saját jelentőségével. Történelmi szerepét, munkásságát nem is akarom górcső alá venni, ezt már halála napján sokan megtették előttem különböző portálokon, cikkekben.
Méltatói rendre kiemelték európaiságát és sokrétű tevékenységét a demokratikus Európáért. Antinácinak és antikommunistának tartotta magát, szerinte a fiatalokat tájékoztatni kell a szélsőségek természetéről, fel kell hívni a figyelmüket a bennük rejlő veszélyekre. Tekintélyével harcolt a szabad Európáért, közvetlenül értünk, magyarokért. Törődött a fiatalság véleményével, foglalkozott szemléletükkel, de vajon hogyan viszonyultak a fiatalok őhozzá?
Történelmet szerető emberként számomra különösen fontosak azok a pillanatok, amelyekben úgy érzem, hogy találkozom az élő történelemmel. Habsburg Ottóval bár sosem találkoztam, mégis a tévében látott nyilatkozatai alapján kedveltem őt. Kedveltem, de egyszersmind elképzelhetetlen volt számomra az, hogy az utolsó magyar király fiát látom, egy olyan embert, akinek nemcsak a származása, hanem a kora is tiszteletet parancsoló. 98 évesen ment el. Kilencvennyolc év. Leírva is hosszú. Átélte a 20. századot, de nemcsak átélte, hanem meg is élte, tevékenyen, európai emberhez méltóan. Európai ember. Mindannyian azok vagyunk, akik e kontinensen élünk, mégis alig definiálható ez a fogalom. Folyton hivatkozunk saját civilizáltságunkra, a római jogban és a kereszténységben gyökerező kultúránkra, liberális-nemzeti eszméinkre. Unióba tömörültünk, kereskedelmi-politikai szövetségbe, de ez nem elég az európaiság megéléséhez.
Európa, ahol a monarchiáknak már csak a maradványai élnek. Európa, ahol történészek kérdőjelezik meg Nagy Károly századát és a holokausztot. Európa, ahol Isten nevét sorra törlik ki az évszázados himnuszok soraiból. Európa, ahol nem kell a kereszténység, ahol a templomokat, dómokat, katedrálisokat csak a turisták fényképezőgépeinek vakuja világítja meg. Európa, ahol a szélsőséges gondolatok évről évre nagyobb teret kapnak, ahol Nyugat-Európa maga alá rendeli Kelet-Európát, ahol közép-európainak lenni áldatlan és talán már nem is létező állapot.
Habsburg Ottó utolsó mohikánként közép-európainak vallotta magát. A történelemről, amely gyorsvonatként robogott át az életén a következőket mondta: „Nem szeretem, ha az emberek a múltért, az elmulasztott lehetőségekért keseregnek, vagy a múlton hiábavalóan rágódva szomorúságban aszalódnak napjaik. Épp ellenkezőleg: pozitívan kell a múltra tekintenünk, hiszen már az Isten sem tud változtatni rajta. Persze hiszek benne, mindennek megvan az értelme, mi miért és mi módon történt. Elrendeltetve. Az a fő, integrálja a történelmet az ember, és ne vonjon le ellenséges konzekvenciákat a jelenre nézve.”
Tanuljunk a múltból, ez az üzenet. Egyszerűnek tűnő nehéz feladat. Képviselni az európai értékeket az amerikanizált, globális világban. Nemzeti identitást, keresztény erkölcsöt, ezeréves történelmi múltunkat, hogy ne vesszünk el Európa kulturális süllyesztőjében.
Habsburg Ottó túlélte a történelmet, szívvel-lélekkel európai emberként. Talán ő volt az egyetlen…