Sara Goldfarb a centrális figurája ennek a drámának, aki új színt vitt a Latinovits színház falai közé. Megrázó, önmagával szemben diktatórikus, esendő, elgyengült, vágyálmokat kergető–az örök nő is lehetne, akinek tönkretételének vagyunk tanúi, egy nő kisemmizésének önmagából, életéből, saját családjából. Mindezt egy tv, egy fotel és egy hűtőszekrény társaságában. A rendezés szótlan, nem hagy nyomot, hagyja kibontakozni, “élni” a színészeket (r: Berzsenyi Bellagh Ádám).
A színpadkép egyszerűsége illik a cselekményhez, párhuzamosan több színtér is megelevenedik, fényhatásokkal húzzák alá, most éppen ki következik, mely cselekményszál bonyolódik. A háttérben a filmszerű folyadékok, mint a heroin ahogy a vénába ömlik, miközben a falra festett lépcsőn leguruló babakocsi zseniális húzás–de később erre még visszatérünk. Ahogy a matrac is “Rich people think this is art” felirattal–”erről azt gondolják a gazdagok, hogy művészet”— belemart a retinánkba.
Kezdjük az elején, ki kicsoda és mit akar a színpadon!
Sara, az idősödő nyugdíjas, akár egy szerepeiből kiöregedett színésznő, aki férje halála után már tíz éve csak a televíziót bámulja: ez minden öröme. Takács Katalin gesztusrendszere mívesen felépített, jól körülhatárolt, látszik, hogy a színésznő érti szerepe sokszínűségét és mondanivalóját a drámán belül. Ő az, aki a káoszban, az érzelmi és értelmi tulburenciában meg tudja fogalmazni, miért is akarja a régi piros ruháját felvenni, ha végre megtörténik a nagy esemény és bekerül a tévébe: hogy végre ő is legyen valaki! És máris valakinek érzi magát, pusztán attól, ahogy a szomszédok—elmondása szerint—átengedik neki a ház előtt a napos helyet, hogy a székét kitegye, hogy ott pihenhessen, mivel ő lesz a következő tv sztár. Azt ugyan nem tudja, milyen műsorban, de biztosan ő lesz az. Várja a telefont, hogy csörögjön, hogy a televíziótársaság hívja a részletekkel, várja, mint Godot Beckett rabszolgái.
És mégis csillog a mosoly az arcán, bár nem hívják, mégis reménykedik, mégis álmodik, mégis hiszi, hogy meg fog történni az esemény az ő szürkére kopott életében is: a színésznő szívfacsaróan fejti ki a kisember egyetlen pillanatát az életben, amikor dobbanthat, amikor ő is embernek érezheti magát. Ez az első felvonás végén történik. Hogyan váljunk emberré újra a tv előtti tespedésből, hogyan emelkedjünk a saját lábunkra, s maradék én-tudatunkat, hogyan mutassuk meg a világnak–ez az ő tragédiája.
A második felvonás döbbenetes képekkel tuszkolja tele agyunkat: a fogyasztó tabletták rémisztő hatása, amit az asszony szed, hogy bele fogyjon a piros ruhába, a hangok, az őrület a skizofrénia jelei, mind-mind letépi az álmokról a leplet, s a sztridens valóságba dobja bele nézőt, hallgatót. Mintha Albee Márthájáva alakulna Sara, csak annyi különbséggel, hogy ő egyáltalán nem agresszív, de ugyanúgy képzelődik, s akarata vezényletével elhiszi, hogy fia sikeres üzletember lett, aki korábban a tvjét vágta a zaciba a pénzért, ami drogra kellett, fel sem merül benne, hogy heroinfüggő dílerként tevékenykedik. Nem is néz utána, nem is érdekli a valóság, álma csak a tvre redukálódik, az újabb látszat világra, a csinált embereknek való megfelelési kényszerre. Elmegy fodrászhoz, kínozza magát a fogyással, s közben halott férjével beszéli meg gondolatait, s várja egyre csak várja a hívást. Mikor már majdnem őrületté dagad az állapot, a színész bedobja az eszköztárát, s mind mimikája mind hanghordozása elhiteti, hogy az öreg hölgy kezd teljesen leépülni a gyógyszerek hatására. Zseniális. Egyszerű és zilálttá tesz.
Fia, Harry (Fröhlich Kristóf) valamint Marion a barátnője (Nagy Katica) bár fiatalos lendülettel veselkedik neki a szerepnek, mégis takarásba vonul, Takács Katalin játéka mellett. Vitatható, hogy a szerepeiben mindig szimpatikus Nagy Katica dikciója adekvát-e Marion szerepéhez, aki amolyan elit lotyó, neveltetése és családja anyagi háttere miatt, lehet egy kicsit sok a szép artikuláció-szemmel láthatóan egy gondolkodó színész szerep felépítésének lehettünk tanúi. Hogyan válik a sodródó fiatalból a társadalom szemete, aki a heroinért orális kielégítésben részesít harminc évvel idősebb férfiakat, s a végén bőrszerkóban jelzi, hogy prostituálttá vált.
A sokkhatás azonban nem is Harry megcsonkítása miatt érkezik, hanem mikor meglátjuk az anyját, aki végig csak azt akarta, hogy fia egy jó zsidó lányt vegyen el, és unokái lehessenek végre. A jelzésértékű lépcsőn leguruló babakocsi a háttérben itt nyer értelmet: a babák itt legurulnak, a heroin-függőségből nincs kiút, csak halott gyerekek, vagy halva született vágyak. Rekviem egy álomért. Micsoda álom volt ez: az anya álma, a fia álma, és a mi álmunk–egyaránt tolószékbe került az elektrosokk kezelés után az öreg hölggyel együtt. Drasztikus végkifejlet: a színen az öt szereplő: a megcsonkított fiú, kinek karját a drog miatt kellett levágni, a mozdulatlan öregasszony, a prostivá érett lány, és a drogdíler társ, meg az elbeszélő. Mikor ránéztünk Sara arcára, a végtelen halál, és az álmok legyilkolása feszült meg rajta: először sírtam egy előadás végén.
Bemutató 2021. SZEPTEMBER 4.
Sara Goldfarb TAKÁCS KATALIN
Harry Goldfarb FRÖHLICH KRISTÓF
Marion Silver NAGY KATICA m.v.
Tyrone C. Love BÖRÖNDI BENCE
Az ötödik szereplő, vagyis mindenki, aki találkozott velük útközben ILYÉS RÓBERT
fordító GRESKOVITS ENDRE
dramaturg NÉMETH NIKOLETT
látvány SOKORAI ATTILA
jelmeztervező KOLONICS KITTI
zeneszerző KELETI ANDRÁS
a rendező munkatársa JUHÁSZ GABRIELLA
súgó SZEKERES VANDA
rendező BERZSENYI BELLAAGH ÁDÁM