Close

A mi forradalmunk

okt23 wm

 A feleségemmel beszélgetek, de közben fél füllel a rádióra figyelek, amely emlékműavatásról tudósít. Egyetemi professzor arról beszél, hogy a felállított emlékművel több történelmi időszak, köztük az 1956-os események hőseire, áldozataira is emlékezünk. Megdöbbenek az események szón. Eszembe jut a Kádár-korszak, amikor az 1956-os forradalmat és szabadságharcot kényszerűségből eseményként emlegettük. De amit akkor elfogadhatónak tartottunk, most ugyanezt miért tartom megalázónak, sőt felháborítónak? Merthogy szerintem ez most nem kényszerűségből, még csak nem is szóbotlásból, hanem érzelmi viszonyulásból fakad. Aki most is eseményekről beszél, az 1956-ot annak is gondolja. Annaktudatában még mindig ott lapul legalább a törmeléke annak, amit a kádár korszakban az 56-os forradalomról összehordtak.

Lényegében ez váltotta ki belőlem az elhatározást, hogy elmondjam személyes tapasztalataimat és gondolataimat az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, röviden érintve annak a leverését, tanulságait s az utána következő korszakot is.
Már csak azért is, mert egyike vagyok azoknak az újságíróknak, aki a magyar forradalom első – 1956 október 23 és november 4 közötti – szakaszát résztvevőként kísérhette figyelemmel, az 1956 november 4. és 1957 március 15. közötti második szakaszáról pedig, főként a munkástanácsokkal tartott kapcsolataimnak köszönhetően, hiteles forrásból tájékozódhatott.

Se beszélni, se hazudni nem tudtunk

Ezekről gondolkodva, rá kellett jönnöm arra, hogy a forradalom és az azt követő Kádár- diktatúra is, hiába volt a magyar nemzett többségének közös élménye, mégis mindenkit másként érintett; mindenkinek más-mást jelentett és jelent ma is. Igy a történtekről – az azonos alapélmény mellett is – kinek, kinek meg volt, meg van a maga személyes verziója, története, elválaszthatatlanul mind attól, ami a sorsunkat előtte is, és utána is alakította. De még mielőtt belekezdenék a saját 56-os emlékeimbe, valamit mondani szeretnék arról is, ami szerintem az ötvenhatosok közös élménye volt, s ez a hallgatás. Mert se beszélni, se hazudni nem tudtak, nem tudtunk róla. Akit kivégeztek, azt elsiratni sem lehetett; aki kijött a börtönből az nem beszélt, mert nem beszélhetett még a családjának, a barátainak, a munkatársainak sem; a szülő hallgatott a gyermekének, a vőlegény a menyasszonyának, a menyasszony a vőlegényének, mindenki hallgatott 56-ról, hallgattak a gyárban, az iskolában, a szerkesztőségben, a minisztériumban, aki pedig beszélt, az hazudott. Szerintem ez volt, nem is csak a magyar, de a világtörténelem legnagyobb és legtovább tartó hazugsága, amely – talán anélkül, hogy tudnánk róla – még ma is tart. Tart, mert vagy kiirtottuk az emlékeinket, vagy mert elfelejtettük a szavakat, vagy még mindig félünk, ha nem is a hatalomtól, de a főnökeinktől, vagy ha ilyenek már nincsenek, akkor a barátainktól, az ismerőseiktől, a családunktól, mert hogy mit szólnak hozzá, mezt ha eddig erről hallgattunk, akkor most, ennyi idő után egyáltalán miért kell vele előhozakodni.
.
1956fj002
1950 végén lettem újságíró, tehát 56-ig már sok mindent megéltem: a Duna-Pentelei Vasmű építkezésről munkáskáderként kerültem a Szabad Ifjúság szerkesztőségébe, ami azonban nem mentett meg attól, hogy az írásaim kritikus hangvétele miatt 1953 elején ne távolítsanak el, nem is csak a Szabad Ifjúságtól, de az egész magyar sajtóból. Ráadásul, az íráson kívül nem voltam hajlandó más munkát keresni, mondván: ezzel elismerném a büntetésem jogoságát. Így jobbára a korában vásárolt könyveim eladásából éltem. Jóval később B. Király Györgyi, a Kossuth rádió kiváló riporter egyszer megkérdezte tőlem, hogy a pályám során kinek, kiknek köszönhetek a legtöbbet. Mire én azt válaszoltam, hogy a büntetőimnek. És nem tréfáltam. Hiszen munkanélküliként nem kellett állandóan futkosnom friss hírek, információk után, így bőven volt időm arra, hogy elmélyüljek az engem különösképpe érdeklő témákban, amelyekhez kapcsolódóan az interjúk tömkelegét készítettem el, noha egyelőre semmi esélyem nem volt ezek megjelenésére. Mégis, később ennek köszönhettem, hogy állandó témám lett a portréinterjú.

Tovább élt a forradalom

Minden esetre Nagy Imre fellépése után, 1955-től már ismét újságíróként dolgozhattam a Pest megyei Hírlapnál, ahol a forradalom idején társ-főszerkesztő lettem, majd közvetlenül az orosz betörés után, a kezdeményezésemre Mai Nap címmel indult országos napilapnál, az akkori szokás szerint főszerkesztőnek választottak. Talán a lap régi ismert címe miatt is, a sajtóból korában eltávolított polgári újságírók valósággal özönlöttek a szerkesztőségünkbe. Igy nagyon sokan sajnáltuk, hogy – anyagiak híján–csak néhány számot tudtunk megjelentetni. Mindezt azért is tartom fontosnak elmondani, mert jól érzékelteti az akkori viszonyokat; vagyis, hogy hiába volt bármilyen brutális az orosz megszállás, hiába menekültek százezrek külföldre, a kormány a jugoszláv nagykövetségre, majd hurcolták el Romániába, a magyar népben, főként a magyar munkásságban tovább élt a remény, hogy nem veszett el minden, hogy folytatni kell és lehet is folytatni a forradalmi harcot. Ezért is tartom a forradalom elárulásának, ha valaki ma azt mondja, hogy 1956 november 4-én az oroszok a leverték magyar forradalmat.
Még jó ideig, úgy 1957 márciusáig még tovább élt a forradalom.

Földesi József 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top