Régóta tervezem már, hogy megírom családunk, benne a magam élettörténetét, de valahogy mindig közbejött valami, valami, amit fontosabbnak gondoltam, mint az ezzel valófoglalkozást. Meg aztán nyilván természetemből adódódóan is, én mintha nem érzékelném az idő múlását, ezért igazán nincs is sürgető késztetésem. 1932-ben születtem, lassan elérem a 85-ik életévemet, de ha valamire nem jut időm, mindig azt gondolom: sebaj, majd az elkövetkező években ezt is megoldom!
A továbbiakban először nem a múlttal, hanem a jelennel és a jövővel szeretnék foglalkozni. A Mi Otthonunk című építészeti, lakberendezési, urbanisztikai és életmód magazint családi vállalkozásként 17. éve adjuk ki, aminek szerkesztéséből, különösen a legutóbbi időben, a feleségem mellett egyre nagyobb részt vállal a Párizs közeli Saint-Germaintben élő Zsófi lányunk. Pontosabban nekem 3 éves kora óta nevelt lányom, akit egyébként ma is nagyon erős érzelmi szálak fűznek építési vállalkozó apjához, Balog Ernőhöz, feleségem korábbi férjéhez. Zsófi részvétele a szerkesztésben, s általában a kiadói munkában azért is érdemel megkülönböztetett elismerést, mert neki köszönhetően az utóbbi két évben lényegesen növekedett a lap színvonala és az eladott példányok száma. S teszi mindezt úgy, hogy közben a 8 éves Laura, és az 5 éves Matyi édesanyjaként, és feleségként is a maximumot nyújtja.
Én leginkább az ún. tematikus mellékletekkel, az állandó külső munkatársakkal és a hirdetésekkel foglalkozom. Havonta minimálisan is 2,5 millió forint hirdetési bevétel kell ahhoz, hogy biztosítani tudjuk a lap folyamatos és színvonalas megjelenését, s tekintve, hogy ez már önmagában is, feleségem szavával élve, iszonyatosan nehéz feladat, teljesen megértem tiltakozását az ellen a rögeszmém ellen, hogy A Mi Otthonunkat kárpát-medencei magyar, román, szlovák, szerb, ruszin és esetleg német nyelvű magazinná fejlesszük, méghozzá úgy, hogy ne bizonyos állandó betétek – oldalak – legyenek más-más nyelven, hanem az a témától, illetve az érintett személyektől függjön. Ha tehát pl. három lakást mutatunk be 6-8-10 oldalon, s mind a háromban más-más anyanyelvű család lakik, a lakásbemutatók is kinek- kinek az anyanyelvén, illetve a kedve szerint legyenek olvashatók. De tekintve, hogy a Kárpát-hazában ma is sokkal többen bírják egymás nyelvét, mint amit erről a hivatalos statisztikák állítanak, lényegében kis híján mindenki mindent olvashatna. S tekintve, hogy A Mi Otthonunkban a képek dominálnak, ami itt megjelenik – legyen az ház, kert, étterem, borvidék, település, turisztikai célpont, gyógyfürdő, zarándokhely vagy bármi más —a nyelvismerettől függetlenül is, lényegében mindenki számára minden hasznos, érdekes lehet.
Tudom, persze, hogy ennek a megvalósítása, túl az anyagiakon és a képességeken, ma sokkal nehezebb, mint volt, illetve lehetett volna mondjuk a XVIII-XIX. században; amikor a Kárpát-medencei népek együttműködése sokkal harmonikusabb volt, vagy mint a későbbi évtizedekben; leginkább a háborúk után, amikor a magyargyűlölet immár hivatalos rangra emelkedhetett, és a háborúkban győztes vagy annak elismert országok a legminimálisabb emberi méltóságot is felrúgva alázták meg a fennhatóságuk alá került tősgyökeres, honalapító magyar nemzetet.(folytatjuk)
Földesi József