Close

Adjon az Isten szerencsét!

kinvallatas

Kínvallatással kicsikart beismerés, mint a bűnösség bizonyítéka?

Március volt, eleink 1776-ot írtak, amikor Mária Terézia rendeletben törölte Magyarországon a kínvallatást. Őszintén szólva tartok tőle, hogy az azóta elmúlt 250 évben azért jócskán előfordultak kínvallatások (gondoljunk csak az ávo-ávh-ra), de Mária Terézia döntése mégiscsak mérföldkőnek számít a maga nemében. A kínvallatás meghatározását aligha lehet a Pallas Nagylexikonánál jobb dolgozatot találni, úgyhogy a következőkben én is erre támaszkodom.Tehát: a kínvallatás (tortura, quaestio), az „emberi elme legnagyobb tévedésének egyike” – így fogalmaz a lexikon szerkesztője. És máris fölmerül az első kérdés: ez lenne hát a tortúra? Igen, ez.

A tortúra vagyis latinosabban a tortura az inkvizíció idejéből származik.
Eredetileg különböző kínzások sorozata volt, meghatározott sorrend szerint.
Valami okból éppen tizenegy fokozatból állt, és mindig az eljáró bíró határozta meg a fokozatot. Mindez azt a célt szolgálta, hogy a gyanúsított elismerje bűnösségét, így kivégzése végső soron formailag is indokolttá válhatott – rendszerint a vádlott megtöréséig folytatták a próbákat.

A kínvallatás tévedése abban áll, hogy régen a legmegbízhatóbb bizonyítékot a vádlott beismerésében ismerték fel, amelyet ezért a „bizonyítékok királynéjának” (regina probationum) neveztek. Ma már persze tudjuk, hogy még az önként vállalt beismerés sem igazi bizonyíték: a kriminalisztika (és persze a pszichológia, de még a politika is) igen sok esetet jegyez fel valótlan beismerésekről – ennek persze külön okai is lehetnek.
A főtörekvés kínvallatásnál leginkább csak arra irányult, hogy a vádlott beismerő vallomást tegyen – ha másképp nem lehet, hát kínzással.

A középkor kriminalistáinak figyelmét megfoghatatlan módon kikerülte az, hogy önmagában a kicsikart beismerés semmit sem bizonyít. «Akaratunk cselekményei mindig a forrásukat képező érzéki benyomások erejétől függnek; az ember érzékenysége pedig korlátolt.
Azért a fájdalom hatása oly fokot érhet el, hogy az egész akaratot lefoglalván, a kínzottnak nem enged más választást, minthogy a szenvedéstől a pillanatnyi körülmények között kínálkozó legrövidebb úton meneküljön» – idézi a lexikon Cesare Beccariát (1735-1794), a kor különlegesen elismert, olasz büntetőjogi íróját. Ő e körmönfont megfogalmazásában azt állítja: koncentrált kínzással mindig el lehet érni azt a fokozatot, amikor az illető már bármit elismer, csak hogy érjen véget a fájdalmas procedúra. (Csak zárójelben, és egy cseppet sem komolyan: gyermek- és ifjúkorom történelemtanításának egyik különlegessége volt, hogy rendre azt verték a fejünkbe: illegalitásukban a kommunisták, tehát a híres sztálini megfogalmazás szerint a „különleges anyagból gyúrt” emberek, olyan különlegesek voltak, hogy őket még a kínvallatással sem lehetett megtörni – ez persze nem igaz, de az igen, hogy ezt a lehetőséget valami olyan elképesztő energiával sulykolták a fejünkbe, hogy máig sem felejtettem el… Holott a koncepciós perek igen gyakori vádpontja éppen az volt, hogy egy-egy elvtárs olyannyira nem bírta a kínzást, hogy „köpött”…)

Egy kicsit későbbi kor – a késő-középkor – felfogása szerint a beismerést más bizonyítékok nem pótolhatták, ám az igazságot – hogy tudniillik a kicsikart beismerés önmagában semmit nem bizonyít egyértelműen – annyiban felismerték, hogy a kínpadon tett beismerés csak úgy volt érvényes, illetve csak úgy volt bizonyított, ha azt a kínvallatás megszűntével a terhelt eskü alatt megerősítette. Csakhogy a terheltnek, ha a beismerést nem erősíti meg, a kínvallatás ismétlését helyezték kilátásba…

Maró gúnnyal, de találóan a már fentebb is idézett Beccaria a kínvallatásban ilyféle matematikai feladványt látott: «adatván egy ártatlan ember inainak ereje és idegeinek érzékenysége, számíttassék ki, mily fokú fájdalom fogja őt egy adott bűncselekmény bevallására bírni».

Mily haladást tett Beccaria óta a humanizmus – írja a XIX. század végén a Nagylexikon -, azt felismerhetjük, ha az ő korabeli törvényekkel, melyek a kínvallatást megengedték, rendelték és szabályozták, összehasonlítjuk a magyar BTK 477. §-át, amely szerint: «Öt évig terjedhető börtönnel büntetendő a közhivatalnok, aki azon célból, hogy a vádlottól, tanútól vagy szakértőtől vallomást vagy nyilatkozatot csikarjon ki, ezek valamelyike ellen bármily törvényellenes kényszereszközt alkalmaz vagy alkalmaztat».

A kínvallatásnak azonban Mária Terézia véget vetett: elébb korlátolta, 1768 márciusától pedig végkép eltiltotta, mit később országos törvény is megerősített (1791. XLII. t.-c.).

Mészáros Sándor

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top