Valahogy úgy tempóztak a napok negyvennégyben is, mint mostanában. Idegesség volt a levegőben. Érezni lehetett, hogy készül valami. Március tizennyolcadika szombatra esett. Előző nap indult el híres „Turán” motorvonatán Klessheimbe a kormányzó, Horthy Miklós, aki 24. éve töltötte be az ideiglenes államfői tisztséget. Nem szívesen kelt útra, mert rossz előérzete volt. Pénteken régi tengerészbabona szerint nem tanácsos kifutni a kikötőből. Hitler meghívója még március 15-én érkezett. Horthy nem akarta élezni a feszültséget.
Magyarország már régen szálka volt Hitler szemében a kontinensen. Ebben az országban, amelyet minden égtáj felől maga a III. birodalom, vagy a hadserege vett körül még parlament működött, liberális, szociáldemokrata és konzervatív pártokkal, létezett sokszínű sajtó, művészeti élet. A Hitler által megvetett kávéházak, kabarék és mulatók zsúfolásig teltek, a zsidók szabadon jártak, keltek, se táborok, se gettók, se sárga csillag. A magyar politikusok húzódoztak, vonakodtak, a magyar hadsereg alig volt alkalmas az öngyilkosságra. Kállai miniszterelnök kimondottan arra játszott, hogy kiléphessen a német szövetségből.
Horthy azt hitte, hatással lesz Hitlerre. Meggyőzi a hűségünkről, s közben eléri azt is, hogy a keleti fronton lévő csapataink haza térhessenek. A „Turán” elindult nyugatra, a dunántúli lankákon csavargó vidám parasztgyerekek megbűvölve nézték, ahogy elsuhan a lenyugvó nap irányába. Bécsben felszállt Sztójay Döme berlini magyar követ is, aki meglepődve érzékelte, hogy a kormányzónak és környezetének halvány fogalma sem volt, miért kérte Hitler a találkozót. „Legfeljebb arra gondoltak, hogy újabb szemrehányásokat fognak közölni.” Az emberek a magyar városokban, falvakban semmit sem sejtettek. Végezték a dolgukat. A gyárak, hivatalok, iskolák működtek. A villamosok jártak, a mozikban amerikai filmeket vetítettek. A Margit körúton Reif János italházában sokan rendeltek Dreher Brandyt, Mecseki unicumot, Hubertus likőrt vagy fajborokat. Kimérve vagy palackozva. Egyenruhás kifutók házhoz is szállították. Az országban nem voltak idegen katonák. Néhány kósza orosz próbálkozástól eltekintve az emberek nem tudták, mi az a bombázás. Olyan fogalmaik voltak, mint a Kassa elleni támadás, vagy Zilahy Lajos villájának eltrafálása.(Az előbbi összehasonlíthatatlanul több kárt okozott.) Légóoktatás már volt, de mintha senki nem vette volna komolyan. A gyakorlatokon csak mulattak. Az udvarban vascsövet verő légóparancsnokot még elnézően ülepen is rúgták: kihűl a kávé Lajos!
De hát hogy lehet, hogy nem érezték a közeledő pernyeszagot? Szombaton a zsinagógák, vasárnap reggel a keresztény templomok zsúfolásig megteltek. Mindenkinek volt valakije a fronton katonaként, vagy munkaszolgálaton, mindenkinek volt valami kérni valója az ő Istenétől. Március 19-e verőfényes, napsugaras reggellel köszöntött be. József napja volt. A kormányzó már visszafelé, Budapest irányába tartott különvonatán. Hitler közölte vele, hogy a birodalom csapatai megszállják Magyarországot. L. Győző közlegény szombaton még a tüdőgondozóban járt, vasárnap délelőtt napos volt, délután moziba ment, majd korán lefeküdt. Azt, hogy ezen a napon a német hadsereg megszállta Magyarországot, s a katonákkal megjöttek a „biztonsági szervek” is, észre sem vette. Pedig ezen a vasárnapon Magyarország sorsa dőlt el igen hosszú időre.
Az ország elvesztette szuverenitását, de a magyarság nem. Ennek a különbségnek a lényegét csak két nép érti Európában: a magyar és a lengyel. Senki annyit nem küzdött a szuverenitásáért, mint ez a két nemzet. Volt, hogy nekünk sikerült, volt, hogy inkább nekik. De soha sem egymás ellenére. A német megszállásig, eddig a rettenetes március 19-ig, a Magyarországra menekült lengyelek biztonságban élhettek. Ezen a napon ez is megszűnt. Mint ahogy a zsidóság fizikai biztonsága, vagy éppen a francia hadifoglyok szinte kivételezett helyzete. Ez azzal volt szoros összefüggésben, hogy a magyarság biztonsága is megszűnt. Bethlen Istváné, Kállai Miklósé, Bajcsy –Zsilinszky Endréé, Rassay Károlyé, Baranyai Lipóté, Mónus Illésé, Goldberger Leoé, Sigray Antalé, Szent-Iványi Lajosé, Malasits Gézáé, Keresztes-Fischer Ferencé, akiket elfogtak, meggyilkoltak, meggyötörtek. De azoké is, akik illegalitásban tudtak maradni: Tildy Zoltáné, Kéthly Annáé, Nagy Vincéé, Sulyok Dezsőé, Varga Béláé.
Mit mondanak ezek a nevek ma? Tartok tőle, hogy keveset. De ha van értelme a szédületes technikai forradalomnak, bizonyos, hogy megérnek egy „kattintást”. Elképesztő sorsok, százezrek sorsa, a mi sorsunk. Most a márciusi ünnepünk után, márciusi tragédiánk emlékére végre be kellene látni, hogy a sorsunk közös. Együtt boldogulunk Közép-Európában is, és itthon e zsugorított hazában is. Egymás ellenére csak kiszolgáltatottá válhatunk. „Teljhatalmú megbízottak” érkezhetnek és érkeznek is. Hívhatják Veesenmayernek, Vorosilovnak, Szálasinak, Rákosinak, Kádárnak. Küldheti őket Hitler, Sztálin, Soros vagy bárki más. De ha a szuverenitásunk legalább néhány évtizedre érvényesül – szerencsénk lesz -, boldogulni fogunk. Kell ennyi idő, legalább egy nyugodt évszázad. Építkezni, tanulni, fellélegezni.
Március 19-én, 1944-ben délután a moziból hazaküldték az embereket, de a futballmeccseket megtartották. A német csapatok megszállták az országot. Az ellenállás elmaradt. A kormányzó hazatért. Vészesen közeledett Sztálin hadserege. A hangszórók bömböltek: „segíteni jöttünk!” De a nép mégis eléggé hűvösen viselkedett. A korzó tele német katonákkal. De a kávéházak, vendéglők, eszpresszók üresek. Budapest hangulata igen nyomott. Az Astoria Szállót egy óra alatt kellett kiüríteni. Az SS foglalta el. A Palatínust fél óra alatt. De a németek előzékenyek voltak: segítenek a koffereket kirakni. És hát nekik köszönhetjük, hogy visszakaptuk Kolozsvárt, a Székelyföldet, Kassát, Szabadkát.
Az az esztendő, ami ezután következett itt csimpaszkodik rajtunk ma is. Benne van Trianon is, s talán egész ezer éves európai kalandunk. Súlyos teher. Áldozatává váltunk mindannyian. A nemzetünk is, amelybe mindenféle vallású, eredetű, világnézetű „honjaink” magától értetődően beletartoztak. Addig. Bár a bűnösöket emberi eszközökkel – az ítélet: halál! -, megbüntettük, az áldozatokat megkövettük, nyugalmat még sem lelt sem áldozat, sem bűnös. De most már itt az ideje! Bő két emberöltő telt el azóta. Most már le kell tenni a terhet az utódoknak. De nem engedik. Ez borzaszt el a mai kenyérharcnak álcázott vérbosszúkban közéletben, művészeti- sőt tudományos életben is.. 2017. március 15-én a szocialista pártelnök négymillió magyar éhezőről szónokolt. Biztosan átérezte a szociális igazságosságot. S közben mi Ady Párizsába, Szerb Antal Itáliájába, Szabó Árpád ókori Hellászába vágyunk. El is jutunk, csak őrizzük meg – inkább teremtsük meg -, a szuverenitásunkat, immunitásunkat a hazudozókkal szemben. Egyénenként, családként, nemzetként. Ez lesz unokáink igazi szerencséje.
Az elvesztett, elrabolt önállósághoz nehéz visszatalálni. Az ijesztő huszadik század után kiváltképp. Szégyelljük-e vagy sem: emlékezzünk elvesztésére, az 1944 márciusi verőfényes reggeli vasárnapra. Akkor is, ha a nap, mintha később jött volna fel, s csak forgolódtunk egész éjjel az ágyban.
Szerencsés Károly
Magyar Hírlap, 2017. március 18.