Karácsony előtt, ha a sok látványos utcadísz és ajándékvásárlási hisztéria mellett van időnk, elgondolkodhatunk azon az egyszerű kérdésen, hogy mit is ünneplünk ilyenkor. Igen, Jézus születését, Jézusét, aki a keresztény vallás szerint a világ megváltója, egy másik vallás szerint egyike a több nagyra becsült prófétának. Ami tagadhatatlan, hogy jelentős történelmi személy volt. Ha meg akarjuk ismerni az életét, erre a legjobb forrás az Újszövetség. Ha meg akarjuk ismerni, de ennek elolvasására nincs elég időnk, gyorsabb megoldásként az olvasó figyelmébe szeretném ajánlani Pasolini: Máté evangéliuma című filmjét.
Sallangmentes történet
Nehéz Jézusról jó filmet forgatni. Az életét olyan egyszerűen el lehetne mesélni, mégis a legtöbb róla szóló filmben a rendezők elcsábulnak az erőltetett szirupmázas és túlzottan patetikus irányba. A másik problémám a legtöbb Jézusról szóló filmmel, hogy ha olvasod az Újszövetséget, bizonyos részekkel azonosulva már egy sajátos értelmezést viszel bele, az egyedi lesz és csakis a tiéd, még akkor is, ha az egyház álláspontjával hasonlóan látod a dolgokat. Ezzel alapvetően nincs is probléma, viszont egy Jézusról szóló film esetében annak hitelességét kérdőjelezi meg, ha az tulajdonképpen a rendező/forgatókönyvíró sajátos értelmezésén alapszik.
Pasolini filmjét azért érzem meghatározónak, mert mentesnek érzem egyrészt a sallangoktól, másrészt a beleerőltetett gondolatoktól, amire később még visszatérek. Egyrészt nincsenek benne látványos effektusok, Jézus csodatettei is nagyon egyszerűen kerülnek bemutatásra. Nincsenek benne hivatásos színészek, minden szereplő amatőr, a felnőtt Máriát például a rendező édesanyja játssza. Nincsenek se költséges, pompás jelmezek, se monumentális díszletek. A sallangok és a csicsa helyett marad egyedül Jézus, ő viszont a maga teljességében – már amennyire ez lehetséges egy film esetében. A forgatókönyv lényegében Máté evangéliuma, ahhoz nincs egyéb történet, értelmezés hozzáadva, nincs semmilyen beleerőltetett plusz dialógus. Mindez akkor vált számomra fontossá, amikor mindennek a tökéletes ellentétét láttam egy másik Jézusról szóló filmben. Abban a filmben a történet végén, a mozgókép befejeztével gyakorlatilag egy öt perces diavetítést láthattunk, ahol a narrátor elmondta, hogy végül is milyen jó fej és szeretetteljes volt ez a Jézus (hátha a film nézése közben nem tűnt fel) és hogy ettől a pillanattól kezdve akkor már igazán élhetnél úgy, ahogy az Istennek tetsző, na légyszi, de tényleg. Akkor az a furcsa érzés fogott el, hogy kínosan éreztem magam, miközben egy filmet nézek.
Egy ateista vallásossága
Néha onnan jönnek az igazán jó dolgok, ahonnan kevésbé számítunk rá. A film rendezője, Pier Paolo Pasolini („az olasz filmkészítés fenegyereke”) baloldali, marxista és homoszexuális volt, tehát nem feltétlenül egy konzervatív-keresztény ideál. Az 1962-es, Assissiben rendezett egyházi konferenciára XXIII. János pápa a nyitottság jegyében nem vallásos művészeket is meghívott, így Pasolinit is. A rendező, hogy ne menjen készületlenül, elolvasta az Újszövetséget, és mivel tetszett neki a történet, Máté evangéliumából elkészítette ezt a filmet. Ekkor a katolikus egyház a szívére ölelte. Akkor már kevésbé, amikor később a Rogopag című szkeccsfilmben (a szkeccsfilm olyan film, amiben több rövidebb történet szerepel egy adott téma köré írva) a Túró című történetében szintén vallásos téma került elő: egy filmforgatást láthatunk, ahol Jézus keresztre feszítését akarják felvenni, és a latort játszó színész-statiszta a filmforgatás ideje alatt meghal a kereszten. Emiatt a rövidfilm miatt az olasz bíróság négy hónap börtönre ítélte Pasolinit. Még kevésbé szerették őt, amikor 1975-ben leforgatta élete utolsó filmjét, a Salot, mely a diktatúrák és a fogyasztói társadalom elnyomását mutatja be olyan brutalitással, ami még a mai néző gyomrát is felforgatja, hát még 40 évvel ezelőtt.
A rendező kívülállósága különös, de mégsem hátrányként csapódik le a Máté evangéliumában, inkább egy tisztességes objektivitásban. Mivel a rendező nem érti minden egyes történés pontos hátterét és mondanivalóját, ezért meg sem kísérli teljes egészében a saját véleményén keresztül láttatni a dolgokat. Pasolini egy interjúban elmondja, hogy ebben a filmben ő mint rendező, nem mesélhette el a történetet, mint ahogy a legtöbb filmjében teszi, mivel ő ateista és marxista. Itt egy egyszerű hívő ember szemszögéből látja a dolgokat. Tehát a saját művészete, ami a realitáson alapszik, valamint a hívő ember látása keveredik a filmben, a rendező dialógust folytat önmaga és a hívő között. Mindez leginkább a keresztre feszítés jelenetében látszik. A katolikus vallás és Jézus küldetésének csúcspontjáról van szó, aminek a jelentését ő nem érti, annak ellenére, hogy a vele készült interjúkat hallgatva azt gyanítom, hogy a legegyszerűbb gondolata összetettebb, mint nagyon sok értelmetlen okoskodás. A szakrális tartalom ebben a jelenetben háttérbe szorul, ugyanakkor emberileg talán a lehetséges legtöbbet hozza ki a keresztre feszítés sajátos bemutatásával. Úgy gondolom igaz, amit róla írnak: „Pasolini szociális érzékenys
ége döbbenetes: az empátia ilyen fokát ritkán tapasztalni….”
Karl Marx és Jézus, két dudás egy csárdában?
A filmnek van egy olyan értelmezése, miszerint Máté evangéliumát olvasva Pasolini Jézust látta az első kommunistának. Ugyanakkor nem állította ezt az eszmét teljes egészében a film cselekményébe, így ez a szubjektivitás azt hiszem, elnézhető. Ma már ugyan nagyon rosszul hangzik, ha valami marxista, pláne, ha egy vallásos filmről van szó, nem szabad elmenni amellett azonban, hogy ahogy minden történetnek, úgy az eszméknek is sajátos olvasata van. A rendező életrajzából és a film alapján a marxizmusról nem a diktatúra, a közösségek szétbomlasztása, a munkások elnyomása, az emberek megalázása, a nyilvánosság megkurtítása, a véleménnyilvánítás lehetőségének korlátozása, a választási komédia, és a hatalommal való visszaélés jut eszünkbe, hanem az elnyomottak, a kisemberek középpontba helyezése.
A film hangulata
A Jézust alakító amatőr színész (akit állítólag a rendező a bejárati ajtajából kilépve egy hirtelen gondolattól vezérelve választott ki a főszerepre) elhagyja a patetizmust. Azokat a mondatokat, amiknek nagy jelentősége van, és máshol talán nagyon emelkedettnek akarják láttatni, itt egyszerűen mondja, nem hangsúlyozva, hogy erre most tényleg figyelni kell. Talán épp emiatt, amikor néha elmosolyog, annak súlya van, ugyanúgy, mint amikor felemeli a hangját. Valóban, Jézus nem olyan ebben a filmben, mint amit általában megszokhattunk. Itt kőkemény, indulatos, és néha kevésbé tűnik türelmesnek. Bár termetre elég nyegle, amikor valamit indulatosabban mond, ott megfagy a levegő. Egyszerűen szólva súlya van annak, ha érzelmeket látunk az arcán. Az egész filmmel kapcsolatban az az érzésem, hogy súlyos. Súlyos, amikor láthatjuk, hogy Heródes csapatai lecsapnak és végeznek a két évnél fiatalabb gyermekekkel. Amikor Keresztelő János, aki addig erélyes hangnemben prédikált, a látszólag törékeny Jézust látva szinte megdermed. Ahogy a leendő tanítványait mindennapi munkavégzésük közben meghívja: a semmiből előbukkanva, bemutatkozás nélkül annyit mond nekik: „Jöjjetek, és én emberek halászává teszlek bennetek”. Vagy amikor első tanítását elmondja, úgy hogy közben siet előre, a tanítványok pedig mennek utána, és próbálják értelmezni a nehéz szavakat („Óvakodjatok az emberektől! Mert átadnak a törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak majd titeket”). Vagy a gazdag ifjú 
története, aki csatlakozni akar Jézushoz, de az eddigi becsületes élete mellett Jézus még azt is kéri tőle, hogy ossza szét vagyonát, de ő ezt már nem tudja megtenni érte. Vagy az, amikor Júdás, megbánva, hogy elárulta Jézust, az árulásért kapott harminc ezüstöt a főpapokhoz vágja és kínjában a földre rogy. Manapság, amikor sokszor az a bajunk, hogy annyi élményünk van, hogy feldolgozni sincs időnk, a társalgásaink nagy része felszínes, és nagyon nehéz bárhol is testileg-lelkileg igazán jelen lenni, könnyű súlytalannak tekinteni a minket körülvevő világot. A felszínt kapargatjuk a kapcsolatainkban, munkahelyeinken, még akár egy tudományos vitán is. Ez a film viszont a lényegről szól, függetlenül attól, hogy hiszünk vagy sem a szakrális tartalomban. A lényegre törekvés azt is jelenti, hogy mindennemű magyarázat híján, aki magát a történetet nem ismeri, annak talán nehezen követhető a film. Még azok a részek sincsenek megmagyarázva, amik keményebbek, amikor nem annyira értjük talán elsőre Jézus szavait, tetteit. Talán a legkönnyebb megoldás lenne kiválasztani azokat a részeket az Újszövetségből, amelyek tetszenek, amik pedig nehezebbek, azokat figyelmen kívül hagyni. De ha Jézust meg akarjuk ismerni és érteni, akkor minden sorra, mondatra szükségünk van. Ugyanúgy a másik emberrel is könnyű együtt lenni, ha épp jó kedve van és el tud szórakoztatni minket, könnyű olyankor szeretni is a másikat, legyen szó akár barátságról, akár szerelemről. A másikat megismerni viszont a maga furcsaságaival, a miénkkel eltérő gondolataival, és úgy igazán szeretni, az már keményebb dió. Úgy szeretni, hogy az néha fáj is, és elfogadni azt, hogy teljes egészében nem lehet a másikat megérteni. A hagyományos értelmezésen túl Jézus kereszthalála azt is jelenti, hogy a szeretetbe beletartozik az is, hogy szenvedünk a másikért. A legnagyobb szeretet pedig a Biblia szerint, ha életünket adjuk embertársainkért, Jézus pedig az egész emberiségért adta életét, vagyis a legnagyobb szeretetet mutatta be. Az ilyen és ehhez hasonló szakrális tartalmak úgy vannak jelen a filmben, hogy azt valószínűleg a rendező sem tudta teljesen.
Habib Dániel