Az idei Művészetek Völgye látogatói közül sokan fanyalogtak, mondván: ez a Kapolcs már nem az a Kapolcs, oda a meghittség, a ,,völgylélek”. A régi völgyjárók nehezen veszik tudomásul, hogy kétszer bizony még ugyanabba az Eger patakba sem léphetnek. Már a 15. fesztivál idején felmerült a kérdés: a hatalmasra duzzadt összművészeti rendezvény meddig és milyen finanszírozással, fejlesztésekkel tartható fenn anélkül, hogy az alapítók eredeti szándéka csorbát szenvedne? A 25.-re megszületett a válasz: megváltozott a fesztivál tulajdonosi szerkezete, frissült a szemlélete, a szervezőcsapata, megújultak a programjai. Az új stratégia megvalósítását Oszkó-Jakab Natália program- és marketingigazgató irányítja, aki alig néhány évvel idősebb Művészetek Völgyénél.
– Mióta kötődsz a völgyhöz?
– Látogatóként egészen kicsi koromban jártam először a Művészetek Völgyében. Dolgozni körülbelül hat éve kezdtem a fesztiválon; szponzoráció keresésével foglalkoztam, amikor jöttek a nehezebb gazdasági idők, és Márta Istvánék jobban nyitottak a szponzorok felé. Később lett egy, majd több helyszín, amelyekért én feleltem, 2013 szeptemberétől pedig a fesztivál program- és marketingigazgatója vagyok, ami nagy megtiszteltetés és óriási kihívás. A kulturális diplomácia irányából érkeztem, nemzetközi tanulmányok szakon, diplomáciai és EU-s szakirányon végeztem. Előtte hosszú évekig a Művészetek Palotájában, illetve nemzetközi szervezetnél dolgoztam.
– Hogyan fogadták a ,,nagy öregek”, hogy személyedben egy fiatal lány vette át az irányítást?
– Abszolút új helyzet volt nekik, hogy elfogadják: egy harmincas ember már nem csecsemő. Sokáig, négy-öt évvel ezelőttig gyakorlatilag ugyanaz a társaság vitte a fesztivált, és utána nyilván nem volt könnyű tudomásul venniük a gyors váltást. Pedig, őszintén szólva, sokan erejükön felül próbálták valahogy megcsinálni a rendezvényt. Azt hiszem, maguknak sem vallották be, hogy már nem bírják. Folyamatosan nem tudtak bevonni újabb és újabb embereket, mert egy fesztivál nem képes eltartani a szervezőket egész évben, így tavasszal mindig jött a nagy hajrá, a kapkodás, hogy így vagy úgy összerakják a Művészetek Völgyét. Arra nem volt kapacitás, hogy következetes szervezeti, vállalati gondolkodás mentén dolgozzanak, hiszen mindenikek volt-van főállása. Úgy alakult, hogy apránként, amint elfogyott egy-egy régi ember ereje, ideje, belépett helyettük egy új. A Póka családból például felnőtt Vanessa, aki velem egy idős, és az idén már ő szervezte az egyik udvar életét, fantasztikusan.
A Művészetek Völgye egyik erőssége kezdettől fogva az innováció volt, elég, ha csak Galkó Balázs legendás performanszaira gondolunk. A látogatók azért is várták minden évben a fesztivált, mert tudták, hogy nem ugyanazt fogják látni, mint tavaly. Mi annyit tettünk hozzá, hogy további új elemeket hoztunk be, ugyanakkor a régi helyszíneket és programokat is igyekszünk megtartani.
Az alapítók közül Galkó Balázshoz már csak, mint fellépőhöz viszonyultam, egy ideje kicsit kiszorult a szervezésből, talán nem volt annyi energiája, ötlete, hogy jobban bekapcsolódjon. Az idén István is kimaradt az operatív teendőkből, mivel a Márta Pista-udvar mint emlékidéző helyszín lefoglalta: fogadta a vendégeket, moderálta a beszélgetéseket, sőt túrákat is tartott reggelente, éppen a stábülések idejében. Azért fel-felbukkant, és gondosan ellátott minket tanácsokkal.
– A fesztiváligazgatónak van vétójoga?
– Ugyanannyira, mint a többieknek. Mindig is a megbeszélések, ötletelések és a demokratikus döntések jellemezték a társaságot. Bármennyire sokan hiszik vagy mondják is, hogy István utasítgatja az embereket, ez sosem volt így. Az már inkább, hogy rá hivatkoztak. Sokkal könnyebb valamit elérni, ha elhitetik, hogy az a főnök döntése. Most már rólam is terjed, hogy nagyon szigorú vagyok, visszahallom innen-onnan, hogy ,,ez Oszkó-Jakab Natália utasítása”, pedig előfordul, hogy még csak nem is tudok az ügyről.
– A huszonöt év alatt százezreknek, több generációnak adott személyes és közösségi élményt a Művészetek Völgye. A régi völgyjárók közül sokan azt mondják: a csetlő-botló szervezés báját, a helyiek spontán vendégszeretetét felváltotta az üzletiesedés; ,,szigetesedett” a fesztivál.
– Régen meg lehetett tenni, hogy Marika néni kirakott egy asztalt vagy padot a háza elé, és ott a maga készítette lekvárt, süteményt kínálgatta baráti áron. Most Marika nénit három NAV-os venné körül, és számon kérné a vállalkozói engedélyét, az ANTSZ-es tanúsítványait, vizsgálnák, milyen alapanyagokból, milyen körülmények között készíti a lekvárját, süteményét. Már csak olyan árust tudunk fogadni, akinek megvan minden engedélye. Ez egyrészt jó, mert nem lesz rosszul senki az ételtől, nem fekete a gazdaság, bevétele származik az államnak, másfelől megöli a spontaneitást. Tudjuk, hogy Marika néni régen egész évben arra készült, hogy a kis ,,szedett-vedett” üvegekbe töltött lekvárját kéz alatt árulhassa a fesztiválozóknak, de nem tehetünk arról, hogy most már a számlázás és a profi csomagolás is alapvető követelmény. Fel is merült a stábon belül, hogy ha elveszett az esetlenség bája a Művészetek Völgye-képből, érdemes-e tovább csinálni, de egyelőre megpróbáljuk. Ha sokkal több negatív visszajelzés jön, mint pozitív, akkor egy idő után le kell mondanunk róla.
A teljes interjú ITT OLVASHATÓ.