Close

Jó nő volt-e Csinszka?

Ezt a kérdést nem csak Rockenbauer Zoltán tette fel a Petőfi Irodalmi Múzeum Csinszka-kiállításának megnyitóján, hanem nyilván mindenki, attól a pillanattól kezdve, hogy a nevezett hölgy (“múzsa”) elcsavarta az addig menthetetlenül agglegénynek látszó Ady fejét, de Babits és Márffy sem tudott neki ellenállni, pedig egyébként ők sem adták magukat könnyen. A PIM kiállítása talán segít megfejteni a rejtélyt, vagy legalább néhány kulcsot ad hozzá.

 

Abszolút nem volt jó nő, a szó klasszikus értelmében, sem külsőre, sem a természetét illetően, tudjuk meg kortársai visszaemlékezései alapján: kicsi volt, kerek, arcának egyik fele nem illett a másikhoz, és egy hosszú sebhelyet viselt az állánál, emellett folyton vibrált – “hisztérika!”, ahogy Babits vélekedett róla, “boszorkány”, ahogy Léda. A csucsai kastély kiskirálylánya egyszerűen elirigyelte a Léda-szerelmet, ezért – mai szóhasználattal – lájkolta Adyt, majd bejelölte, ő visszajelölt, jött a chat, a többi pedig már irodalomtörténet. Végeredményben megadatott neki az, amire tényleg vágyott, a középpontban lenni és halhatatlanná válni. Valószínűleg mindig a legjobb szerepet játszotta, méghozzá öntudatlanul: amilyen tehetségtelen volt festőként vagy költőként, olyan tehetséges a kapcsolatokban – a beteg Ady mellett tökéletes ápolóként, a zárkózott Babits mellett ellenállhatatlan ostromlóként, a végre megállapodni vágyó Márffy mellett ideális szövetségesként. Mentette a férfiakat, a férfiak mentették őt.

A kiállítás végigvezet a rövid, de fordulatokban és az ő révén született alkotásokban gazdag életúton, fotókkal, levelekkel, tárgyi emlékekkel, festményekkel, némelyiket ő készítette, némelyiket róla mások. A néző azon gondolkodik, hogy a fennmaradt szellemi és tárgyi hagyatékok alapján megfejthető-e a Csinszka-rejtély, értjük-e a varázsát, tényleg ő volt-e a magyar Alma Mahler (holott feleannyit sem élt, mint az osztrák “főmúzsa”)? Valóban, a fotók és Márffy portréi alapján egy vonzó és öntudatos, önnön értékeivel tisztában lévő, de esendő, ezért szerethető alak jelenik meg előttünk, aki nemcsak a művészeket, hanem a művészetet is falta, még ha kevesebb tehetséggel is. Aztán van egy pontja a kiállításnak, amikor ez is megkérdőjeleződik: 1933 februárjában Münchenben Márffy képeit állították ki. Onnan kelt levelében Csinszka azt írja a címzettnek, hogy kedvüket még H. sem ronthatja el. H-t, vagyis Hitlert néhány nappal korábban választották kancellárrá, ami akkoriban 

még nem okozott akkora aggodalmat, még az európai országok vezetőinek sem, de Csinszkának láthatóan már igen. Meg is figyelte az új vezető jelvényét, melyet a “führer” karikatúrájával együtt lerajzolt a levélben – egy horogkeresztet. 
Valószínűleg ebben, az érzékenységben rejlett Csinszka igazi tehetsége, amellyel meghódította a környezetét. Kérdés, hogy mi lett volna, ha több adatik meg számára negyven évnél. Hosszabb lett volna az áldozatok névsora? Aligha. Márffy mellett marad. 

 
Persze lehet vitatkozni! Kommentálja Ön is!
 
 
                    

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top