A Lackfi család zsámbéki otthona a béke szigete. Alkotás, amelyet a két kezükkel építettek fel, és szabtak saját képükre, hasonmásukra. Nem volt szükségük óriási házra, amelyben elveszetten bolyonganak a lakók, de kellett a nagy kert, és kellett a környezet, amely varázslatos: ahányszor csak körbenéznek a tájon, érzik Isten közelségét.
Lackfi János író, költő, műfordító, tanár és felesége, Bárdos Juli művészettörténész öt gyereket nevel. Simon (21), Margit (18), Dorottya (16), Johanna (14) és Ágnes (11) még mindannyian otthon élnek, és ők heten létrehoztak együtt valami olyasmit, ami élhetővé teszi a világot. Biztonságot adó, szeretetteljes otthonuk példa lehet mindazok számára, akik olyan helyre vágynak, ahonnan reggel jókedvűen lehet elindulni, megküzdeni a napokkal, és este visszatérni, hogy békére találjon a lélek. – Én 18, Juli 16 éves volt, amikor megismerkedtünk – meséli Jani. Az egyetemen évfolyamtársam volt Juli bátyja, Miklós, és neki köszönhetően volt alkalmam egyszer meglátni Julit. Ettől kezdve apró jelzésekkel próbáltam Miklóst rávenni, hogy mutasson be bennünket egymásnak, de ő nem nagyon vette a lapot. Aztán egy alkalommal azt találtam neki mondani: Miklós, engem impres?- szionál a húgod! – Hát miért nem ezt mondtad? – felelte… – Azonnal meghívott a Tabán teázóba – emlékszik vissza a feleség. És hat órán keresztül csak beszélt és beszélt. Tudtam, hogy nagy baj lesz otthon, mert nem tudják, hol vagyok már! – Az a helyzet, hogy vaddisznó módjára csörtettem be egy nagyon is illedelmes családba, és ez nem volt jó antré – vallja be Jani. – Aztán megkértem Juli kezét, és mind a ketten elszántak voltunk. Házasságot kötünk. Egy évig jártunk Osztie Zoltán atyához jegyesoktatásra, útravalói a mai napig kitartanak. A szülők persze aggódtak, ugyanakkor valami csodálatos érzékkel megbíztak bennünk. Juli nagypapája, Bárdos Lajos zeneszerző, azt mondta: ha az ember rátalál az igazira, akkor nem lehet elég hamar házasságot kötni, ám ha nincs megfelelő társ, akkor nem lehet elég későn erre sort keríteni.
Aztán jöttek a gyerekek. – A nagy család akrobata mutatvány a cirkusz kupolájában – mondja a férj. – Van egy hamis elképzelés erről: a család ül az asztalnál, a gyerekek hajában masni, arcukon széles mosoly, hangos szó nem esik. Nem így van. Nálunk mindenki állandó mozgásban van. Ám amióta itt lakunk, a zöld cserépkályha összefog bennünket a melegével, akkor is, ha éppen nincs befűtve. Mi egymás életét éljük, olykor azt sem tudjuk, mi kinek az emléke – ha csókot adok a feleségemnek, akkor annak ugyanolyan az íze, mint a legelsőnek, bár persze gyermekeinken lemérhető az idő múlása.
Egy kicsike házban lakott a család, svájci frankos hitellel megterhelten. – Sikerült eladnunk, és vettünk egy csodás telket, fent a dombon, Zsámbékon – meséli Jani. – Azt hiszem, nem tudtuk, mire vállalkozunk, amikor belevágtunk az építkezésbe, de azt igen, hogy mit és hogyan szeretnénk. Juli tervezte meg a házat, biciklizett naponta a telekre, hogy megküzdjön a kőművesekkel, és egy nyár alatt el is készült az otthonunk – félig. A pénzünk pedig elfogyott. Feszített tempó következett, nem is tudom felmérni, milyen sokat dolgoztam, de végül beköltöztünk. És amikor már leszakadt rólam a hajszoltság, akkor kaptam egy sztrókot. Isten figyelmeztetése volt, hogy eddig, és ne tovább! Azóta igyekszem magamra is gondolni, idén már nem vagyok egyetemi tanár, lopom az időket önmagamnak, hogy befejezhessem a regényemet, és megtehessem mindazt, ami boldoggá tesz – sokfélét, minden nap. Reggel verset írok, délelőtt műfordítok, délután elmegyek a Lyukasóra televíziós műsorba, aztán kimegyek a kertbe, saját szőlőnket eszegetem, nézem a felhőket. Esténként pedig a kályha melege nagy beszélgetésekre gyűjt össze minket.
A cikk az A Mi Otthonunk magazin novemberi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!