Close

A tét a szabadulás

A jövő évi választások komplex társadalomstratégiai tétjéről töprengő dolgozatom utolsó részéhez érkeztem. Az első írásomban a nyugatias modernitás politikai rendszerének genezisét tekintettem át. Azt a máig is rejtett folyamatot, amelynek során a „főkonstruktőr” szerepét betöltő „világ-SZDSZ” felépítette azt az uralkodó hamis társadalmi valóságot, amelynek lényege, hogy a globális tőke hajtószíjaként működtető „liberális” pártok mellé ő építette be a rendszerbe a kifosztott munkavállalók látszólagos képviseletét ellátni hivatott „baloldali” pártokat. Melléjük biggyesztve kiegészítésként a gondosan „ártalmatlanított” történelmi osztályok konzervatív (polgári, keresztény, népi, nemzeti, jobboldali) pártjait.

Mindezt úgy, hogy valamennyi párt-családban a „főkonstruktőr”, a „világ-SZDSZ” elvei voltak a meghatározók. Vagyis valójában egy olyan színpadot rendezett be, ahol a látszólag egymással versengő konzervatív, szocialista és liberális pártok semmiféle valós választási lehetőséget nem képviselnek, hiszen mindegyikben a „világ-SZDSZ” beépített emberei tartották kezükben a folyamatok irányítását. Az írásom második részében azt tekintettem át, hogy miként hajszolták minden eddiginél mélyebbre ebben a történelmi csapdában a társadalmat a „rendszerváltás” című szemfényvesztés keretében.

És hogy ennek nyomán, hogyan jutott kifosztottságának szinte legvégső stádiumába a nemzet. A töprengés utolsó fázisában azt próbálom áttekinteni, hogy ez a csapda hogyan működik most, és milyen szerepet játszhat e csapda további szorításában a jövő évi választás, végül, hogy mit kellene átgondolnunk annak érdekében, hogy ne kerüljünk még annál is rosszabb helyzetbe, mint amiben most vagyunk. Ezt a józan átgondolást azzal kellene kezdenünk, hogy rögzítjük: régóta tartó hanyatlásunk legmélyebb oka az, hogy a szakrális történelmi magyar nemzet politikai térben való megjelenítése nemcsak, hogy nem sikerült az elmúlt másfél évszázad során, de azt sem tudjuk, hogy egyáltalán miként kellene belekezdenünk ebbe a hihetetlenül nehéz, veszélyes és kockázatos folyamatba. Miközben persze azt is sejtjük, hogy ennek megvalósítása nélkül nincs esélyünk az évszázadok óta tartó lepusztulásunk megállítására, s a visszafordulásra.

A „világ-SZDSZ” azonban már ennek a felvetését is a legsúlyosabb bűntettként bélyegzi meg, így érthető, hogy eddig minden erre tett kísérlet hamvába holt. A ma is a „világ-SZDSZ” által berendezett hamis politikai térben zajló folyamatok a következő képet mutatják. A 19. századi genezis során létrehozott két politikai konstrukció, az úgynevezett „liberális” és az úgynevezett „szocialista” párt a 2010-es választásokon megsemmisítő vereséget szenvedett, ám ennek az alapvető oka az, hogy maga a „világ-SZDSZ” döntött úgy, hogy visszavonja őket. Az SZDSZ nevű politikai pártot, amely már csak zavaró „bűnjel”, most végleg meg is semmisíti. A napjainkban burjánzó új SZDSZ-ek (Együtt 2014, LMP, PM, DK, Fodor-párt stb.) és főként az őket vezető párt-oligarchák tragikomikus módon vagy nem értik, hogy a „világ-SZDSZ” éppen az eltüntetésükön ügyködik, vagy értik, csak nem akarnak ebbe beletörődni. Durcás bábfigurák, akik a bábjátékos ellenére, illetve azzal szemben próbálnak önállósodni. Kísérletük eleve kudarcra van ítélve, így ezzel a bohózatba illő alakítással különösebben nincs is értelme foglalkozni, ám kissé más az MSZP helyzete, amely eddig a mindenkori SZDSZ erőforrása volt. A szocialista párt a maga életösztönétől indíttatva szeretne kilépni ebből az öngyilkos szerepből, de ez a próbálkozás olyan radikális változásokat igényelne, amely magának az egész történelmi diktátumnak a nyílt felrúgását jelentené. Erre pedig a jelenlegi párt-oligarchia már csak azért sem képes, mert ő is változatlanul annak a „világ-SZDSZ”-nek a kitartottja, amely kíméletlenül megtorolná ezt az önállósodási kísérletet. Ez tehát egy olyan történelmi satuhelyzet, amelyből elméletileg sem látszik kiút az MSZP számára. A liberális pártot éppen most akarja eltüntetni a „világerő”, a szocialistát pedig történelmi minimumra visszaszorítva, amolyan „egyszer majd kérünk magától valamit, Pelikán elvtárs” állapotban tartani.

És így eljutottunk mondandóm legkényesebb részéhez, ahol inkább csak óvatos feltételezéseket fogalmazhatok meg, mert még nem alakult ki az a tér, ahol mindezt nyíltan el lehetne beszélni. Az elmondottakból ugyanis logikailag nem nagyon következhet más, mint annak a feltételezése, hogy a „világ-SZDSZ” számára a most fennálló politikai uralmi struktúra a legelfogadhatóbb, de legalábbis a legkisebb rossz. Ezt egyébként már 2010-ben is jelezte, hiszen lett volna módja a hatalmas polgári győzelem elhárítására. Ahogy 2002-ben és 2006-ban is tette, 2010-ben is minden különösebb nehézség nélkül megakadályozhatta volna nem hogy a kétharmados, de az egyszerű győzelmet is. Nem tette, mert nem akarta ezt tenni. És bármilyen különös, van is ebben logika.

A „globális-SZDSZ” ugyanis két dolgot akar minden helyi kormányától. Azt, hogy működtesse a kifosztó szivattyúkat, és tartsa féken a bennszülötteket. Ha Orbán Viktor ezt végrehajtja az számára öröm, és még élvezi is, hogy ezt a szabadságharc vezetőjével hajtatja végre. Ha nem, vagyis ha Orbán ellenáll, akkor, mint láttuk (és látjuk majd most is), olyan pénzfegyvereket alkalmaznak vele szemben, amelyekkel végül mégis csak kikényszerítik azt, amit akarnak. Nos, a csapdából való kilépés 2014 igazi tétje.

Bogár László

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top