Ismét „világok találkozásának” a színhelye a budapesti Vollnhoffer Artstudio, ahol korábban ázsiai festőművészek is bemutatkoztak már, illetve ahol a marokkói-magyar származású Guesous Majda Mária tartja klubestjeit, meghívott zenészekkel. A studio most a chilei indián és iráni felmenőktől származó, de Olaszországban örökbefogadott és felnőtt Alessandra di Consoli fotómuvész Az idő ajka című kiállítását mutatta be, az itt készült, és a művész saját identitását kereső installációval, amely Az út haza címet kapta.
A Harsányi Elvira és Harsányi Zsolt zeneművészek közreműködésével a nézőket emocionálisan is feltöltő megnyitón Vollnhofer Mária elmondta: az artstudio minden évben egyszer egyhónapos rezidencia lehetőséget ad fiatal művészeknek, hogy itt alkossanak és az alkotás végén bemutatkozhassanak a munka eredményével és kész műveikkel. Tavaly Valerio Giacone, a fiatal római festőművész kapta meg ezt a lehetőséget, amikor újra hasznosítható anyagokra dolgozva öt három dimenziós képet alkotott Csepel
elhagyott gyárépületeitől ihletve. Most a milánói fotóművész, Alessandra di Consoli a studio vendége, akit mély empátiával rendelkező személyiségnek mutatott be azzal a meglepő kiegészítéssel, hogy Alessandra csak 26 éves korában, három évvel ezelőtt tudta meg, hogy nem olasz szülőktől született, hanem olasz nevelőszülei három hónapos korában Chilében fogadták örökbe mint mapucse indián, perzsa és olasz ősök leszármazottját. 
Ezt a megrázó, de egyben felemelő élményt – hiszen egy csapásra több világrész és kultúra örökösévé vált – próbálta Alessandra művészileg feldolgozni installációjában. 
Megtudtuk: a fotóművész először jár Magyarországon, de igen aktívan próbált bekapcsolódni a magyar észjárásba, gondolkodásba és nagyon tetszik neki Budapest. „Gyönyörű” – ezt Alessandra a megnyitón elhangzottakhoz magyarul tette hozzá.
A nagyobb teremben felakasztott képek egy Milánóhoz közeli kötélgyárban, egy több száz évig működtetett, mára bezárt kötélgyártó manufaktúrában készültek, ahol többek között az amerikai földrészt föltérképező, s annak a saját nevét adó Amerigo Vespucci hajójához is gyártottak hajókötelet. Ennek Alessandra di Consoli számára különös jelentősége van, hiszen indián vér is csörgedezik ereiben. Életútjának, alkotásainak pontos leírásához azonban támaszkodjunk az általa megfogalmazottakra. Milánóban diplomázott 2004-ben az IED, Istituto Europeo di Design, Vizuális Művészetek fotószakán. 2005-tól mint freelance fotós dolgozik többek között a Sistema Bibliotecario Milano Est központi könyvtárnak, a milánói ’Superstudio’-nak valamint az „Illinx” színházi csoportnak. Számos fesztiválon vett részt Olaszországban installációival és fotóival. 2007 – 2011 az interaktív Diszkó-szekrény, mely a Guvi Produzioni-val való együttműködéssel jött létre, elnyerte a Milanói Museo Diocesano, Milano Audiovisiva 5.0 díját, az „Orange Call” díjat Bergamoban és Mantovában a ’7 Stanze in cerca di autore’ (7 szoba szerzőt keres) díját. 2011–ben a Festival per Aspera keretében a Villa Aldrovandi Mazzacorati-ban, Bolognában bemutatta a ’Inquietudini domestiche’ (Nyugtalanságok a háztartásban) Room #1 video installációját. 2011-ben az ’Arte Laguna’ díjra kiválasztott 40 művész között szerepelt mint fotóművész. 
2010 júniusában megnyeri a Milano Donna díjat a fotográfia szekcióban. 2012-ben szerepel a ’Cassetti’ (Fiókok) című installációjával a paviai „Bianconirico” csoportos kiállításon. 2010 januárjában bemutatja az ’Labbra del tempo’ (Ido ajkai) kiállítását Londonban a The Book Clubban. 2009 a Sistema Bibliotecario Milano Est által sponzorált ’Memoria dell’abbandono’ (Az elhagyatottság emlékezete) című kiadványt. Ennek anyagát láthatjuk most a Vollnhofer Artsudioban. Alessandra di Consoli e 12 darab 100X70 centiméteres, aluminiumra nyomtatott fotó mellé hozta létre a Calle de casa – Út a hazába – Út önmagamhoz című installációt a másik teremben, amelyről így ír: „Elmesélem az utolsó három év történetét, kicsi és nagy felfedezéseimet, amikor a gyökereim keresésére indultam. Örökbefogadásom különös történetén keresztül az identitás fogalmán kezdtem gondolkodni, a neveken, a chilei az iráni és az olasz kultúrákon keresztül, melyhez vérségileg vagy az élet tapasztalata által tartozom. A történetünk, a sorsunk meg van írva? Minden körkörösen visszafordul, mint egy nagy játékban,amelyben különböző helyzeteket élünk meg, emberekkel, pillantásokkal és érzelmekkel. Néha kézen fognak bennünket. 
Az a fontos, hogy figyeljünk a részletekre, hiszen főleg azok maradnak meg. Fontos nyomok, melyek mondani akarnak valamit. Amikor megértettük őket, belénk vésődnek és kitörölhetetlen nyomokat hagynak bennünk. Irányjelzők utunkon. Egy nagy titok részei vagyunk. Munkámmal ki akartam fejezni az én misztériumomat, értelmet adtam a részleteknek és képekkel, hanggal megtaláltam válaszaimat. Bármelyikünk otthonára hasonlít, mert az „út haza” az az „út” lehet, melyet mindannyian megteszünk önmagunk felé. Köszönöm, hogy itt voltatok velem, így ti is kitörölhetetlen részei lesztek az utazásomnak”. 
A szobában egy elképzelt otthon bútorait, tárgyait láthatjuk, de előbb el kell haladnunk az Alessandra útlevélmásolataiból összevarrt, összetűzött „kiállítási tárgy” mellett. Első chilei útján a fotóművész azzal szembesült, hogy őt Chilében nem Alessandra di Consolinak keresztelték, hanem Ana-Máriának, más vezetéknévvel, s ott így is tartják nyilván. A hatóság azt javasolta, hogy hordjon magával egy igazolást, amely tanúsítja, hogy mindkét név ugyanazt a személyt takarja. Ez adta az ötletet az első „kiállítási tárgy” létrehozásához, amely száznál több összevarrt, összetűzött útlevél másolatából áll, ugyanazzal a portréképpel, de az olasz és chilei nevekből száznál több variáció szerint kiállítva. 
Ezeket a neveket nagyító segítségével azonosíthatjuk be, de egy fülhallgatón keresztül is hallhatók a névvariációk, mint egy mantra, az önmagát kereső Alessandra di Consoli felolvasásában. Beljebb lépve valóban egy „mindenki otthona lehetne” szobában találjuk magunkat, miközben több nyelven gyermekaltató bölcsődalokat hallunk, amelyek közösek abban, hogy a kisbabák iránti egyetemes szeretetet fejezik ki. Az más kérdés, hogy kissé eltérő zeneiséggel szólaltatják meg ezt az érzületet. A sóhajtásokra emlékeztető indián dallam fél hangok helyett mintha negyedhangokat is érintene, az egyik legősibb zeneiség jegyében. A chilei származású „milánói olasz” Alessandra di Consoli meglepett bennünket mindezzel. Nekünk, magyaroknak is van azonban egy meglepetésünk az ő számára, akinek nem volt közömbös, hogy az általa lefotózott manufaktúrában az Amerikát feltérképező Amerigo Vespucci hajója számára is gyártottak kötelet, aki után az új földrészt elnevezték Amerikának.De vajon Amerigo Vespucci kitől kapta a nevét, ki volt a védőszentje?
Szent István fia, Szent Imre (Emericus) a középkori Itáliában is nagyon ismert volt és a Vespucci család szoros kapcsolatban volt Magyarországgal. Azt, hogy Amerigo név alatt Imrét értettek igazolja többek között a firenzei San Martino di Mensola templom főoltárképe 1391-ből, ahol a Madonna mellett Szent Imre áll a liliommal és Szent István király is látható. Igy válhatott Szent Imre Amerika védőszentjévé is.
– A Vollnhofer Artstudio most megadta Alessandrának azt a lehetőséget, hogy egy harmadik országban illeszthesse össze identitásának újonnan felfedezett részleteit, darabjait, ebben a kultúrától átitatott kis országban, amely örömmel fogadja minden igazi emberi érték művészi megnyilvánulását – mondta Vollnhofer Mária –, s amely ország egyben Amerigo Vespucci védőszentjének országa – tesszük mi is hozzá.