Egy tájékozatlan agárdi cimbora ragasztotta rá a keresztnevét, a hangja pedig állítása szerint korántsem a cigitől füstös. A nyolcvanas éveket a világban kóricálva töltő Charlie ma 65 esztendős, de ha az asszony nem „soul” rá 1989-ben, sosem születik meg a Jég, dupla whiskyvel vagy a Nézz az ég felé.
„Doktor úr, megint elkéstem, ahogy annyiszor már. Helyet kapni a környéken, az is nagy tudomány” – valahogy így voltam Charlie 65. szülinapjára készülve is. Interjút terveztem eddigi életem meghatározó zenei előadójával, a feladatok végül elsodortak ettől. A négy évtizede pályán lévő Horváth Attila dalszövegei amúgy elég jól leírnak minden helyzetet, amibe csak ember kerülhet (– Jöhet egy példa? – Jeee! – „Ma felnyomták a kocsimat az áruház előtt, éppen délben a forgalomban. Az összes cérnám elszakadt, az agyam most is prés alatt van…”). És hát a szövegíróját csak Petőfinek nevező Horváth Charlie bele is került mindenféle helyzetbe, megy róla rengeteg városi legenda, mondott is egy-két kurta-furcsa dolgot a magyarul zenélésről, éneklésről itthon és külföldön, amit azonban élettapasztalata némileg megmagyaráz. De mivel ma 65 éves, inkább „Végiggondolom sorban, / Hányszor, hány helyen laktam”, míg ő soult nálam a hangfalakon. Ami biztos: Charlie nélkül a hangszer mellett sem töltöttem volna annyi időt.
„Anyukámnak köszönhetem, hogy a balettintézetbe bekerültem. Egy hirdetést megnézett, semmiféle összeköttetésünk nem volt. Húszezer jelentkező közül tíz fiút és tíz lányt vettek föl. A Váci úti bőrgyárral szembe költöztünk akkor egy szükséglakásba. Markó Iván volt az évfolyamtársam, Somló az osztálytársam. A balettintézetből csináltam meg első zenekaromat, a Deccát az omegás Molnár Gyurival.”
A csapatot – mivel az egy lemezgyár neve volt – át kellett nevezni, Mexikó hatására így lett Olympia a banda neve, de 1970-ben feloszlott.
„Révész Sanyi akkor tinibálvány volt, én meg amikor a Generálba érkeztem, úgy néztem ki, mint egy hippi, olyan szakállam volt. Még az esküvőmre is cipő nélkül mentem.”
A Generál egyedülálló módon két dobossal állt fel akkor. Tátrai Tibusz pedig megszólaltatta az első „szájgitárt”. Erdős Péter könnyűzenei főatyaúristen megrendelésére, de fricskaként elkészítették a Piros bicikli című gipsyrockot. A dolog Charlie visszaemlékezése szerint egyenes út volt a nagy sikerű zenekar 1979-es felbomlásáig, Erdős visszatartotta a lemezkészítési lehetőséget.
„A Generálnak ennyi a története: világsztárok akartunk lenni. Ki kellett menni, mert a zene az angolul van. Elton John zenekara is elájult tőlünk. Kint aztán, ha elárultad, hogy honnan jöttél, még konfliktusokba is keveredtél. Még spionnak is neveztek.”
Charlie-nak ekkor kezdetét vette második külföldi életszakasza, korábban ugyanis járt már Afrikában. Akkor fordult a soul és a funk felé.
Amikor először találkoztam a semmi mással össze nem téveszthető hanggal, nagyon zavart. Talán azért, mert már 8 évesen a hátam mögött volt 3 évnyi Kodály-módszer, abba meg valahogy nem passzolt „az utolsó dominó a sorban”. Mert rekedt volt és nem mindig dallamot énekelt, mint inkább életérzést, az meg nyilván nem nekem szólt akkor. Már 11 éves voltam, amikor a bátyám hazahozta az első piros cédét. Erről egy haver segítségével csak egy ’97-es dedikálás után derítettük ki, hogy a rajta szereplő, jellegzetes Charlie-firkát egy kozmetikumról lophatta le a menedzsment; a szignót a mindig elgyötört arcú sztár nem tudta reprodukálni a Duna Plaza Virgin Megastore-jában…
„Nemcsak velem fordult elő ez az egész. Voltam harmincvalahány éves. Benne van az egész életem: egy kétszer kettes szobában lakom, csak lemezekkel, csak a zenével foglalkozom, imádom, amit csinálok, tisztában vagyok vele, hogy valami csodát csináltunk, és semmi értelme. Ákoska akkor két éves volt, de Katitól csak biztatást kaptam.” (Charlie arról, hogy 1980-ban miért távozott Magyarországról.)
Április elsején írta alá első norvégiai szerződését, és a nevében újjáalakult Olympiával két évig volt úton. Hiába csábították el közben a Rock Színházba régi zenészbarátai a Jézus Krisztus szupersztár szerepével, 1982-ben a Pannonia Express kötelékében egy évtizedre elhagyta az országot.
„Olyan helyeken játszottunk, ahol szombaton a Ray Charles lépett föl.”
Az első, Charlie névre keresztelt albumot annyira megszerettem – a kristálytiszta hangzást és a más hazai felvételeken korábban nem tapasztalt minőségű keverést –, hogy folyton velem volt, és azon töprengtem, hogy az 1. osztályban (igen, 6 évesen) alapított zenekarunk repertoárjára hogyan lehetne feltenni egy-két számot. Az álom beteljesülésére gimnáziumig várnom kellett, zongorista játszópajtásom végre komolyra fordította zenei pályáját – én komolytalanra –, a Bartók-konziban egy szimfonikus rockzenekart verbuvált vonós szőnyeggel, pozannal, vokalistákkal, és „visszahívott” dobosnak. Játszottuk „Az otthon az valami más”-t, az „Annyi minden történt”-et, de a legkirályabb az volt, amikor Charlie szaxofonosával, Elek Istvánnal együtt nyomtuk az „Az légy, aki vagy”-ot – az eredeti szólóval. Charlie-knak éreztük magunkat cigarettával és – whisky híján – pálinkával.
„Hazajöttem, itthon ücsörögtem hónapokat, semmit nem csináltam. Nem a Mick Jaggerhez képest, de kint sokat kerestem. Kati viszont jó politikus volt, azt mondta nekem, hogy ‘a fiad már tizenéves, van egy sz.ros lemezed, valamit csináljál!’. Elküldött engem, hogy a barátaimmal szórakozzak. (…) Én ebben a zenében nem akartam részt venni, senki sem tetszett. Így éreztem akkor.”
Charlie-nak a felesége hívta fel a figyelmét, hogy Tátrai Tibor ugyanott lakik, mint régen. Miután kiderült, hogy feléledhet a régi zenészkapcsolat, azt mindenképpen eldöntötte, hogy „trottyos rockot” nem fog csinálni. Furcsa ilyet még leírni is, de nem is ismerte a KFT-t, az Eddát, az Első emeletet és „a Hobót” sem – Földes „Laci” az Olympiának írt szöveget Charlie-éknak öt évig korábban.
„Leültünk és nézegettük a harmóniákat, a szövegeket. Nem gondoltam volna, hogy végül ezt csinálja majd velünk a közönség. Van egy Horváth Attilám, aki az érzéseimbe belelát, a gondolataimat megírja. Arra csak később jöttem rá, hogy a szöveg milyen fontos. Hiába jó a zene, ha nem tudsz közvetíteni. Az ‘Egy magazin címlapján’ egy csomó barátom kedvence. Az a jó szöveg, amikor lerakunk egy tape recordert, és fölvesszük. És hát kulturált közönségem van nekem.”
Már a rendszerváltozástól hazajárogatott, ekkortól az első szólólemezig – 47 éves koráig – a Tátrai Band énekese volt, 10 lemezig jutottak. 1994-ben kezdődött szólókarrierjének három legismertebb dalát (Jég, dupla whiskyvel; Nézz az ég felé; Az légy, aki vagy) az egész ország fejből tudja. Lerch István, László Attila házi zeneszerzőjének számít, Borlai Gergő dobos, Lattmann Béla basszusgitáros, Csiszár Péter szaxofonos és Horváth Kornél ütőhangszeres állandó tagja zenekarának.
Cigi azóta már rég nincs („…a fiam ne úgy éljen, ahogy éltem, ne is vegyen túl komolyan”), Charlie viszont maradt. Több kis alkalmi formációval is lehetőségem nyílt később „csárlizni” billentyűs-énekesként, és miután hallgatóságként kitárult előttem a dzsessz kapuja is, többször belebotlottam a füstölgő, szőke bálványba, akiről azért ismert, hogy a legjobbakat el-eljár meghallgatni, mióta (1989-’90) újra itthon van (a nála kábé 30 évvel fiatalabb Borlai Gergőt is szépen végigcsücsülte cigi nélkül egy márványtermi koncerten). Hol a háta mögött, hol a jelenlétében kerültek elő róla válogatott anekdoták. Újságíróként sem lett volna több esélyem megismerni egy autóvásárlásáról szóló esti mesét szatyorban vitt, végül túl soknak bizonyuló készpénzről, vagy a káprázatosan balfék tolatásokról.
„Én azért más ember vagyok, mint a Tátrai Band. Abban van egy nagyon nagy alázat. Volt egy pár dal, amit imádok, de nem rám lettek írva.”
Rózsa István menedzser megkérte Charlie-t, hogy rakjon össze egy zenekart. Az énekes nyakába vette az éjszakát, mindenkit meghallgatott. Rózsa kérése még az volt, hogy „a Lerch Pistit még bele kéne venni”, amihez Charlie-nak nem fűlt igazán a foga, ismerve a V-Motorockot. Lerch aztán megírta a „Nézz az ég felé”-t. Az ezredforduló után kiadott Charlie Jazz-vonal még bátrabb kísérlet volt az addigi mainstream blues és rock zenével szemben, de miért neki ne sikerült volna?
Világa el tudott vinni messzi helyekre, és közben „annyi minden történt”; Ha filmet képzelek a zene alá, egy igazi éjszakai országúti magányos autózás jut eszembe. Csak később, a „Charlie: Jazz” (2001) hajnalán kezdett izgatni, hogy ez az ember hosszú-hosszú évekig itthon sem volt, így hiába is keresgélnék utána. Azt tudtam – van is nyoma a színpadi mozgásban –, hogy a balettintézetbe járt, és játszott egy-két filmben (például Bacsó Fejlövésében) színészként is, illetve megtanult trombitálni is, amivel aztán hiába próbálkozott egy-két koncerten itthon, nem igazán javította a produkció színvonalát.
„Hangutánzó emberként születtem. A hangom a Pannonia időszak vége óta ilyen, amikor rájöttem, hogy tudom Joe Cockert adni. Pedig akkor még nem is cigarettáztam. (…) Agárdon ismerkedtem meg egy kedves barátommal. Akkor állandóan trombitatokkal jártam, ezért az a barátom azt mondta rám, hogy ‘a mi kis Charlie Parkerünk’. Nem baj, de Charlie Parker szaxofonos.”
Igen, Charlie mond néha olyanokat, hogy „a zene nyelve az angol”; az idei nyár utolsó napján tartott budai koncertjén (képünkön) is akkor oldódott fel először a közönség felé, amikor valaki angol nyelven próbálta biztatni. Egy-egy Los Angeles-i történet szerint a kinti magyaroknak is szívesebben énekel angol nyelven, ha meghívják. Egy dologban azonban feltétlenül igazat kell neki adni, amit a felé érkező visszajelzések alapján jogosan gondol: Horváth Charlie világsztár lehetett volna, ha nem itt, nálunk és nem akkor, 1947-ben születik. Sokadmagammal egyetemben azonban jobban örülök neki, hogy a miénk, mintha bárki másé lenne. Az alábbi nótát szintén ő énekli, ezzel kívánunk Neked, Charlie boldog születésnapot!
„Otthonülő lettem, feljönnek hozzám a barátaim. Van egy pár. Ezek úgy általában zenészek. És nagyon jól elvagyunk. Régen belementem olyan dolgokba, hogy elhívtak a barátok este 9-kor vagy 10-kor, ‘gyere, itt vagyunk lent’. És másnap bulim volt. Én ezt nagy erővel bírtam, fel tudtam dolgozni, de romokban hevertem. Most már másképpen működik minden.”
(A Horváth Charlie-tól származó idézetek a Reflektor TV Őszintén, a Magyar Televízió Rocklexikon, illetve a Filmmúzeum Privát Rocktörténet című portréműsoraiból valók.)
Forrás: mno.hu