Close

80 esztendős lettem én – Domonkos János tanár-irodalomtörténész

1931. július 29-én, Szombathelyen születtem. Anyám és Apám házasságuk előtti megindítóan szép szerelmes-levélváltásai gyűjteményét abban a régi ládikában őrzöm, ami özvegy édesanyám legféltettebben őrzött kincsei közé tartozott, amit mindig megtartott, sokszor elolvasgatott visszaemlékezésként, és nagyon szeretett. Ébren is álmodozó, tervezgető szerelmespár volt Drozsnyák Mariska és Domonkos Jani. Talán már reám is gondoltak…


Édesanyukám emlegette, hogy születésem előtt éppen kilenc hónappal nászútra utaztak Herényből-Kámonból, ill. Szombathelyről Balatonfüredre és Budapestre, a Keleti pályaudvar melletti Park szállodába (Elsárgult utazási, vasúti jegyeiket, városligeti, állatkerti stb. belépőjegyeiket őrzöm és elnézegetem).

Szombathelyen láttam meg a napvilágot: nehéz szülést követően, aminek emlékét – fejemen egy kis horpadást – még most is viselem. A szülész főorvos figyelmeztette is drága-jóanyámat „több baba ne legyen ám”! Ő azonban mégis világra hozta Szombathelyen, amikor már a Parragvári úton laktunk, kistestvérkémet, a Ferikét.

Akkoriban az orvostudomány még nem tudta pontosan jelezni előre, hogy a születendő gyermek fiú lesz, vagy leányka, így mindkét esetben fiúhoz illő kék babaruhákkal és lányhoz való rózsaszínnel is felkészültek. Mivel július 29-én, Márta napon születtem, így ha lányként, akkor a Márta nevet kaptam volna. De fiú lévén, örökölhettem apám és nagyapám keresztnevét, a Jánost. Még most is meg van a kis fehér szalag, amelyre a Domonkos nevet írták tintával és a pöttöm kis karomra kötötték, hogy ott a „klinikán” össze ne cseréljenek.

Kicsi koromtól fogva vannak fényképeim; a legrégebbi, ahogy anyukám télies öltözetben, zárt gyerekkocsiban, elegánsan tologatott a püspökvárral szembeni gondozott gyalogúton a korabeli patinás városháza előtt. Könnyedén tudott engem kikocsikáztatni a Perint patak hídján átsétálva a közeli, Kálvária utca 7. szám alatti, földszintes szülőházamtól. (Szomorú emlékem, hogy ezt a nemes veretű szombathelyi városházát 1945. március 4-én, ellenséges Liberátorok porig lebombázták!)

Apám postatisztviselőként dolgozott a főpostán. A Parragvári úton egy földszintes házban laktunk már, amikor utcánkban, a Domonkos-rendi zárda óvodájába jártam. Igazi kedvesnővérek foglalkoztak velünk. Korabeli csoportfénykép azt a jelenetet ábrázolja, amikor jelmezes karácsonyi gyermek színdarabot játszottuk, ahol én egy fehér kis szakács öltözetben álltam.

Ebben az utcában laktunk, amikor 1936.április 24-én, a Szent-György-napi herényi búcsúkor, a sátrak és a körhinták között elhaladva, szüleimmel részt vettem a gyászmenetben, amikor a nagypapa koporsóját a felravatalozott vendéglői-épület szobájából kísértük ki utolsó útjára, a herényi
temetőbe.

Ugyancsak legkorábbi gyermekkori emlékeim közé tartozik, amikor „öcsikét hozott a gólya”, 1936. június 12-én megszületett Feri öcsém. Akkor már fa hintalovácskám is volt. Az udvarunkban működő asztalos műhely előtt pedig homokozónk is volt a Lamáts-asztalosék kislányával és fiukkal, az Imivel. Karácsonyra egy színes faváracskát kaptam a szobába ólom katonákkal. Emlékszem, hogy szembe velünk, a Közkórház akkori főbejárata előtt, a Stróbli vendéglőnél parkírozott egy ormótlan-nagy, pöfögő személyautó, amelyet elülről-kívülről kellett kurblizni kézzel, hogy beinduljon és elszállíthassa a taxis-utasokat.

Apám a herényi vendéglős és bognár fia, anyám a kámoni vendéglős és mészáros leánya jól összeillő házaspárt alkottak. Négyesben éltünk szüleinkkel, Herényben, majd a kámoni vendéglőben. Iskoláimat (a 4 elemit) a Herényi Római Katolikus elemi iskolában végeztem kitűnő eredménnyel. Ez az egyszerű falusi iskola azonban kevés alapot adott a középiskolai tanulmányok folytatásához. Egy gimnáziumi osztályt a Szombathelyi Faludi Ferenc reálgimnáziumba jártam, ahol akkor Pável Ágoston (1886-1946) is tanított.

Eleinte szüleink segítettek az özvegyen maradt kámoni nagymamánknak. Édesapánk 1942-ben betegség következtében fiatalon, 39 évesen elhunyt. Nagyanyámmal, édesanyámmal és testvéröcsémmel négyesben éltük át a II. világháború borzalmait, a Szombathelyt pusztító
terrorbombázásokat. Az iskoláink épületeibe a frontról súlyos sebesülteket helyeztek el és hadi kórházzá váltak.

Amikor pedig 1945 márciusában elfoglaltak bennünket az orosz csapatok, hamarosan a kámoni vendéglő-épületet elhagyni kényszerültünk, s a borzalmak elől menekülve mentünk be a lebombázott Szombathely egy erősen lebombázott főtéri ház első emeleti bombasérült lakásába. A kis családunk mindennapi életét úgy alakítottuk, hogy anyánkkal együtt újsághordással foglalkoztunk, ezért öcsémet is bevonva, a tanulás mellett mindennapi munkát vállaltunk. Nehéz időket éltünk meg…

A nyári iskolai szünetekben teljes munkanapokat végezve vállaltam segédmunkát vasöntödében, diótörést-tisztítást élelmiszer boltban, virágkihordást virágboltban, s kenyeres fiúként is tevékenykedtem a Nagyszállóban. Ezenkívül építőipari segédmunkásnak is szegődtem egy pápai katonai kaszárnya építkezésén. A téli tüzelőt a közeli erdőkből biztosítottuk fagallyak összegyűjtésével. Mindig részt vállaltunk a város háborús romjainak eltakarításában, majd az újjáépítésben, pl. a Szombathelyi nagytemplom épületénél is.

A szombathelyi fiúkeriben érettségiztem, mely után rögtön a szombathelyi vasútállomáson helyezkedtem el pályamunkás fékezőnek, hogy évek múltán majd vasúti forgalmista lehessek. Fizikai munkát végző, félárva, szegényebb sorsú fiatalként (bár nagyon kedveltem a vasutas életet-munkát!), azonban mégis elmentem hazulról, Szombathelyről Pécsre, a Pedagógiai Főiskolára. Érkezésemkor mindjárt segítkeztem a főiskolai könyvtár építési munkálataiban, nem esett nehezemre a kőművesek melletti segédmunka végzés.

Majd a tanulásra is szívesen adtam a fejemet, hiszen olyan humán szaktárgyakat – magyar és ének-zene – választottam a főiskolán, ami nagy kedvemre szolgált. A főiskolai éveim sok tanulással megannyi örömöt jelentettek, mert még az is előfordult, hogy irodalmi pályázatokat nyertem, először Tolnai Lajos regényírói művészetéről, majd Ady verseinek tanítása módszertanáról.

A legnagyobb öröm azonban az volt, hogy megismerkedtem ott Pécsett főiskolás társammal, a magyar szakot végző leánnyal, az ugyancsak Vas megyei származású Németh Ibolyával, akivel diákszerelmünk vált boldog házassággá. A 1952. június 1-én volt az eljegyzésünk, majd hónapokkal később az esküvőnk, ahol egymásnak örök hűséget esküdve házasságot kötöttünk. Ez a közös életünk tart azóta is szeretetben össze bennünket, s 2012-ben fogjuk ünnepelni házaséletünk 60. évfordulóját.

Visszakanyarodva a főiskolás évekhez, nyaranta katonai szolgálatot is kellett vállalnom, mert ez előírás volt a felsőfokú főiskolai tanulmányokat végző fiuknak. Így a főiskolai, két esztendős (1950-1952) tanulmányaim alatt, két nyarat honvédségi-sátortáborban, Tapolcán majd Veszprémben töltöttem.

Szombathelyen 1950-ben újjászervezték a közigazgatást és a várost közigazgatásilag egyesítették a vele teljesen egybeépült Kámon és Herény községekkel.

Nagyanyámat 1952-53-ban kiforgatták vagyonából, elvették a kámoni vendéglő épületét a nagy udvarral együtt, amit kétkezi nehéz munkájával, évtizedek alatt hozott létre. Ez az őt ért igazságtalanság annyira megbántotta, hogy hamarosan belehalt mérhetetlen fájdalmába.

1952-ben az általános iskolai tanári magyar-énekzene szakot elvégezve, a tartalékos alhadnagyi rangot is elérve (bár katonáskodni egyáltalán nem szerettem), mehettem első tanítási munkahelyemre, a Vas megyei Felsőszölnökre, az ottani általános iskolába. A szlovén anyanyelvű gyermekek közötti munka sok szeretetet, türelmet és komoly pedagógiai módszerek alkalmazását igényelte. Gyermekzenekarral, diák-színjátszással is foglalkozva életre szólóan megszerettük egymást diákjaimmal. A következő tanári állomáshely a Jáki általános iskola volt. Ide helyezték feleségemet is, így a következő teljes tanévet a Vas megyei Jákon tudtam együtt tölteni fiatal feleségemmel, a világhírű késő-gótikus stílusú Jáki templom közvetlen szomszédságában. Ott már együtt, egy tantestületben örvendtünk sokat a falusi gyermekek tanításával. Már össze is költöztünk egy kedves ottani parasztgazda házában, bérelve egy kis lakásrészt, ahol hangulatunkat csak fokozta, hogy a szelíd jó tehenek bőgése is behallatszott szoba ablakunkon.

A következő tanévet már, kedvünkre Szombathelyen töltöttük. Feleségem a Szombathely-Kámoni általános iskolában tanított, én pedig a szombathelyi gyermekintézmény kinevezett vezetője lettem. Munkánkat igen megszerettük, mert hamarosan már Szombathely-Kámonban – nagyszüleim egykori vendéglő épületében – lakhattunk és ott megszületett a várva-várt, szép gyermekünk, Ibolya 1956. február 4-én.

Kislányunk szépen növekedett, s a Kisfaludi Sándor utcai belvárosi lakásunkban éltünk immár négyesben felejthetetlen kedves anyósommal, özvegy Németh Józsefnével. Ibike hamarosan bölcsis lett, majd utána a Wesselényi úti óvodában óvodista. Megannyi fénykép őrzi az itteni életünk szebbnél-szebb eseményeit. Ibikénk Szombathelyen a Parragvári úti általános iskolába járt zenei tagozatra, ahol kitűnő tanulmányi eredményei sok örömet okoztak számunkra. De emellett egy igen emlékezetes élményben is volt részünk, amikor Kodály Zoltán Szombathelyen ennek az iskolának a gyermekkórusának személyesen engedélyezte, hogy azt Őróla nevezzék el, hogy azután még szebb eredményeket mutasson fel a Kodály Zoltán énekkar.  Egyik- másik tantárgyban külön említésre méltó eredményeket ért el Ibike, mely alapján könnyen felvételt nyert a város egyik legrangosabb középiskolájába a Nagy Lajos gimnáziumba, ahol már középfokú nyelvvizsgát is tett oroszból.

A kitűnő tanulmányi előmenetele mellett már tudatosan készült az egyetemi felvételire külön tanárral matekból és fizikából, matek versenyeken is vett részt, illetve matek-fizikai szaklapokban szerepelt eredményesen. A Szombathelyi Derkovits Művelődési otthonban pedig szakrajz tanfolyamot is végzett.

Az érettségit követően, lányommal ketten együtt utaztunk Skodánkkal Szombathelyről Budapestre a Műszaki Egyetem felvételi vizsgájára, ami olyan jól sikerült, hogy egyszerre felvételt nyert. 1974-ben Budapestre költözött családunk, így lányunknak nem kellett kollégistának lennie. Az építőmérnöki szakot végezve évfolyamtársai között a legjobbak közé tartozott, állandóan kikérték véleményét, s ő szívesen segített a többieknek.
Leányunk első házassága egy Budapesten Építő Műszaki Főiskolát végzett fiatal mérnökkel kezdődött. Nagy lakodalmi esküvőt tartottunk egy pesti étteremben, az összes hozzánk tartozó rokonaink részvételével. A mi nászajándékunk egy tartalmas páros franciaországi-angliai utazás volt. Bár a házasság nagy szerelemmel indult, de azután mégsem úgy sikerült….A válás felhőt hozott Ibi lányunk fiatalkori életébe.

Az egyetemet kiválóan elvégezte, számítógép vizsgákat is tett, s végül Műemléképítő szakmérnök lett. Megismerkedett, majd házasságot kötött egy fiatal élelmiszer-kémikus mérnök tanárral, Szabó Andrással, akitől 3 aranyos unokánk, Anita, Angéla és Gergely született. Gyönyörű, 3 gyermekes fiatalasszony lett belőle, s feleségemmel sokat segítettünk nekik, amiben csak tudtunk. Azonban ez a frigy sem sikerült neki sajnos úgy, ahogy elképzelte, s ez is válással ért véget.

2004-ben egyetlen gyermekünk, Ibolya leányunk tragikus hirtelenséggel hunyt el Budapesten, 48 éves korában, hátrahagyva három szép gyermekét, a nagyon szeretett kedves unokáinkat. Most az maradt osztályrészünkre, hogy sírját rendszeresen látogatjuk Budapesten a Farkasréti temetőben. Életünknek e hatalmas tragédiája feldolgozhatatlan marad már mindvégig…

A szakmai életutamhoz visszakanyarodva, a tanítás mellett levelező úton a budapesti Eötvös Lóránt Tudomány Egyetemen szereztem középiskolai tanári oklevelet, majd ugyanott bölcsészettudományi doktori címet. 1967-ben a legújabbkori magyar irodalomtörténetből – a magyar hazát szerető, vallásos írók és költők munkásságának bemutatásából -, védtem meg a „Két világháború közötti irodalmi élet Szombathelyen” című disszertációmat, amelyben Pável Ágoston munkásságának ismertetése mellett kiemelten foglalkoztam a korabeli irodalmi élet jeles szervezője, Bárdosi Németh János írói-költői munkásságával. Vele és más korabeli irodalmi alkotóval személyes jóbarátságba kerültem. Levelezést folytattam Veres Péterrel, Illyés Gyulával, Őszi Ivánnal, Kocsis Lászlóval és más írókkal, költőkkel, köztük a múzeumalapító Érsekújvári dr. Smidt Lajos főorvossal, aki ugyancsak személyes barátságával tüntetett ki. 1968-ban nemzetközi irodalmi pályázatot nyertem.

A Budapestre költözésünket követően, az iskolai tanítások mellett a Vakok Országos Szövetségében is eltöltöttem egy évtizedet kulturális főelőadóként. Fél évtizedig pedig az Egészségügyi Főiskola ifjúsági klubtevékenységét szerveztem. Az aktív pálya befejezéseként (1987-94-ig) a svábhegyi Fővárosi Iskolaszanatórium igazgatója voltam, ahonnan miniszteri dicsérettel távozhattam.

Elsősorban a dunántúli irodalommal és helytörténettel foglalkoztam, néprajzkutatási területem Vas megye volt, ahol a földrajzi nevek tanulmányozásával párhuzamosan szerzőtársa lehettem a „Vas megye földrajzi szervei(1982) c. monográfiának. A kihalófélben lévő kismesterségek története feltárásával értem el eredményeket. Vallástörténeti publikációim a katolikus keresztények magyar vonatkozású értékeit mutatták be elsősorban. Sárvárról és az Őrségről rádiójátékot írtam, és hosszú időn keresztül részt vettem Padisák Mihály, a Miksa bácsi levelesládája című rádiós gyermekműsorának készítésében. Kis alakú könyveim jelentek meg Pável Ágostonról (1986) és a szegények orvosa dr. Batthyány Strattman László hercegről (1991), akit később II. János Pál pápa boldoggá avatott. Szerkesztettem és sajtó alá rendeztem  Horváth Ferenc (1921-1993) szombathelyi író, történész-levéltáros „Paragvár – Rügyek és fagyok” c. verses önéletrajz-kötetét. Megírtam és kiadásba segítettem Kámán István (szül.1934) kőszegi ragadozó madár „kórháza” gyógyító, természetvédő tevékenységéről szóló ismertető, a helytörténeti magán múzeumát is bemutató képes kiadványt.

Írásaim rendszeresen jelennek meg hazai és külföldi magyar nyelvű lapokban és folyóiratokban. A több mint 5 évtizedes írásbeli, nyomtatásban megjelent alkotásaimból szakszerű életmű-bibliográfiát készíttettem. Nyomtatásban napvilágot látott, válogatott írásaim rendszerezését – unokáim szíves részvételével és segítségével – Szombathelyt, Vas megyét, Budapestet, Magyarországot, a határon túli területeket, Európát és Európán kívüli területeket érintő témakörök szerinti bontásban végzem. Ezeket a témákat külön-külön „kötetekben” csoportosítjuk.

Szakmai munkám, a tanítás melletti hobbim az idegenvezetés volt. Rengeteget gyalogoltam, utaztam busszal-vonattal. Hazai majd külföldi országokban falvak, városok, tájak természetes és épített örökségeit, az ott élő emberek mindennapjait és hagyományaik őrzését megismerve és megismertetve. Nagy meglepetésemre egyszer elnyertem Budapest legjobb idegenvezetője, majd később az ország legjobb idegenvezetője címet.
Az utazás szeretetét családom tagjai tőlem is örökölték. A mai napig sokat utazunk együtt feleségemmel és unokáinkkal is. Sok közös élményt gyűjtöttünk, amelyekről családi fotóalbumaink is mesélnek.

Feleségemmel együtt egész életünkben vallásunkat gyakorló, római katolikus keresztények voltunk és vagyunk, rendszeresen együtt imádkozunk. Vallásos életünk tárgyi emlékeit szeretettel őrizzük, pl. elsőáldozásunk emléklapját, bérmálási és egyéb vallási emlékeinket is. Kedvenc időtöltésünk a hazafias és katolikus irodalom olvasása, művészetek műalkotások szeretete.

2000-ben, az 50 éves érettségi találkozóra a diáktársaim közreműködésével szerkesztettem egy összeállítást a Diáktársaink arcképcsarnoka az 50. érettségi találkozónkra címmel, mely fotókkal, művészi grafikákkal, kézírásainkkal, a korábbi érettségi találkozóink eredeti emlékképeivel nagy örömet tudott okozni diáktársaimnak. Az azóta elhunyt Pék József osztálytársunk erre az alkalomra írt verséből vett idézet:
Fiúk, társak, jó barátok….
Összegyűlve iskolánkban….
– Eljövendő új évezred
Vágyainkat felébreszted
Egy új kor, új világ iránt
Iskolánk mutasd az irányt!
1950-ben 38-an érettségiztünk, s a jubileumi találkozókor még 28-an éltek közülünk…

80 évesen (feleségem Ibolya 79 éves) napjaink őszinte öröme, boldogságunk forrása unokáink. Nagyon szeretjük őket, s viszont szeretetük egy hatalmas ajándék számunkra. Unokáink mindhárman levizsgázott gépkocsivezetők, egyetemet-főiskolát végző-végzett (Anita (28) közgazdász; Angéla (26) építészmérnök; Gergely (23) vegyészmérnök hallgató), több nyelvet jól beszélő, tehetséges fiatalok. Sokat tanult, sportokat szerető, sokat kiránduló utazók. Életútjuk elején tartanak, derűs szemléletűek. Mindegyiküknek van párja, barátja, élettársa (Krisztián (29) villamosmérnök; Bence (29) építészmérnök és közgazdász; Júlia (20) közgazdász hallgató). Azonban a mi boldogságunk beteljesülése az lenne, ha ők mielőbb elhatároznák, hogy jegygyűrűs vőlegény és menyasszony, majd házasságot kötő feleség és férj legyenek. De azért érezzük már mi is, hogy erre felé vezet útjuk…

Dr. Domonkos János

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top