Close

Egy „hívő” kancellár harca a világvallásokkal

Tudtam, hogy vallásos (evangélikus, mint ott északon a legtöbben), de persze nem az egyház előírásai mentében, hanem hitével, vallásával is állandó vitában: a lelkiismeret által űzött politikusként. De hogy Helmut Schmidt, volt német kancellárként egy kötetre valót írjon a vallások politikai felelősségéről, ráadásul „a béke kockáztatásának vétkét” a világegyházakra húzva – ezen elcsodálkoztam.

 Bár a szövegek többsége 1987 és 1999 között született, mégis mára váltak igazán izgalmassá. Németországban a Sarazzin könyv össznépi vitája révén, Ázsiában Japán világhatalmi státusának (és vele moderáló hatásának) elvesztése miatt hirtelen izgalmassá értek ezek a gondolatok –na persze a világvallások prédikátorainak, a mullahok, az ortodoxok egyre hangosabb dialógusától is. Schmidt már régen sejtette, hogy a különböző világvallások ilyen-olyan zsarátnoka világégés felé sodorhatja a globális világot. Miképp válaszoljon a keresztény Európa az iszlám kihívásra, nemcsak német, vagy francia földön, hanem például Indonéziában is; mitől abszurd a három világvallás fenekedése egymás ellen, amikor szellemük és betűszerinti tanításaik közös gyökérből sarjadtak? És ami a legfontosabb: nemcsak a közel-keleti szindrómába nyúl bele, látja a vallási-civilizatórikus konfliktus későbbi (életveszélyes) burjánzásait Délkelet-Ázsiában, a pakisztáni–indiai szembenállásban, Tajvan–Kína hol csendes, hol hangos viszályában is.

Tanulmányai a keresztény ethosz kritikájával indulnak. Bölcs szigorral: söpörjünk csak a saját házunk előtt.Milyen jogon oktatjukmi a keleti vallásokat? Schmidt ingerülten osztja ki a kétezer éves kereszténységet bűneiért, emberellenes – Biblia-ellenes – politikacsinálásáért. (Lásd a keresztes hadjáratokat, a gyarmatosítások brutalitását, a Krisztus nevébenmegáldott zászlókat a világháborúk egymással szemben öldöklő frontjain stb.) Kíméletlen a bűnlajstrom egy hitvalló politikus szájából.

Igaz, e dolgozatok egyik indítéka Samuel Huntington híres téziskönyve (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, 1996.) Eszerint előbb-utóbb robbanásra kerül sor a hindu és muszlim, a konfuciuszi és angolszász civilizáció, és persze az iszlám és a nyugat között. Schmidtet idegesíti ez a prófécia, de úgy fogja fel, mint figyelmeztetést, amit egy (magánéletében) hívő államférfinek le kell fordítania: a vallásoknak ma történelemformáló felelőssége van. Az a tézise, hogy a három monoteista vallás szellemi gyökerei – a proféták, a „könyvek” (Biblia, Tóra, Korán) azonos tőre nyúlnak vissza: a szellemi kiegyezés, a tolerancia mindhárom ősvallásba bele van kódolva. Voltaképp lehetne itt egyezség. E közös forrásra Anvar Szadat egykori egyiptomi elnök hívta fel a figyelmét egy nílusi hajókázás éjszakáján. Schmidt előbb csodálkozott, majd otthon teológusokkal konzultált, fél könyvtárat átböngészett a témáról és rájött, az egyiptomi elnök sokat tudott a világvallások történelmi felelősségéről. Az pedig, hogy Schmidt 2000 környékén erre a Koránt magyarázó éjszakai beszélgetésre utal, önmagában is mély értelmű gesztus. Mert azt is tudja, hogy mint államférfinak nem a vallási előírások szerint kell tennie dolgát: „Bizonyára vannak keresztények a politikában, sőt vannak keresztény politikusok is. De hogy létezne keresztény politika, abban a legnagyobb mértékben kételkedem. És lehet, hogy sokan megütődnek, azon, amit mondandó vagyok, de le kell szögezem: hogy valaki demokrata legyen, ahhoz nem kell feltétlenül kereszténynek lennie, és fordítva, aki keresztény, attól még nem demokrata.”

 
Élesen fogalmaz politikus léte és hitéletének állandó konfliktusát illetően is. Igaz-e, hogy a világban semmi sem történhet Isten akaratán kívül? Schmidt politikai lelkiismeretére hivatkozva kételkedik: „Ma is hiszek abban, hogy a világban semmi sem történhet Isten akarata ellenére. Ugyanakkor milliószoros gyilkosságokról hallunk, 1945 után is háborúkról szerte a világban, hallottunk Auschwitzról, Hirosimáról, ezrek elpusztításáról Boszniában vagy Csecsenföldön. Ez is mind Isten akarata volt? Nos, mind a mai napig nem tudok erre a kérdésre válaszolni…” De azt is megvallja, hogy mint kancellárnak állandóan ilyen magára hagyott helyzetekben kellett döntenie olyan vészterhes szituációkban, amelyekben sem a hivatalos egyházban, sem a hitelvekben nem találhatott fogódzót. Ezért is írta ezt a könyvet: Schmidt a lázadó hívő, aki tudja, hogy csak saját lelkiismeretére támaszkodhat.

Két tételben foglalja össze a világvallások különbözőségében is közös tanítását: minden embert ember módjára kell kezelni, és amit magadnak nem kívánsz, ne kívánd felebarátodnak.
A vallásháborús híradók korában ilyen egyszerű a megoldás? Neki, a gyakorló államférfi nak a legkevésbé: majd belegebedt, mikor az oroszok nyomulására (az SS–20-as rakétákkal való bekerítő manőverre) a NATO-fegyverek Németország-beli telepítéséről kellett döntenie, mert e hidegháborút fékező húzásával bizony az imént idézett „egyszerű” tétel egyikébe ütközött. De ha már politikus, és országáért (Európáért) felelős, akkor vállalnia kell a döntést – vallással vagy anélkül.

Schmidt a hívő államférfi? Max Webert idézi, aki szerint a világot formálni akaró politikusnak három tulajdonsággal kell rendelkeznie: 1. legyen szenvedélyes, 2. legyen jó szemmértéke (azaz: arányérzéke) és 3. rendelkezzen sziklaszilárd felelősségtudattal. Ő a maga részére az utóbbi kettőt választotta és ezt igényli a vallások mai, történelmi felelősségét illetően is. Illetve ennek hiányát kritizálja a keresztény, a zsidó, az iszlamista, vagy akár buddhista stb. közösségek eszmeanyagában.

Vallás, mint felelősségtudat. De állandóan felemeli mutatóujját: ezt a politikai felelősséget többnyire bizony csak a „hivatalos” egyházakkal, sőt a hitelvek „betűszerinti” értelmezésével szemben tudta érvényre juttatni. Ezért hozott létre egy sajátos vallási világfórumot – keresztény, zsidó, muszlim, konfuciánus, sintoista stb. főpapokból állómaszekszinódust – InterAction Council néven, amelynek célja egy közös, „vallásosvallások feletti” etikai minimum kidolgozása volt. A legkisebb közös többszörös keresése. E fórum vallás-etikai javaslata pedig –ami egyébként minden nagy vallásban ott lappang – az általa javasolt affirmatív tolerancia volt. Röviden: viseljük el egymást, segítsük a más hitkeretben élőket is emberhez méltó élethez, tiszteljük hitüket és fogjuk le az ütésre emelt szent könyveket. 

(Helmut Schmidt Religion in der Verantwortung. Gefährdungen des Freiedens im Zeitalter der Globalisierung. (Vallások és felelősségtudat a világért. A kockára tett béke a globalizáció korában. Propyläen kiadás, 2011.)

nol.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások:
Shares
scroll to top