Beszélgetés Louis-Ronan Choisy zenész-színésszel
2011. április 7-e óta játsszák a hazai mozik François Ozon Menedék (Le refuge) című filmdrámáját. A történet egy heroinfüggő, drogtúladagolásban meghalt szerelmétől terhes nőnek (Mousse) és az elhunyt férfi meleg öccsének (Paul) különös egymásra találásáról szól. Paul szerepében a zenészként ismert és a film zenéjét is komponáló Louis-Ronan Choisy-t láthatjuk.
Louis-Ronan Choisy 1977-ben született. 14 éves korábban a The Dreams című együttesben kezdett basszusgitározni. A hamarosan Mal de Cap-re változtatott nevű formáció első párizsi koncertjeit a Gibus és az Erotika klubban tartották. Ezt a punk-glam-rock időszak követte az IKA együttessel, amely Franciaországban több mint 300 koncertet adott. Louis lett az együttes énekese és basszusgitárosa, s egy 17 dalból álló nagylemezt is kiadtak Párizsban. Miután az együttes felbomlott, az akkor 22 éves zenész Leonard Cohent kezdett hallgatni és Céline-t olvasott. Ezek hatására úgy döntött, hogy változtat a stílusán: hangosabban énekelt, írásai pedig elmélyültebbé váltak. Első önálló nagylemezét, a D’apparence en apparence-t 2003-ban a Columbia-Sony BMG adta ki. Néhány közös koncert után Dani-val, Tom McRae-vel, Cali-val és Sanseverino-val Louis-Ronan Choisy Alexandre Azaria-val, a híres filmzenei porducerrel közösen elkezdett dolgozni második albumán. 2006-ban jelent meg a brit-pop hangzású La nuit m’attend című lemez a Columbia-Sony BMG gondozásában. A későbbiekben elektronikus zenével kezdett kísérletezni, majd felkérte a francia DJ-t és producer-t, Yann Cortella-t, hogy dolgozzanak együtt a következő albumán, melyet Les enfants du siecle címmel 2008-ban a Neogene Music-EMI adott ki.
A néhány napig Budapesten tartózkodó művésszel a Menedék magyarországi bemutatója után beszélgettünk.
– Ön szerint nekünk, XXI. századi európaiaknak miért fontos látnunk a Menedéket?
– A film olyan témákat vet fel, amelyekre, úgy gondolom, mindenkor, mindenütt fontos ráirányítani a figyelmünket. Ilyen a várandósság, az elhagyatottság érzése, az őszinteség, a saját magunkra való rátalálás, az egymásra utaltság, az érzékenység, a bizalom. Igaz, hogy a film eleje borús, sőt fekete, de az első negyedórában bemutatott tragédia ellenére ez egy fényes film. Tele van lágysággal, kedvességgel. A szeretetről szól, a reményről, nagyon érzékletes művészi képekkel, és arról, hogy hogyan válhatunk egyre erősebbé. Ha szembe tudunk nézni önmagunkkal, arra is képesek leszünk, hogy letegyük a múltunk terheit és újult energiával induljunk a jövőbe a saját utunkon. Fel kell vállalnunk magunkat a nehézségekkel szemben is, hogy fogékonyabbá váljunk egymás és a világ dolgai iránt.
– Remélem, nem sértem meg a kérdéssel: van-e valamilyen hasonlóság a filmbeli események és az ön élettörténete, illetve Paul és az ön személyisége közt?
– Paul figurája abból a szempontból párhuzamba állítható velem, hogy miután a rendező szándékosan nem egy profi színészt választott, hanem engem, éppen azt az utat járatta be velem szereplőként, mint amit Paul tett meg a történetben. ,,Szűz” voltam, lágy, formálható, fokozatosan találtam rá önmagamra. Ahogyan Paul személyisége kiteljesedik a filmben – az elején nemigen látjuk, aztán egyszer csak feltűnik, majd egyre karakteresebbé válik, és nem csak magára talál, de meg is erősödik – úgy jöttem bele én is lépésről lépésre. Először nagyon féltem, de apránként eljutottam oda, hogy egyre nagyobb önbizalommal azt és annyit tudtam adni magamból, amit, illetve amennyit a szerep megkívánt, és mindezt úgy, hogy közben nagyon jól éreztem magam. A személyes sorsom viszont semmiben sem hasonlít Pauléhoz.
– Mennyi embert érint Franciaországban a drogprobléma, és mennyire toleráns a társadalom a drogosokkal szemben?
– Attól függ, mit nevezünk drognak, hiszen az alkohol is tudatmódosító, és szintén függőséget okoz. Számokat nem tudok mondani, de sokan érintettek. A marihuána és könnyű drogok eléggé elterjedtek és abszolút elfogadottak. A kokainnal a felsőbb és a középosztálybeliek, illetve a diákok élnek, Párizsban most a kokainfogyasztók száma a legnagyobb. A heroinnal szemben a legkevésbé megengedő a társadalom, már csak amiatt is, mert azt intravénásan alkalmazzák, és – ahogyan a filmben is láttuk – magában rejti a túladagolás veszélyét. A heroinistákat akként kezeli a társadalom, amik: betegekként, akik segítségre szorulnak. Szerencsére fokozatosan csökken a számuk.
– És a melegeket mennyire fogadják el Franciaországban?
– Párizsban és a nagyobb városokban teljes mértékben, vidéken még kevésbé, de ott is egyre toleránsabbak az emberek. Egyenrangúak a többi állampolgárral, törvény adta joguk, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatot létesítsenek.
– A művészetre visszatérve: folytatja a színészi pályát, vagy ez egyszeri kaland volt?
– Azóta játszottam Mikhael Hers Memory Lane című filmjében is, és ha újra hívnak, szívesen megyek, de ez nem jelenti azt, hogy elsősorban ne zenésznek tartanám magam. Most éppen a következő lemezemet készítem.
– Nálunk a zenészszakma már elsiratta a lemezkiadást, mert amióta jóformán minden letölthető az internetről és házilag sokszorosítható, alig-alig van kereslet a boltokban árusított CD-k iránt. Hasonló a helyzet a francia zenei piacon is?
– Bonyolult a helyzet. A középosztály fokozatosan szegényedik, azoknak pedig, akiknek eddig is sok pénzük volt, egyre több lesz. Folyamatosan nő a távolság a két réteg mint vásárlóerő között, csakúgy, mint a befutott, nagy koncerteket adó, már eddig is sok lemezt megjelentető zenészek és a kevésbé ismertek, a kis együttesek, a kezdők közt. A nagyok folytatják, továbbra is a piacon tudnak maradni, a kicsik viszont nagyon nehezen tudnak életben maradni vagy elindulni.
– Ön milyen túlélési stratégiát talált ki?
– Az én túlélési stratégiám egyszerűen annyi, hogy csinálom, mert csinálni kell. Jó számokat kell írni, koncerteket kell adni. Meglehet, hogy egy zenész nem tud megélni a hivatásából, de az alkotásról akkor sem szabad lemondania. Az a pénz, amit a lemezeim kiadásába fektetek, vissza is jön, a szerzői jogok is hoznak a konyhára, és nagyon bízom abban, hogy továbbra is lesz egy olyan réteg, amely megveszi a CD-ket. Egyrészt azért, mert arra gondolnak, hogy így hozzájárulnak a zenészek megélhetéséhez, másrészt azért, mert rájönnek, hogy az internetről való letöltések olyanok, mint a libatömés. Gyorsan, kapkodva megtömik magukat zenével, de igazán, elmélyülten nem hallgatják meg azokat. Így méltóságát veszti a zene. Ezzel szemben ha hazavisznek a boltból egy CD-t, azt otthon akkor veszik elő, amikor megadhatják a módját a zenehallgatásnak. Méltó körülmények között, megérdemelt figyelemmel.
– Mikor láthatjuk-hallhatjuk Budapesten koncertpódiumon?
– Amint megszervezi valaki. Szívesen jönnék.
Lásd még: http://www.louisronanchoisy.com/