Személyes utazás Carnegie gondolatai között
A Sikerkalauzt nem tekinthetjük a klasszikus értelemben vett trilógiának, mert az egyes könyvek más-más gondolatokat közvetítenek az olvasó számára. Mi az, ami e három könyvet mégis egységbe foglalja? Megítélésem szerint Carnegie-nek az a szándéka, hogy segítsen az embereknek megtalálni a befolyásolás eszközeit, meglelni a siker kulcsát, az a mélységes meggyőződése, hogy a siker egyedül rajtad múlik, s az egész művet átható ideája, az őszinteség.
Benyomáskeltés
Az első benyomás az embertársainkkal való megismerkedés folyamatában meghatározó jelentőségű. Carnegie szerint a mosollyal, a másik iránt való őszinte érdeklődéssel, a másik fontosságának érzékeltetésével lehet pozitív benyomást kelteni a partnerben. Ez nem egyoldalú folyamat, visszahat énképünkre és javítja önértékelésünket. „Az én a mi képünk arról, hogyan látnak bennünket más emberek, az ő reakcióiknak a saját magunkba beépített megfelelője. A benyomáskeltés tehát nemcsak a társak rólunk alkotott nézeteit befolyásolja, hanem végső soron azt is meghatározza, hogy mi magunk hogyan gondolkodunk önmagunkról! Valójában tehát mi azok leszünk, aminek a többi ember tart bennünket!” [Forgács J.]
Társainkban akkor keltünk jó benyomást, ha énmegjelenítésünkben nincsenek ellentmondások, külsőnk, „belsőnk” összhangban van egymással. Az őszintétlenséget, a hamisságot a nonverbális kommunikációs csatornák közül talán az arcmimika egyik formájában, a mosolyban, mint az érzelmek egyik kifejezési módjában leplezhetjük le leghamarabb. Az árulkodó jel azon apró arcizmok mozgásának hiánya, amelyeket nem tudunk szabályozni, nem tudunk kontrollálni. Carnegie nem véletlenül hangsúlyozza az általa az emberi kapcsolatok lényegének tartott eszméjét, hogy „őszintén” légy őszinte.
Mi a mosoly Carnegie olvasatában?
Semmibe sem kerül, de sokat ad.
Gazdagabbá teszi azokat, akik kapják, és mégsem
juttatja koldusbotra azokat, akik adják.
Egy pillanatig él csak, de az emléke örökké megmarad.
Senki sem olyan gazdag, hogy meglehetne nélküle,
és senki sem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle…
Mégsem lehet megvenni, elkérni, kölcsönadni vagy ellopni,
mert nem áru, csak önként lehet adni.
Beleélés
Életünkben különböző típusú, időtartamú kontaktusokat alakítunk ki. Vannak felszínes, néhány percig tartó találkozásaink, s vannak komolyabb, érzelmekkel telített, hosszú távú kapcsolataink. Téved az, aki úgy véli, ha kedvező benyomást tett valakire, ezzel már meg is nyerte a „csatát”, s a továbbiakban semmit sem kell tennie a kapcsolat fenntartásáért. Biztosan mindenki ismer olyan embert, aki igen pozitív benyomást kelt, lehengerlő stílusával pillanatok alatt „elvarázsolja” partnerét. Ennek ellenére miért nincsenek barátai? Miért nincsenek kapcsolatai vagy ha vannak, azok miért tiszavirág-életűek? Miért nem tudja, ha akarja akkor sem, viszonyait elmélyíteni?
Egy kapcsolat meghatározó eleme az a képesség, hogy bele tudjuk magunkat élni a másik helyzetébe, s ezáltal jobban meg tudjuk érteni társunk érzéseit, cselekedeteit, késztetéseit, kívánságait. Carnegie relevánsnak tartja, hogy az eredményes befolyásolás érdekében éljünk e képességünkkel.
„Vegyük észre a másik ember szempontját, és a dolgokat egyszerre nézzük az ő oldaláról, meg a magunkéról is.” „Az az ember, aki mások helyébe tudja képzelni magát, aki megérti a többiek eszejárását, soha ne aggódjék a jövőjén.” [D. Carnegie]Úgy gondolom, a „varázslónál” a kontaktus továbbépítésének az lehet az akadálya, hogy nem birtokolja azt a – csak az emberre jellemző – tulajdonságot, amit beleélésnek, empátiának nevezünk. Nota bene! Az empátia tanulható, fejleszthető! Sőt, növekedésének további hozadéka, hogy hajlamosabbak leszünk a becsületességet, az őszinteséget, a nagyvonalúságot, a nagylelkűséget, az igazságosságot – Arisztotelésszel szólva a jót – feltételezni embertársainkról. [Csak nehogy csalódjunk!]
Bírálat
„Hogyan kerülheted el a bírálatot? Úgy, ha nem csinálsz semmit, ha nem mondasz semmit, ha senki vagy.” [A. Oakwood]Az ember azonban valaki akar lenni, valaki, akinek törekvése, hogy önmagát képességeinek végső határáig terjessze ki. Önmegvalósítása társaiból különféle érzelmeket vált ki, partnereit különféle cselekedetekre indítja. Viselkedésünk elnyerheti mások tetszését vagy nemtetszését, ettől függően kapunk dicséretet vagy bírálatot.
Ne idegeskedjünk, ha bírálnak! – javasolja Carnegie.
Könnyű ezt mondani, de bizony nehéz megbirkózni a bántó, rosszindulatú bírálattal. Vigasztaljon minket az a tudat, hogy akit igazságtalan kritika ér, az már csinált valamit, ami felkeltette mások érdeklődését, figyelmét, netán kiváltotta irigységét. Sok ember, aki nem képes valami okosat, hasznosat gondolni, cselekedni, élvezettel becsmérli azt, aki bölcsebb, jobb nála. Az ilyen ember úgy véli, hogy ezzel kárt okoz „áldozatának”, valójában saját kicsinyességét, tehetetlenségét árulja el. Hipotézise: ha ócsárol egy nála műveltebbet, tájékozottabbat, rokonszenvesebbet valamiképpen részese lesz életének, lophat tőle egy kis dicsfényt. A rosszmájú bíráló számára a haszontalan, semmittevő ember – ahogy Carnegie fogalmaz – döglött kutya, akibe belerúgni is kár. Az ő figyelmét, ha kiérdemled, vagy valaki, tettél már valamit, „élő kutya” vagy!
A Sikerkalauzban a méltatlan bírálat kezelésére is találunk receptet. Arra kell képessé tenni magunkat, hogy hagyjuk figyelmen kívül a jogtalan megjegyzéseket, azokat meg se halljuk, hiszen nem szabhatjuk meg embertársainknak, hogy mit gondoljanak, mondjanak rólunk.
„Cselekedj mindig kötelességedről való legjobb meggyőződésed szerint vagy cselekedj lelkiismereted szerint.” [J. G. Fichte]Ez a legtöbb amit tehetünk, így a legsértőbb kritikát is el tudjuk viselni.
Ne idegeskedjünk, ha bírálnak! – tanácsolja Carnegie.
Miért is bosszankodnánk? Miért is esne rosszul a bírálat, ha az jószándékú, jóindulatú? Mivel nem vagyunk tökéletesek (bár sokan annak tartják magukat), nem tudjuk magunkat teljesen objektíven szemlélni. Ezért a segítőkész bírálatot ne rázzuk le magunkról, ne utasítsuk el, ugyanis az fejleszti önismeretünket, építi jellemünket!
Ki képes ilyen bírálatra? Az, aki önkritikát tud gyakorolni, be tudja látni hibáit, tévedéseit, azokat helyre tudja hozni, s el tudja ismerni mások igazát. Ezt az embert a többség szeretni, tisztelni fogja.
Dicséret
Pozitív énképünk kialakulásához, önbecsülésünk táplálásához nélkülözhetetlen, hogy dicséretet kapjunk és adjunk.
Tehetünk-e egyenlőségjelet a dicséret és a hízelgés közé? A dicséret őszinte, „tárgyilagos, szakszerű, hátsó szándék nélküli minősítése” egy tevékenységnek és eredményének. [A. Oakwood]
A hízelgés a másik pozitív személyiségvonásainak magasztalása. A hízelgő mézesmázos szavakkal próbál partnere hiúságára hatni, s igyekszik őt saját önző céljai érdekében manipulálni. A hízelgés indítéka viszont nem mindig ez, hanem gyakran a megfelelő önértékelés hiányának a kompenzálása. A hízelgéssel elérhetem, hogy befogadjanak, elismerjenek – véli a hízelgő olykor helyesen, olykor tévesen.
Mi a hízelgésről Carnegie véleménye? „…a puszta hízelgés ritkán hat az értelmes emberekre…Kudarcot kell vallania – és rendesen így is történik.”
Most már láthatjuk, hogy különbséget kell tennünk e két fogalom között, s el kell tudnunk választani – mint búzát az ocsútól – a hízelgést a dicsérettől.
Depresszió
Ma szinte az egész világon népbetegségnek számít a depresszió. Ez alól sajnos Magyarország sem kivétel, sőt e betegség tekintetében „előkelő” helyet foglalunk el nemzetközi viszonylatban is. A probléma súlyosságát mutatja, hogy az utóbbi időben már a média is teret ad olyan társadalmi célú hirdetésnek, amely lehetőséget ad a depresszióban szenvedőknek a segítségkérésre.
A depresszió a 20. század jellegzetes betegsége. Nem véletlenül; gondoljunk csak a két világháborúra, a nagy gazdasági világválságra, a polgárháborúkra, a forradalmakra, az atombomba bevetésére, egy világbirodalom felbomlására, a pusztító környezetszennyezésekre és a sort még folytathatnám! Úgy tűnik, hogy ezek az események meghaladják az ember teherbíró képességét, próbára teszik alkalmazkodóképességét, amelyek lelki és testi megbetegedésekben manifesztálódnak.
Mi is az a, – a korábbi időkben melankólia, búskomorság, életuntság, mélabú, mélakór, világfájdalom elnevezésekkel is illetett – ma depressziónak nevezett betegség?
„…hangulatzavar, a hangulatnak okkal vagy ok nélkül való, általában hosszabb ideig tartó leromlása.” [Bíró S.] A depressziós ember nyomott kedélyállapotú, borúlátó, pesszimista, mindennek a sötét oldalát látja, elveszti érdeklődését környezete iránt, örömtelenség jellemzi, gondolkodása lelassul, beszűkül, képtelen döntéseket hozni, vagy ha mégis megteszi azt, kétkedik annak helyességében, bizonytalankodik. Ez a lelkiállapot kifejezésre jut az arcmimikában, a testtartásban a viselkedésben is. Az arc mélységes szomorúságot tükröz, az arcvonások elmélyülnek, a járás, a mozdulatok megnehezülnek, a személyiség befeléfordulóvá válik. Táplálkozási zavarok is jelentkeznek, fogyás, testsúlygyarapodás formájában. A depressziós értéktelennek tartja magát, életét üresnek, értelmetlennek érzi, sokan közülük egyedüli örömet az alkoholban, cigarettában, drogban találnak. A kezeletlen depresszió gyakran vezet öngyilkossághoz.
Carnegie egy egész könyvet [Sikerkalauz 2. Ne aggódj, tanulj meg élni!] szentelt a lélek betegségeinek tárgyalására. Konkrétan a depresszióról nem ír sokat, de az ahhoz vezethető út állomásait, melyek egyben e betegség kísérőjelenségei is lehetnek – idegesség, szorongás, álmatlanság, fáradtság, unalom – részletesen mutatja be.
Adlerrel egyetértve tanácsolja: „Két hét alatt meggyógyulnak, ha a javallatomat követik. Igyekezzenek mindennap arra gondolni, hogyan szerezhetnének valakinek örömet.” Carnegie példákat hoz arra, hogy modern Münchhausen báróként hogyan kerülhetünk ki a bajból.
„Miért lesz a napi jó cselekedet ilyen elképesztő hatással arra, aki cselekszi? Mert ha másoknak örömet igyekszünk szerezni, akkor nem gondolunk magunkra: márpedig éppen az önzés okozza a szorongást, a félelmet és a melankóliát.”
„…nem klinikailag meghatározható neurózistól szenved, hanem élete értelmetlenségétől és ürességétől.”
„Másokkal jót tenni nem kötelesség. Öröm, mert saját egészségedet és boldogságodat szolgálja.”
„Ha jó vagy másokhoz, magadhoz vagy a legjobb.”
Nem vethetjük Carnegie szemére – korunk tudományos ismereteinek birtokában, – hogy ma naívnak ítélhető receptet írt fel a melankóliás betegeknek, hiszen személyiségéből, világnézetéből fakadóan hitt abban, hogy az ember képes önerőből legyőzni a depressziót!
Boldogság
„Szinte minden embernek…van valami olyan célja, aminek érdekében egyes dolgokra törekszik, másokat kerül. S ez…a boldogság…” [Arisztotelész]Egész életünkben a „boldogság kék madarát” keressük azzal a reménnyel, hogy megfoghatjuk, s megtarthatjuk. Ideig-óráig a mienk lehet, de aztán kiröppen kezünkből, s tovaszáll. Újra keresésére indulunk… Ez a keresés maga a boldogság. A boldogság az emberi élet lényege. E két premisszából levonható konklúzió logikailag és tartalmilag is helyénvaló, miszerint az emberi lét szubsztanciája a keresés maga.
A boldogság látszólag mindenki számára mást jelent. Van, aki attól boldog, hogy megmássza a Mount Everestet, valakinek az okoz boldogságot, hogy a legújabb divat szerint öltözködik, egy harmadik embert gyümölcsfái ápolása tesz boldoggá.
Mi az oka, hogy a különböző tevékenységek alanyait ugyanaz az érzés tölti el?
Az egyik boldogságelmélet szerint akkor vagyunk boldogok, ha tetteink akaratunkat tükrözik. „Az akarat tartalmáról – vagyis a célról – természetesen itt nincs szó. Ez lehet értelmes és értelmetlen, elősegítheti és károsíthatja az egészségünket, sőt, adott esetben maga az életünk lehet az ár.” [A. Oakwood]
A boldogság problémáját más összefüggésben is vizsgálhatjuk. Az ember élete ellentétek között zajlik, s a boldogságot az ezek kiegyensúlyozására való törekvés jelenti. A Sikerkalauz „boldog emberét” saját gondolatai vezérlik, nem akar másnak látszani, mint aki, békében él önmagával, nem bosszúálló, jó cselekedeteiért nem vár hálát, megbecsüli amije van, s életszemlélete optimista. Tudja, hogy ezt az ideális állapotot nem érheti el, de folyamatosan keresi, hogy megtalálja.
Az átlagember gyakran azonosítja a boldogságot a sikerrel, egymás szinonímájaként használja azokat. Talán fel sem merül benne, hogy a két fogalom nem ugyanazt a jelentést hordozza. A siker a külső elvárásoknak, a boldogság pedig az önmagunknak való megfelelést jelenti.
Sikeres és boldog csak akkor lehetsz, ha olyan, a külvilág által támasztott igényeknek akarsz és tudsz megfelelni, amelyek megegyeznek az énképedben foglalt értékekkel.
Abban az esetben, ha az általad eredményesen megvalósított külső célokkal nem tudsz egyetérteni, nem tudsz azonosulni, azokat nem tudod énképedbe integrálni, sikeres leszel ugyan, ámde boldogtalan. Carnegie nem tudja elképzelni, hogy a sikeres ember ne legyen boldog, nem tudja párosítani a sikert a boldogtalansággal. Hite, hogy a sikerhez szükséges a boldogság, a sikerrel együtt jár a boldogság. Ergo, emberképe a sikeres és boldog ember.
Miért nem számol Carnegie a sikeres, de boldogtalan élettel?
A társadalomnak a polgárai felé közvetített igényei az egyén felfelé törekvése, a státusz, a presztízs, a hatalom, az anyagi javak megszerzése. Az amerikai hagyományos gondolkodásnak megfelelően az egyén belső motivációi is ugyanezek [legalábbis ezeknek kellene lenniük]. Tehát, a külső és belső igények között nincs disszonancia, minden feltétel adott az egyén boldogságához.
Carnegie magáénak vallotta ezt a filozófiát, így az előbb feltett kérdésem nem is lehetne kérdés számára.
„Cselekedni! Cselekedni! Ez az amiért létezünk.” [J. G. Fichte]
A Sikerkalauz nem több, mint egy olvasmányos, érdekes, szórakoztató, anekdotákkal, példákkal átszőtt könyv – első olvasatra. Alaposabb tanulmányozása, elemzése során azonban rá kell jönnünk, hogy a könnyed stílus mögött mély filozófiai, pszichológiai tartalmak rejlenek.
Úgy érzem, Carnegie-nek az emberekbe vetett hite, bizalma kisugárzik a sorok közül, optimizmusa a ma emberét is tettekre serkenti, rabul ejti [legalábbis engem].
Tanulmányomat azzal a reménnyel zárom, hogy be tudtam mutatni azt az amerikai sikerfelfogást, amit Carnegie is vallott, s amely nem csak a 20. század első felét jellemezte, hanem talán még ma is az egyik domináns ideológiája az amerikai társadalomnak.
Antal Judit Laura