A tekintet mélyen a ködbe szúr,
nem sebzi meg mégsem,
üveggolyók csilingelnek
az éjszaka lyukas zsebében.
A szél szállásra kergeti a varjat,
méltatlankodva tocsog a sár,
a tuják guggolva bujkálnak a kertben,
oly jó lenne aludni már!
De Szenteste van ma, holnap Karácsony,
díszekkel rakott fák bővérű ünnepe,
kéjjel lakomázó, csomagbontók éje,
s Jézus születése is, mintha sejlene.
Nem aludni kell most, hanem ünnepelni,
pukkanó bort, csillagszórót, poharat emelni,
nagykanállal, falva enni, karácsonyit énekelni,
éjféli misére menni, ajándéknak veselkedni!
Kinn a sötét, a sár és a köd eközben,
lehúz, pár felest az ünnep alkonyán,
s mellette, pár magányos fél párra les fenn
az újhold, amint átsétál honán.
Egyedülnek’, bámulják a tenyerüket.
Kinyújtott puszta újaikra néznek,
Karácsonykor nem simogat a magány,
most az egyszer dupla lelket kérnek.
A díszes fa alatt, a forgatagban állva,
vagy némán hátradőlve egy sötét balkonon,
elhangzik a bárcsak, bár csak velem lenne,
legalább ezen az egyetlen napon!
S a másik világ másik lelke ekkor
szemét a karácsonyfára emeli,
némán ül, de kimondatlan hallja,
hogy valahol, valaki őt szereti.
2010. december 24.
Vékás Sándor