1956. november 4-én a szovjet lánctalpak átgázoltak hazánkon. Elveszett a forradalom, és új időszámítás kezdődött. A megtorlás időszaka. A történteket sokféleképpen tették számunkra ismertté, a teljes valóságot azonban a mai napig sem ismerjük. Mint oly sokan abban az időben, egy fiatal, 17 éves fiú – aki mára már meglett korú férfi – is a megtorlások elszenvedője lett. Murányi Levente parlamenti képviselővel, a Jobbik alelnökével beszélgetett a Magyar Hírlap 1956-os emlékeiről.
– Hogyan került kapcsolatba a forradalommal? – Cselgáncsedzésre érkeztem a Műszaki Egyetemre, s amikor délután ötkor leszálltam a Gellért téren a villamosról, gyülekező fiatalokat láttam az egyetem főbejárata előtt. Azt mondták, a rádió épületéhez készülnek, mert szeretnék elérni, hogy az előző nap este, hat pontban megfogalmazott követeléseiket beolvassák. Csatlakoztam hozzájuk. Este kilenc óra előtt a Bródy Sándor utcai épületből könnygázgránátokat kezdtek a tömegbe dobálni. Úgy emlékszem, a főbejárat feletti erkélyen Szepesi György sportriporter is ott volt. Az erkélyen kitűzött nemzeti zászlót egy a falon felmászó férfi lehozta, majd visszadobta, aztán ismét kitűzték egy lyukkal a közepén. Ez lett ’56 jelképe. Kilenc óra után az őrséget adó ávéhások előbb a levegőbe, majd a tömegbe lőttek. Halottak és sebesültek maradtak a kövezeten. Kimenekültünk a Nemzeti Múzeum elé. Meglepetésünkre teherautók érkeztek géppisztolyokkal és lőszerrel. Soha nem felejtem el azt az érzést, Budapesten a forradalom úgy tört ki, mint valami hosszan alvó, megdermedt lávával lefojtott vulkán. Ekkor döntöttem el, hogy nekem is ott a helyem.
– Mit gondol, miért tört ki a forradalom?
– Az év nyarán már érezni lehetett, ez így nem mehet tovább. Egyre-másra lehetett hallani, hogy a népakarat szószólója a magyar ifjúság. Október 23-án a magyar nemzet kinyilvánította a hatalomnak: elég volt! A fiatalok lelkesedése magával ragadott mindenkit, szinte órák alatt romokba döntötte a mindenhatónak tartott pártot és a terror gépezetét, az ÁVH-t. Apák együtt harcoltak fiaikkal.
– Szülei mit szóltak, amikor fiatal srácként bekapcsolódott a harcokba?
– Édesanyám csak a bírósági tárgyalásom után ismerte meg az eseményeket, amelyekben részt vettem. Édesapám részben a cinkosom volt, de a lényeget ő sem igazán tudta, csak később mondtam el neki.
– Hogyan került a Corvin közbe?
– Agárdi István barátommal egy közös barátunk keresésére indultunk 24-én. Úgy tudtuk, a Corvin közben van. A mamának szóló mese pedig egyszerűen az volt, hogy a barátomnál vagyunk a Fillér utcában, de valójában minden időnket a Corvin közben töltöttük.
– Úgy tudom, erősen kötődött Renner Péterhez.
– Egy tizenhét éves fiatal, akire nemcsak legyintenek, hanem komolyan veszik, mint ahogy azt Renner Péter tette velem, felnéz egy idősebbre. Renner hozzám képest már felnőtt férfi volt, s november negyedikén délelőtt a Corvin közben ismertem meg, és parancsnokomként tiszteltem. Keveset tudtam Rennerről, de azt igen, hogy zsidó származású, átélte a poklok poklát, a deportálást. A Benes-dekrétumok miatt került családjával Brnóból Magyarországra. Jó szervező volt, mindent elkövetett a forradalom győzelméért. Amikor halálra ítélték, az utolsó szó jogán azt mondta: „Ennek, a hazáját szerető ifjúságnak kegyelmezzenek, inkább szeressék őket. Én, ha úgy határoznak, hogy számomra nincs enyhítő körülmény, szembe fogok nézni a halállal.”
– Mikor fogták el?
– Éjjel. 1957. február 24-e éjjelén, akárcsak Renner Pétert és több társunkat. A Gyorskocsi utcai fogház ötödik emeletére vittek, kétszemélyes zárkába. Éjjel-nappal égett a villany, takarodó után lehetett csak lefeküdni, akkor sem volt szabad a kezeimet a pokróc alá tenni, és nem lehetett a fal felé fordulni. Sándor Sándor volt a kihallgatóm. Titkosított ügyünk volt, ami azt jelentette, csak kijelölt ügyvédek közül választhattunk. Úgynevezett dupla nullás ügyirataink voltak, és hadbíróság ítélkezett felettünk, a hírhedt Gáspár-tanács.
– Ezek szerint nem is a forradalomban való részvétel miatt tartóztatták le, hanem az úgynevezett MUK-ért, ami a márciusban újra kezdjük gondolatnak volt a rövidítése?
– Igen. Ez a Sándor nevű azt mondta: „Maguk rosszabbak, mint az ellenforradalmárok, mert maguk még akkor is a nép ellen voltak, amikor a szovjet katonák véráldozatukkal másodszor is felszabadítottak bennünket. Remélem, ezért lógni fognak!”
– Mikor hirdettek ítéletet az ügyében?
– Ha jól emlékszem, 1957. október 3-án. A vádemelés idejére hárman maradtunk az úgynevezett Renner-ügyben, és 1958. február 3-án kivégezték Renner Pétert.
– Mikor szabadult?
– Napra pontosan két év és két hónapot voltam börtönben, 1959. április 24-én szabadultam, amnesztiával. Az ítéletem egyébként három és fél év börtön volt, plusz vagyonelkobzás és jogfosztás. Előbb Sátoraljaújhelyre szállítottak a fiatalkorúak börtönébe, majd amikor nagykorú lettem, Vácra kerültem. Végül a Gyűjtőfogházból szabadultam.
– Hogyan folytatódott az élete?
– A szüleimnél laktam, nagyon megviselte őket a börtönbüntetésem. Eleinte sehol sem akartak alkalmazni, de aztán a fővárosi állatkertben lettem majomápoló. Volt osztályfőnököm és volt iskolaigazgatóm közreműködésével sikerült befejeznem a gimnáziumot, majd hosszú évekkel később a műszaki főiskolán villamos-üzemmérnöki oklevelet szereztem.
– Mikor kezdett újra politizálni?
– Az állítólagos rendszerváltáskor –, amelyben akkor maradéktalanul hittem – az MDF-ben kezdtem politizálni. A Fórum azonban sokunk számára óriási csalódást okozott, mert nem tudta teljesíteni, amit a választók vártak tőle. Képtelen volt arra, hogy igazi nemzeti kormányt alkosson, és úgy is működjön. Évekre eltűntem a politika környékéről, aztán, 2005 tavaszán tagja lettem a Jobbik Magyarországért mozgalomnak. Két esztendeje a párt kongresszusán alelnökké választottak. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei területi lista első helyéről kerültem a parlamentbe.
– Mit gondol ma az elmúlt húsz évről?
– Országunk nemzeti, társadalmi, gazdasági és erkölcsi felemelkedése két évtizednyi késedelmet szenvedett. Az igazi rendszerváltozás elmaradt, miként a teljes felelősségre vonás is. Renner Péter hóhérai kiemelt nyugdíjjal itt élnek közöttünk, és megannyi keserű tapasztalattal a hátam mögött, hetvenévesen talán azt is megkockáztathatom, hogy 2006-ban a hatalom erkölcsi szintje mélyebben volt, mint 1956-ban.
Vámos György – Magyar Hírlap