Cikkem megírását Dr, Csernus Imre: Ki nevel a végén? Című könyve inspirálta. Ez az első műve, amit elolvastam és igen mély benyomást tett rám.
Manapság a gyerekek többsége egyre később kezd el önálló életet élni, ami leginkább az otthoni környezetnek köszönhető. Minden kornak megvan a maga szépsége. A pici babákat karba vehetjük, az ovisok még elviselik a végeláthatatlan „Adj egy puszit” kezdetű mondatokat, a serdülőket pedig még lehet nevelni, alakítgatni. Van viszont egy életév, aminek betöltése után, már szükséges megszakítani az addigi normákat. Tudomásul kell venni, hogy a gyerek kicsi ugyan de nem buta. Amikor kezdenek nyiladozni a kezdetleges értelem csírái benne, hagyni kell kibontakozni (természetesen csak a jó ízlés határain belül). Meg lehet ugyan próbálni terelgetni, formálgatni azt, aki már tulajdonképpen nagyon is jól tudja, mi a jó neki, de felesleges és hasztalan. El kell fogadni egy idő után, hogy a család szemefénye felnőtt. Tény és való, hogy egy darabig mindenki rászorul arra, hogy megmutassák neki a megfelelő utat (hangsúlyozom, nem a jót, hanem a megfelelőt!), de épp úgy, ahogy az a bizonyos tojáshéj a fenekünkön van, ugyan úgy le is kell azt választani onnan! Ellenkező esetben létrejön egyfajta túlóvó-túlféltő szerep, amivel igyekszik a szülő a gyereket megvédeni minden külső negatívumtól, aki a család biztonságot adó burkából kilépve védtelenné válik, és a későbbiekben szerzett sérülések, már nem fognak begyógyulni olyan könnyen, mint a játszótéren szerzett horzsolás. Az otthon gondosan felépített fellegvárunk igen képlékeny alapokra van helyezve, amit persze gyerekfejjel nem érzékelhetünk. Hogy mit is takar ez a fellegvár? Látszólagos biztonságot, ami csak addig van meg, amíg ki nem lépünk abba az életnek nevezett valamibe, ahol a későbbiek során huzamosabb időt fogunk eltölteni, valamint a vágyainkat, amit csak egy darabig fognak helyettünk megvalósítani. A valóságban viszont szükség lesz az ezért való küzdelem minden eszközének elsajátítására.
Tudni kell elengedni a gyerek kezét, tudni kell elfogadni, hogy többé már nem lehet babusgatni, nem kell fogni a kezét. És ez így van rendjén. Hagyni kell elbukni, hisz ha önállóan képtelen felállni egy kisebb kudarc után, akkor a nagyobb megpróbáltatásokat később nem tudja megoldani külső segítség nélkül. Ezekre pedig igen nagy szükség van.
Persze kényelmes helyzet az, amikor mindent alánk tolnak, de vajon felnőttként mennyire fog ez a hasznunkra válni? Ha nem tanuljuk meg, milyen küzdeni valamiért, nem is értékeljük azt kellőképpen. Az egészséges önbizalom kialakulásához pedig, épp úgy szükség van a kudarcok átélésére, mint ahogy a sikerélményekére. Azonban, ha minden nehézséget átvállal a család, akkor az egykor még aranyos, ártatlan gyerekből egy kis ne bánts virág lesz, aki képtelen a saját sarkára állni. Egy nagy igazság, amit a könyvben nyilatkozó tanár fogalmazott meg: „Mindig az adott megmérettetés mutatja meg, ki mennyit ér”. És ezt védőkorlátok nélkül kell megmutatni!
Az életben tehát nem ugyan azok a játékszabályok uralkodnak, mint a megszokott családi fészekben. A tényleges valóságba kilépve, gyakran nézhetsz farkasszemet a padlóval, az egód létrájáról való esés következtében, de meg kell tanulni túlélni. Egyedül.