(ESSZÉ MEGFUTAMODÁSAINKRÓL EGY ADY VERS ÜZENETE ELŐL)
Emlékszünk-e még arra, hogy itt a Földön a kultúráinkban nem is oly rég az életünkre fény-árnyék játékként rávetülő Titkok vadul konfúzus erők voltak? A Beavatott Őrzők átlagos többsége a féltett kincsekkel felhúzódott a hübrisz-vártornyok magasába. Ám ez össze és be is zárta őket, mint az oroszlánokat a szűkös állatkerti kifutó, a rács-páholy!
A másik oldalon a Titkok, a tudásból kirekesztett beavatatlanokat egy süket-vak félálom rabságában tartották. Azt a keveset, kikben viszont szikrát vetett a szabadulni ébredő szellem és kinyitották a szemüket, azokat lázas keresésre késztette, hogy becserkésszék a Titok-őr tornyokat. E feszültség keltő erő miatt volt az, hogy a végnapjait haldokló európai kultúránkban a kíváncsiság kiemelt fontosságú, mitológiai, odüsszeuszi erény volt.
Az érem harmadik oldalán, a soha meg nem figyelt élén bújnak meg máig is a “rejtély tudás”-ra sóvárgók tömegei. Ősidők óta csupán azért találnak ki valamit, hogy tudni lehessen róla! Babonáik a vesztes tömeg ezotériája. Az ezotériájuk pedig az elcsépelt, vesztes kultúrák féligazságokkal mankózó babonája. Világunk tömegfogyasztás-okkultizmusánál már semmi sem lehetne banálisabb.
Nézőpontomból ez felett állhatna az Értés és Kompetencia Szabadságának évezredes lefojtások alól kirobbanó igénye. Igy azok, akik érdeklődésük kemény hűségével felküzdötték magukat a belső beavatási-rituálékig, azoknak ez több lehetne kiváncsiság-űzte kalandnál, mert ez már egy igazi sorsélmény. A kaland pedig csak sors-protézis. A Sors pedig a személyes integritással élő, öndeterminált szellem útja önmaga megismeréséhez, rehabilitálásához. Az Emberiség lelkén burjánzó többségé csak a mások által determinált sodródás, anyagban, energiában, térben és időben.
Vannak akik tudnak, és vannak olyanok, akiket nem érdekel, hogy rájönnek-e dolgokra vagy sem. És vannak ugyebár olyanok, akik inkább rá se jöjjenek.
Mindezek nyomán a múlt nagy prófétái és alkotó művészei legsúlyosabb üzeneteiket az esztétikum hullámhosszán sugárzó jelképekbe zárva hagyták ránk. Érezték, hogy a közös realitás-tartalmakat nélkülöző, frissen feltárt tudás direkt, meztelen közlése elménk felszínén úgy enyészne el, mint pálcával írt szavak a szélfútta homokban. Ám a figyelemkeltő szimbólumok megértésének szándéka mindent mindennel összevethetet a Szabadságra érett elmékben. Ez a szellemi mélyszántás a sívó homoknál gazdagabb fekete földben már értékes termést ígér.
A titkok jelképi közlése régi kultúráinkban feltárójuk óvó szándékát is jelezte. Hiszen ha az „éretlen” lelépne a létra fokáról, lehet, hogy felfelé zuhanna! Mint a Nap, felperzselhetné egy felkészületlenül ért, túl magasan levő adat. Az érettség viszont alázat dolga. Életünk legdrágább időszakait, a szellemi éberség fényidejét szenteljük érte. Itt az alázat mélyebb jelentése az a felismerés, hogy nem tudunk! A leghagyományosabb eredménytelenségek forrásainál, az úgynevezett “humán tudományokban” nem leltünk kompetenciát ahhoz, hogy, hogy rehabilitáljuk magunkat azoktól a kínoktól, amelyeket magunk magunkra mértünk.
Az elárvult elmék ingerküszöbét leromboló, zajló szellemi környezetszennyezés planetáris kakofóniájával szakítsunk most! Nyissunk ablakot egy titokról fátylat fellebbentő tapasztalásra, avagy ki-ki tiszte szerint vessen egy szédítő pillantást a magasban és mélyben kavargó örvényre, melyekkel most mind-mind megajándékozom.
Legyen ez egy nemzedékek homlokát ráncoló Ady Endre vers, mely elől sokan elbújtak, s mely sokak elől zárta el magát. A „Vér és Arany” c. kötet első fejezete „a Halál Rokona”, ennek is kiemelt fontosságú záró darabja ez:
A FEKETE ZONGORA
Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fejem zúgása, szemem könnye,
Fusson, akinek nincs bora, Tornázó vágyaim tora,
Ez a fekete zongora. Ez mind, mind: ez a zongora.
Vak mestere tépi, cibálja, Boros, bolond szívemnek vére
Ez az élet melódiája. Kiömlik az ő ütemére
Ez a fekete zongora. Ez a fekete zongora.
Az én elmémbe e mű minden szava, üzenete Latinovits Zoltán hangján épült be, és az életem megfogalmazottan is megélt részévé vált. Évek óta úgy térek vissza-vissza hozzá, mint a (már felidézett), a beavatottak titkait őrző vártorony akolmeleg, titkos fészkéhez. Ily állapotomban ért a megdöbbenés! Az aranyásó izgalmát éltem át, amikor bárkit olvastam, bárkit kérdeztem e versről, csak egy rejtélyes, szorongató életérzés körülírása volt részükről a reveláció (kinyilatkoztatás, felismerés) csúcsa. Hiszen még Ignotus is így vallott: ”Akasszanak fel, ha értem!”, és tisztelt Ady szakértőnk, Király István is ezzel indítja e vers elemzését: „A Fekete Zongora az értelmetlenség modelldarabjává csúfult.”
Felhívom ezért a figyelmet, hölgyeim és uraim, hogy ezt a verset csak szigorúan 18 év feletti katonaviselt férfiak és nők (sic) részére ajánlott elolvasni, megérteni, átérezni. Vagy csupán vágyni és álmodni azt, hogy egyszer általuk is megélt kéjeket és borzalmakat fog felidézni újra és újra olvasván. Majd beépült tudásként csak úgy spontán elsuttogni nehéz szerelemillattól átáztatott éjszakákban.
Mert hányszor tapasztaltuk már a közös szellem-szféra időnyomából felmerült képet, hogy a szerelmes női test, női öl hangszer: hegedű, cselló, hárfa, zongora etc. Egy közeli példa – éppen a zongorázás és szeretkezés párhuzamra – Bereményi Géza verse, a Botladozva című, Udvaros Dorottya nagylemezéről. Hallgassuk meg e dalt és térjünk vissza Adyhoz felfrissült érzékenységgel. Lássuk, hogy ha se nem szőke, se barna, se nem vörös, marad Adynál e költői és szerelmi korszak fekete nője, Léda, annak is az ő „fekete hangszere”, mely „Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.”
Sír;- a szerelmi vágy nedveit könnyezi(vagy pisil a kis bolondos), nyerít – a szeretkezés csúcsain, és megbokrosodott kancák képét idézi, és búg – egy népies-állatias reminiszcencia itt a „búgatás” szó, válasszunk inkább szebb látomást, hogy búg, hízelgő macskaként dorombol, mikor kér és újra kér. S mivel újra kér, „Fusson, akinek nincs bora,” Fusson el innen, kiben nincs borvörös szilaj vér, boros-mámoros vágy, mert aki már csak ebből és ezért él: „ez a fekete zongora.”
”Vak mestere tépi, cibálja.” – itt az igazi férfi, – ahogy Ady önmagát látja – a szerelem mestere. Csak az ilyen szeretők élhetik meg az extázis fátyolos tekintetű vakságában tomboló szerelmi dulakodást, ahol megesik, hogy „egymás húsába beletépünk”.
Tovább tágítva képzeteink szövevényén a látómezőt, ha behunyt szemmel figyelünk, hallhatjuk a férfiasan visszafogott, elharapott rövid kijelentő mondatok mögött a pusztító disszonáns akkordokat dúló Csárdás Macabre zenéjét a halál előtt megálló mester, Liszt Ferenc zongoráján. És itt van a műben az a hely, ahol elénk áll a Végső Vak Mester is – a Kaszás. Koponyája tátongó szemüregeivel ránk vigyorog, mint az ifjabb Hans Holbein Haláltánc fametszetsorozatában, ahogy urat, papot, polgárt és szerelmeseket tép és cibál le a sírgödörbe. Látomásunk Vak Mestere itt e szférában költőnk komor alteregója. Vele együtt merül fel a közös tudattalanból és rátorlódik a versre és lelkünkre a „Fekete Zongora” szekunder szimbolikája: a lakozott fekete fából készült, fekvő, zárt vagy feltárt nagy „láda”, a koporsó képzete is.
És miért „Ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora.”? Mert a férfi életútjának dala erről szól. Mert önmagának a hímek közül való felmutatása a nőért szintén erről szól, a már-már céllá, végső menedékké vált női ölről. Innen született életünk, s aminek mi szeretkezések sorával adjuk tovább az életet, ez szintén a női öl, és a szekunder szimbolika szerint, amiben életünk végén eltemetnek minket, „Ez a fekete zongora”.
„Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora,” Fejtsük meg sorra e képeket! A túlfeszített, ellentmondásokkal terhes szerelmi élet méhkas-zsibongásától zúgó fej, – a beteljesületlen vágyak fájdalmának, és a beteljesültek örömének könnye – a tornázó vágy, a szerelmi izgalomtól lüktető vér szavára, a szívverés ritmusára önmagát keményre tornázó hímtag, – és mindezek tora, tivornyás végünnepélye a szeretkezésben elnyert női öl: ”Ez mind, mind: ez a zongora.”
„Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére.” A hol bortól, hol szerelemtől mámoros szív „bolond” jelzője értelmezőn utal vissza a vers elejére, ahol még a nő „hangszere” volt a bolond. Tehát a férfi „bolond hangszere” itt nem csupán merő vágyból, de a szív szerelméért is zenél és hullatja vérét a szeretkezésben hullámzó női öl ütemére. És hogy miért nem termékenységet ígérő mag ömlik, csak haldoklást idéző vér? Ha ezt megélnénk, „mint alvadt vérdarabok”, úgy hullanának elénk e szavak. Mégis, akiért, amiért e vers, és a fentiek megtörténnek: „Ez a fekete zongora.”
Ha most teremtő analízisem végén valaki arra vetemedne, hogy ezen túl e verset az ősi Káma Szútra újkori obszcén mellékleteként értékelné, óvón hívnám fel figyelmét, hogy amíg élni fog magyarul értő ember a világon, addig e vers mégis fennmarad, mint egy vulkáni költői kifejező erőt sugárzó üzenet. Egy nehézveretű, tragikusan komor, tehetetlen indulat figyelmeztetése, hogy veszélyben van, vagy már el is veszett a teremtés a szerelemből, s a szerelem a Teremtésből!
Ennek profetikus aktualitását leljük, – ha Ady személyes fájdalmát a vér betegsége miatt világunkra vetítjük -az emberiséget milliószámra kaszáló, új gerjedelmek útján terjedő új pestis miatti apátiánkban. (Ne legyünk felszínesek, hogy ma itt csak az AIDS pestise kaszál. A fogyasztói társadalom álnéven eufemizált pocséklói társadalom az Áru pörgése érdekében tervszerűen pocsékká tett javak zokszó nélküli elfogyasztásához a tervszerűen pocsékká tett ember szerelmét is titoktalan viagra-aktussá degradálta.)
Ez a mű tehát a XX. század lelkén túl az egyik kultúra-felszámoló globális programot is megszólaltatja. Az elvetélődésre ítélt szexuális forradalmat idézi, mégpedig történelmi megkésettség nélkül, megelőzve Picasso és Braque zeneszerszámainak és muzsikusainak intő jeleit. Szintetizáló kubista korszakuk képein e vershez hasonlóan bolond jazz-zenészek őrült ritmusokat játszanak egy vesztét érző, bomlott civilizációnak.
A Titokkal, mint írásunk apropójával pedig mi lett mára? Globál-trendi médiáink azt sugallják és üvöltik nonstop, hogy az egész világ csak “valóság-show”! Legyen hát nevetséges, mert a demokratizmus szent nevében nem is létezhet olyan, hogy Titok! És hogy ne kelljen rettegnie a lelepleződéstől, maga a káoszt teremtő system a világ TV híradóiból vágja a képünkbe az egész tohuvabohut. Csak a legtanácstalanabb fő-tanácsadók sejtetik nagy arccal, hogy ők mindent tudnak, ami valaha tudható volt, és ami most tudható és azt is, ami valaha tudható lesz. Azaz, mivel ők a világ legjobb egyetemein szerzett humán diplomáikkal sem tudják elérni azt, hogy a dolgok jól menjenek az érintett Emberiség saját megítélése szerint, ezért tanuljunk meg együtt élni az emberi nembeli hanyatlással!
No lám! De jó lett végül is nekünk! Nevén neveztünk pár lappangó „szörnyeteget”, néhány megfejtetlen titkot, s így erőt nyertünk felettük. Most már csak rajtunk múlik, hogy az új tudás hatalmát a létünket borító homályba behajított fáklyaként éljük meg, és botorság helyett bátorságot nyerjünk, amikor jelképek erdején át visz az ember útja, és az igaz utat nem leljük.