A minap a buszon ülve az mp3-lejátszóm hiányában kényszerültem 20 percen keresztül egy huszonéves fiút hallgatni, hogyan puskázott, vagy úszott meg egy-egy vizsgát. És elkezdtem álmodozni…
Egy olyan világról, ahol nincs szükség utóvizsgákra, vagy ha mégis, akkor az a 4-esről 5-ösre való javításért van, nem pedig a kegyelem kettesért. Egy olyan világról, ahol az emberek azt a szakmát tanulják, ami VALÓBAN érdekli őket. Ahol a kreativitás nem a puskagyártásban mutatkozik meg.
Mivel tanárképzőn végeztem, kérem engedjék meg, hogy egy hozzám közel álló példával éljek.
Vegyük Eufrozinát, akinek kell egy diploma, mert „ez a mai világban egy elengedhetetlen feltétele a munkavállalásnak”. Lehet, hogy Eufrozina nagyon szeret sütni, és szívesebben tanulná meg, hogy hányféleképpen lehet elkészíteni az epertortát. De ott van apuka, anyuka, a társadalom, akik elvárják, hogy ott legyen a szépkötésű papír a kezében. Elkezd gondolkodni a mi hősünk: elhatározza, hogy megteszi amit megkövetel a környezete, és majd elvégez egy OKJ-s cukrászképzést a főiskola után. De addig is, valami nem túl bonyolult dolgot kéne tanulnia. Írni, olvasni, számolni tudok, a gyerekekkel sincs semmi bajom, elmegyek tanító szakra – gondolja magában. És Eufrozina jelentkezik, felveszik, és elkezdődik a 3-4-5 éves képzés (rendszertől függően). A szak nem nehéz, a gyerekekkel is „összebarátkozott”. Persze a neveléselméletet nem szereti, de nem baj, mert a tanár már idős, lehet puskázni. A beadandókkal sem kell foglalkozni sokat, mert hát ott van Google barátunk. Egy kis Ctrl+C Ctrl+V, formázás, és kész is. Tegyük fel időben elvégzi a szakot. Ha lenne elég bátorsága, vagy még emlékezne a saját álmaira, akkor elkezdené a cukrászképzést. De nem, mert a pénz, az bizony kell. És mivel tanítónak tanult, evidens, hogy ebben a munkakörben keres állást. Megtalálja a legkedvezőbb munkát, mert közel van, jó a fekvése, az igazgatónak is szép a frizurája, stb. Ezzel el is érkeztünk a kényes pontjához a dolognak.
Eufrozina nem fog azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne hatékonyabb módon megtanítani a gyerekeknek a számtant. Nem fogja beletenni a szívét, mert nem ez a hivatása. Nagyon nagy különbség van munka és hivatás között. A munka az eltévedt emberek időtöltése, míg a hivatásukat űző emberek mondhatni megtalálták magukat, helyüket a világban. Arról nem is beszélve, hogy ha Eufrozinának nem ez a hivatása, akkor nem biztos, hogy az érdekli őt, hogy hány diszlexiás, diszgráfiás gyerek kerül ki a kezei alól. Mi is történt? Eufrozina hazudott magának és a társadalomnak magáról. Azt hazudta, hogy ő tanító. De nem az. Ő egy cukrász, aki úgy csinál, mintha tanítana.
Mondhatná azt is, hogy őt márpedig csak a saját magával szemben felállított elvárások érdeklik, és jelentkezik a cukrásképzésre. Jogos a kérdés, hogy ha az ő hivatásához nem szükséges a diploma, akkor minek töltsön el számára érdektelen dolgokkal éveket az életéből?
Elkezdi az iskolát, jó a teljesítménye, nem kell sokat tanulnia, mert érdekli, és szivacs módjára szippantja magába a tudást. Pár év múlva lehet, hogy ő készíti a világ legfinomabb epertortáját. Talán még a tévében is szerepelne, ki tudja? És nem utolsó sorban: nem venné el a helyet az olyan pedagógus elől, aki VALÓBAN szeretne tanítani.
Igen, az én elképzelt világomban mindenki a saját útját járja, azt, amit megálmodott magának. Mert nem biztos, hogy a társadalomnak akkor teszünk jót, ha az állítólagos elvárásainak akarunk megfelelni.
Egy rettenetesen rossz filmben hallottam egy zseniális mondatot: Ne azt tedd meg, amit mondd, hanem amire tudod, hogy szüksége van!
Ebben az esetben lehet, hogy nem (csak) diplomásokra van szükség, hanem lelkes cukrászokra, autószerelőkre, ápolókra, eladókra! Akik felnéznek arra, amit csinálnak, és tudják, hogy ezt is lehet mesteri szinten űzni!
Aki látta az Amélie csodálatos élete című filmet és emlékszik Lucienre, tudja mire gondolok. Aki nem, járjon utána…