A felsőoktatás jelenleg romokban áll. Évről évre magyarázkodás követi a felvételi eredményeket, sok a jelentkező, és vannak, akik úgy vélik, hogy sokan „nem ütik meg” az egyetemi mércét. Ha csak az elért pontokat nézzük, ez bizonyítható, ha a lehetőségeket, akkor elszomorító. Cikkemben a felsőoktatás alapvető hibáit próbálom bemutatni, laikus szemmel.
Irwin Shaw Gazdag ember, szegény ember című regényében Rudolph, a nem túl tehetős, ámde tehetséges fiú csak egy mecénás, bizonyos Teddy Boylan segítségével tudta elkezdeni az egyetemet, és azok közül sem a legjobbat. Végül dúsgazdag ember lett belőle, aki kamatostul visszafizette a négyezer dollár kölcsönét Boylannak, terveit pedig sorra hajtotta végre. Meseszép történet, ugyanakkor nagyon ismerős is a helyzet. Már csak mecénások kellenek.
Zseni vagy pénzes
Napjainkban két fő lehetőség van egy neves oktatási intézménybe felvételt nyerni, végletekig leegyszerűsítve az illető vagy nagyon okos és sok pontot szedett össze, vagy a szülők állják a számlát. Mindkettőből elég kevés van, a kettő között található réteg az, amely igazán jelentős. Manapság annyira fontos kérdés az esélyegyenlőség, nagyon érdekes, hogy ez pont a felsőoktatásból maradt ki. Szomorú, hogy az többre viszi, aki mindenből tudja az iskolai követelményt, (de közben semmilyen szempontból nem számít kiemelkedőnek) mint aki egy dologból igazán tehetséges. Tévhit, hogy a gimnáziumban becsúszhat egy-két rosszabb félévi eredmény (tipikus szülői hozzáállás: Einstein is megbukott matekból, ami amúgy sem igaz) hiszen ezek is beleszámítanak a későbbi pontokba. Nem jó módszer a tanárok részéről, hogy inkább félévkor az eredmények ellenére rosszabb jegyet adnak, és közlik, hogy van még egy félév javítani. Már a gimnáziumban elhibázzák az első lépéseket, már akkor, amikor még meg sem fordul a diákok fejében a továbbtanulás gondolata. Ahogy közeledik a végítélet, egyre többen kezdenek el számolgatni, és bizony hiába a nyelvvizsga, az emelt szintű érettségi, csak nyolcvan pluszpont szerezhető, a többi mind az érettségin és a tanulmányi átlagból kell, hogy összejöjjön.
Segítség, én nem vagyok jó matekból
Valóban, az érettségi eredmény csak akkor számít, ha a szakirányunk megköveteli. Viszont a félévi átlagok pontjai között ott figyel a matematika is. De ugyanúgy a magyar, történelem stb…a kérdés az alábbi: miért kell olyan tantárgyakat figyelembe venni, amihez a jövőben közünk sem lesz? Ha valaki technikusnak készül, lehet, hogy azért nem veszik fel, mert magyarból hármas volt harmadik év végén? Vagy fordítva, ha valaki kommunikációs szakra megy, és azért veszít pontokat, mert matekból csak egy kettest sikerült elérnie? Ha az érettséginél számít a szakirány, akkor a tanulmányi pontoknál miért nem? Érthetetlen és idegesítő tény, hogy valaki hiába nagyon jó magyarból, a matekot is muszáj hasonló szinten űznie, különben ugrik a továbbtanulás. A szerencsésebbeknek megy, és ezekből az emberekből lesz később államilag támogatott hallgató. Akinek nem, az megreked a pontvadászat egy viszonylag csekély szintjén, és fizethet. Persze, van lehetőség, hogy valaki átkerüljön a támogatott rendszerbe (általában csak 2-3 szemeszter után lehetséges) de ehhez nagyon jó eredményeket kell elérni, és köztudott, hogy a nagyobb egyetemeken ez lehetetlen küldetés.
Nincs pénz, nincs iskola, nincs munka
Mindig csak a pénz, hiába az emberiség a történelem során két dologgal tudott gyors ismertséget szerezni, a pénzzel vagy az ésszel. Az akkor fel nem fedezett tehetségek évszázadokkal később váltak híressé, amikor a nagy uralkodók pénze már értéktelen kacatnak számított, vagy a középkori nagyokosok elméleteit már régen megcáfolták. Általánosítani viszont nem szép dolog, így maradjunk annyiban, hogy a történelem során sok ilyen személyt lehetne említeni. Visszatérve a jelenbe, ha nincs pénz, akkor logikus a következtetés: keress! Ahhoz viszont munka kell, ha valaki van olyan szerencsés, hogy diákként el tud helyezkedni egy olyan helyen, ahol fizetnek annyit, amiből képes fedezni a költségtérítéses képzést, az szóljon, mert ilyen nincs (vagy nagyon ritka). Nappali tagozat mellett dolgozni csak nyáron lehet vagy hétvégén, esetleg éjszaka. De egyik sem jó megoldás, könnyen az eredmények (és az ép elme) rovására mehet, ha a hallgató a két végéről égeti a gyertyát. Itt jöhet képbe a levelező szak, ám itt is könnyen zsákutcába juthat a pénztelen tanuló. Hiszen diákmunkát így már nem lehet vállalni. Ez egy nagyon fájdalmas pont, és teljesen logikátlan. Ha valaki levelező szakra jár, akkor szeretne dolgozni a fennmaradó idejében. A levelező szak nem arra való, hogy a hónap három napjában a hallgatók bejárjanak az egyetemre és a maradék négy hetet pihenéssel töltsék. De itt már nincs esély a viszonylag könnyen elérhető diákmunkára, érettségi után pedig elég nehéz máris valami olyan helyen elhelyezkedni, ahol olyan fizetés van, amiből fedezni lehet a tanulmányokat. A diákhitellel pedig jobb nem is foglalkozni. Egy lehetőség maradt még: közép- vagy felsőfokú szakképzés, ami nem olyan kemény, mint az egyetem, lehet mellette diákként dolgozni, ingyenes, és a kapott papírral akár el is lehet helyezkedni. De ez sem jelent mindenkinek megoldást.
Jogos a kérdés: miért panaszkodnak a „hozzáértők”, hogy kevés az elfogadható diplomát felmutató fiatal pályakezdő? Sokaknak nincs lehetőségük ilyen diplomával elkezdeni az életet, és soha nem lesz dúsgazdag Boylan belőlük, akik a jó cél érdekében fizetik a Rudolphoknak a tandíjat. És sajnos egyre kevesebb Rudolph van, kevés olyan diák, aki igazán megérdemli a felsőoktatást. Inkább feladják, lesz belőlük egy irodai betanított munkás, és valószínűleg a gyermekei is hasonló sorsra jutnak, hiszen már most is rengeteg pontot kell szerezni ahhoz, hogy valaki biztonságban érezze magát, akkor mi lesz húsz év múlva? Változnak az erőviszonyok, megnyitják a zsákutcákat, több alternatíva lesz? Ki tudja, kérdések, amelyekre olyan emberek fognak válaszolni, akik három summa cum-os diplomával és hat nyelvvizsgával ülnek az oktatási hivatal egyik bőrfoteljében, mégis semmit sem tudnak arról, hogy mire lenne szüksége a fiataloknak, az oktatásnak.