A sevillai borbély címszerepében nemrég nagy sikerrel debütált a Zürichi Operaházban Molnár Levente operaénekes, aki novemberben a londoni Királyi Operaház, a következő évadban pedig két szerepben is a New York-i Metropolitan színpadára lép – utóbbi lesz tengerentúli bemutatkozása.
Az 1983-ban született énekes útja egy székely faluból, Gyergyóremetéről vezetett Csíkszeredán, majd a nagyváradi Zeneakadémián keresztül Budapestre, ahonnan hamarosan a világ is kitárult előtte. Tavaly ért véget ötéves státusza a Bajor Állami Operaház társulatánál, amelyet vezető bariton szólistaként hagyott ott a szabadúszó életformáért. Jelenleg budapesti „bázisról” járja a világot, és felkérésekből nincs hiány: mint mondja, 2018-ig tele van a naptárja.
„Elérkezett egy pont, amikor kicsit vissza kellett vennem a tempóból. Volt olyan hetem, hogy négy különböző darabban léptem fel négy városban” – mesélte az MTI-nek adott interjúban.
A Royal Opera House-ban sem most debütál, 2008-ban lépett itt először színpadra Don Giovanni Masettójaként. A mostani évadban Donizetti Szerelmi bájitalának Belcore őrmestereként hallhatja a közönség november 18-tól, majd egyik kedvenc szerepét, a Bohémélet Marcellóját alakítja Londonban.
„A Covent Garden, miként a Zürichi Operaház is, felveszi a versenyt minőségben a tengerentúli Metropolitannel. Úgy gondolom, hogy az opera műfajában a vezető szerepet még mindig Európa játssza, az itteni rendezések a legizgalmasabbak, az itteni közönség a legkifinomultabb” – magyarázta az énekes.
Mint mondja, egy átélt kényszerleszállás miatt máig tart a repüléstől, és ha lehet, vasúttal, autóval utazik. Ennek ellenére a következő évadban végre New Yorkban is bemutatkozik, ahol két szerepben, a Bohémélet Marcellójaként és a Don Pasquale Malatesta doktoraként is a Metropolitan közönsége elé lép.
A kérdésre, hogyan nyíltak meg előtte a nagy operaszínpadok, egy cardiffi énekverseny különdíja és Kovalik Balázs rendező baráti buzdítása – pontosabban „kényszerítése” – mellett a hitet nevezte meg válaszként. „Van egy erős szövetségesem, úgy hívom, Szűzanya, Jóisten, belső jóságunk. Erre a szövetségesre igyekszem hallgatni, és ezzel a támogatással tudok keményen dolgozni, áldozatokat hozni, a nehézségeket megedződésként fogadni. Ha az ember így él, megnyílnak a kapuk” – vallotta.
A kapuk megnyílását mindenesetre nem árt, ha „földi támogatók” is segítik. Az operaénekes éppen ezért egy szervezet létrehozásán dolgozik, amely fiatal hazai tehetségeket karolna fel és támogatna karrierjük kezdeti szakaszán – és nem csak énekeseket. „Az énekesek mellett hangszeres zenészekre, színészekre is kiterjedne ez az ösztöndíj-rendszer, sőt lényegében bárkire, akinek előremutató, értékteremtő, a nemzetet gazdagító ötlete van” – magyarázta.
Molnár Levente kifejtette véleményét két, az operajátszás kapcsán gyakran feltett kérdésről, az énekesek színészi játékáról és a kortárs rendezésekről is.
„Az énekes versus színész kérdésről azt gondolom, hogy egy operaénekesnek jó színésznek is kell lennie. Ezt az itthoni kritikusok gyakran félreértik, és ‘túljátszással’ vádolnak meg, pedig a hangsúlyos színészi játék a nyugati színpadokon természetes elvárás. Az újító, sőt akár radikális rendezéseknek pedig teljes mértékben megvan a helyük, de csak akkor, ha nem öncélúak, hanem átgondoltak és mélyen megragadják a mű lényegét. Néhány éve például Stuttgartban énekeltem Amfortas szerepét a botrányrendezőnek kikiáltott spanyol Calixto Bieito által színre vitt Parsifalban: óriási élmény, mély katarzis volt számomra” – idézte fel.
Molnár Levente szerint a fiatalabb korosztályt is többek között ilyen kortárs rendezésekkel lehet becsábítani az operaházakba. „Azt tapasztalom, hogy óriási értéket és kreativitást hordoznak a mai gyerekek Magyarországon, csak meg kell tudni szólítani őket, és izgalmas, nívós alternatívát kell nyújtani számukra a tévéből ömlő butító, olcsó tömegkultúrával szemben” – hangoztatta.
forrás: MTI