Közösségi média: a gyerek lelkesedik érte, a közoktatás egyelőre nem kér belőle
Internet, Facebook, blog, Iwiw – a gyerekek mindennapjainak része, ám a közoktatás egyelőre nem vesz tudomást arról, hogy a világ visszavonhatatlanul megváltozott. Évtizedes hagyományokkal készít fel a digitális korra. Lehetne másképp?
„Lájkoltad?”, „Milyen a videm?”, „Kilőttem az üzenőfalra!”. Efféle kérdések és felkiáltások zuhognak ránk, ha iskolások közé keveredünk valamelyik villamoson. Az ifjabb generációk nyelve olykor érthetetlennek tetszik az odősebbek számára. A digitális kor szülöttei a számítógépek világában szocializálódnak, ám a közoktatás habozik reagálni a radikális változásokra.
„Arra válalkotzam, hogy felemeljük a mélypontra süllyedt magyar oktatást olyan rendelkezésekkel, amelyek a magyar oktatásügy legnemesebb hagyományaiból táplálkoznak”, mondta lapunknak adott interjújában a frisseb hivatalba lépett Hoffman Rózsa oktatási államtitkár. A tradíciók feltétlen tiszteletének hangsúlyozásaalighanem kizárja az oktatás digitalizációját. (Már csak azért is, mert a kormányváltás előtti időszakban a konzervatív szakpolitikusok leginkább liberális kuruzslásként emlékeztek meg az újszerű eszközök – mint például a digitális tábla – tantermi felhasználásáról.)
Pedig a közismert toposz szerint a „netgenerációk” tagjai a számítógépek társaságában nőttek fel. Ugyanakkor Rab Árpád, az Információs Társadalom- és Trendkutató Központ kutatási igazgatója némiképp árnyalja a képet: „A fiatalok valóban sok időt töltenek a világhálón, ám korántsem tudatosan használják az online felületeket”. Leginkább kommunikációra és kapcsolatteremtésre rendezkednek be a monitor előtt, azaz a tudatos információszerzés, az ismeretlen források felkutatása semmiképpen sem élvez prioritást „gépezéskor”. Ám a szakember nem felejti el megemlíteni: a fiatalok csak nem száz százaléka eléri a világhálót, azaz otthon, az iskolában, a könyvtárban, esetleg az ismerőseinél hozzáfér az internethez.
Ennek ellenére Rab sokkal visszafogottabban fogalmaz a világhálóban rejlő oktatási potenciálokkal kapcsolatban, mint néhány kollégája. A teoretikusok egy része szerint ugyanis nincs más út a versenyképes tudás átadásához, mint a webes eszközök iskolai használata. A kutatók olyan digitális bennszülötteknek tekintik a gyerekeket, akik a közösségi médiában korábban elképzelhetetlen intenzitással kommunikálnak, ismerkednek, osztanak meg tartalmakat. A tudósok abból indulnak ki, hogy az oktatás egyetlen kitörési pontja az lehet, ha képes alkalmazkodni ahhoz, amelyet a fiatalok szívesen és gyakran használnak. Ingrid Paus-Hasebrink és munkatársai az International Journal of Media and Cultural Politics című folyóiratban publikálták tanulmányukat, amelyben a közösségi médiában föllelhető oktatási lehetőségeket elemzik. Kiindulópontjuk szerint az elsődleges feladatok egyike a tanár szerepének megváltoztatása. Az oktatónak „tudásmenedzserré” kell válnia, mert a „kiapadhatatlan információforrás”-szerep már hitelét veszítette. A diákok képesek a világháló segítségével az információk összegyűjtésére, ám a „trénernek” edzenie kell őket, hogy megtanulják a források kezelését, a problémák megoldásának különféle módjait. A kutatók egy 2007-es osztrák kísérletre hívják fel a figyelmet: a tanulók az osztrák nemzeti parkokról dolgoztak ki szócikkeket a Wikipédia internetes lexikonra. Az oktatók egy közös blogon összegezték tapasztalataikat. A felmérések szerint a diákok döntő többsége nem csupán teljesítette a feladatot, de még élvezte is a munkát.
Nem csupán külhoni kutatók, de magyar szakemberek is dolgoztak már hasonló projekteken. Az Infonia Alapítvány egy program keretében ugyancsak kutatta a web 2.0-s eszközök használatának lehetőségeit. A dolgozat helyzetelemzése számos fontos részletre mutat rá. Arra például, hogy a kor valóság az, hogy a gyerekek telefonjaikkal fényképeket és videókat készítene, és közvetlenül az internetre küldenek üzeneteket. A mindennapok is „elvárják” a digitális íráskészséget: az elektronikus kormányzás, a közüzemi szolgáltatók online ügyfélszolgálatai, az egyetemes internetes hallgatói információs központjai… A szerzők arra sem felejtik el felhívni a figyelmet, hogy a tankönyvek meglehetősen idejétmúlt médiumnak tetszenek akkor, amikor az interneten a Google Earth, a Maps a keresőmotorok, a képgalériák, a videók és számos egyéb eszközsegíti az interaktív munkát. A papír képtelen felvenni a versenyt az újszerű alkalmazásokkal. A kutatók külhoni kollégáikhoz hasonló következtetésre jutnak: az oktatás ebben a közegben tudásmenedzsmentté válik. Ennek nyomán a tanár nem lehet többé a tudás egyedüli forrása, trénerként kell működnie. Fel kell hívnia a figyelmet az információk iazságtartalmának relativitására, az ellenőrzés, a forráskritika fontosságára. Nem dramatikus monológot kell előadnia, hanem kérdeznie, irányítania, érvelnie, a problémákat a fókuszba állítania.
A lelkes konklúziókat csak részben osztja Rab Árpád: „Illúzió azt hinni, hogy az oktatási anyagok átültetése a web 2.0-s felületekre varázsszer”. A szakember szerint az online eszközöket használni kell, de csak bizonyos óratípusoknál, speciális helyzetekben. A komoly krízist megélő természettudományos oktatásnak például sokat segíthetnének az újszerű megoldások. „Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem lehet mindent web 2.0-re lefordítani, és várni a mgváltást”, mondja Rab, aki úgy véli: első lépésként a tanárokat kell meggyőzni arról, hogy másképpen kell dolgozniuk, mert a világ megváltozott.
Már csak azért is, mert azzal a szakemberek egyetértenek: a munkaerőpiacon föltűnő fiatalok tudása csak akkor versenyképes, ha képesek kezelni az interneten föllelhető információtengert. Akár egészen újszerű utakon is közel lehetne hozni a diákokhoz azokat a tananyagokat, amelyek idegenek tőlük. Rab felveti: „Gondoljunk csak bele: micsoda ötlet lenne egy énekórán feladatul adni a diákoknak, hogy egy Beethoven-darabhoz készítsenek remixet. A gyerekek végre hozzányúlnának a magaskultúrához. Persze a tanár először nem örülne a kísérletnek, ám ha diákjaik észreveszik, hogy hoppá, micsoda zene került a kezeik közé, akkor megváltozna a véleménye…”
A Rab Árpád fölvázolta szcenárió megvalósulása valószínűtlennek tetszik az oktatási kormányzat nyilatkozatainak fényében. Megkerestük a Nemzeti Erőforrás Minisztériumot azzal a kérdéssel, hogy a Nemzeti alaptantervben milyen szerepet szán a digitális kultúrának, valamint hogy tervezi-e a web 2.0-s eszközök alkalmazását az oktatásban. A tárcáról azt a választ kaptuk, hogy a NAT felülvizsgálata még nem zárult le, konkrét döntés nem született, A szervezet másik felvetésünkrenem tudott még választ adni, mert a hivatalos álláspont csak „az informatikaoktatásban jártas pedagógusok, oktatók szakmai eszmecseréjét követően alakul majd ki”.
Persze a diákok többségeaz iskolai digitális forradalom nélkül is megtanulja a világháló használatát, még ha nem is éppen az ideális formában. Csak éppen azok veszítenek megint, akik nem is álmodhatnak arról, hogy otthon netezhessenek. Őket csak a közoktatás készíthetné fel a digitális világ kihívásaira.
Már, ha akarná.
(Népszabadság, 2010.augusztus 19.)