Recenzió Bozóky Balázs Vágyakozás a szerelemre című kötetéről
“Elhagytál míg öleltelek, / szépen, hosszan játszottál, / hogy a végén én menjek el, / s te legyél ki megbántódtál…” írja Bozóky Balázs Szerelem volt című versében. Ez a vers Kierkegaard gondolatait juttatja eszünkbe: “Viszonyunkat nem a megértés szelíd és hűséges ölelései, nem a vonzások, hanem a félreértés taszításai határozzák meg. Vele való viszonyom tulajdonképpen a merő semmi, teljesen szellemi természetű, és ez egy fiatal lány vonatkozásában természetesen semmi.” (Kierkegaard, Vagy-vagy, Gondolat kiadó, 1978. 446 old.)
De van más is! Mikor a szerelem képében fáról csüngő angyalok idézik fel a kedves emlékét, megható és ábrándos sorok, igéző, reményt keltő jövő bontakozik ki előttünk. Elcsendesült a múlt, az összes fájdalommal együtt, ami eddig bezárt, körbe vett, fullasztott, s esély van egy új, egy szebb, egy tisztább jövőre, amiben már nincs helye a fájdalmakat okozónak. Ez itt a csend helye, mely megtermékenyít egy gondolatot, egy csodás ideát, a lélek zengése ez, ahol “angyalok keringenek, rád mosolyog a nap szelíden…” Itt már a levelek táncolják a régi táncot, “amit sokszor próbáltam veled, de elestünk nagyon sokszor.”
Van-e esélye az esendő léleknek a szerelemre?- tulajdonképpen ezt a gondolatsort boncolgatja a szerző verseiben, saját tapasztalataiból és ábrándjaiból merítkezve. Interpretációnkban összefüggésbe hozhatjuk Kierkegaard-al, Nietzsche-vel is akár, hiszen a tragédia születése, amit Nietzsche megírt az emberi érzelmek tragédiája, a szerelem a tragédia magva, ha az bizonytalan talajon szökken szárba.
Rímtelen sorok, alkalmasint fel-felbukkan egy-egy rímpár, de nem zavar a szabad vers, könnyeddé teszi a mondanivalót. Csodásan érzékeltet a költő, példa erre a Várlak című verse. A lányt várja, ki tudja mióta, a Gellért hegy lábánál, ahol az elhagyta. Ott áll a póznánál és vár csendben a szerelmes férfi, csak áll és vár. Mindez a költő szavaival így hangzik:
“azóta ott állok a póznánál
Számolva a hópelyheket, várlak,
Hogy rajzolj egy nagyobb angyalkát,
De nem jössz, akkor se ha bántlak.”
És éppen ezért halunk meg. “Meghalva sárgán-barnán ébredünk a pázsiton”, a szerelem máglyáján égünk el, az igazi szerelemén. Őszi magány című versében “földet ér” ezzel a felismeréssel.
A szerelem vagy szerelmek öleléséből eljut addig, hogy kimondásra kerüljön: “Vége!“ Egy egyszerű képsor, ahogy a lány lekapcsolja a villanyt, s a szürkületben ül a “két magányos meg nem értett, / véletlenül összefércelt/ montázsa a gyermeki énnek”– ennyi maradt belőlük, ennyit jelent már csak számára ez a régi kedves, egy emléket, amit “szépen bekereteznek “ elrettentő példa gyanánt. Szépen szakít, csak a szép szakítást ismeri ez a költői én.
Nincsenek benne durvaságok, ezek a költemények szép egyszerű érzéseket elevenítenek fel, és kihagyják az ösztön létet, mely miatt olvasmányos, lelket üdítő versek.
Ha a témaválasztás sorában keretes szerkezetet keresünk tévútra találunk, ugyanaz a vágy különböző köntösben, különböző szakaszait láttatja a kapcsolatoknak, a vélt és valós szerelmeknek. A végén csak te maradsz, a Várlak és az Angyalok talán a legszebb ékei ennek a kötetnek, de a többi alkotás is gondolatébresztő, lelket simogató képsorokkal van teli.
Így jutunk el oda, hogy a Szerelem volt című versben a költő humorral zárja be a szívét:
“szerelem, polcra raklak,
s majd egy szép hajnalon,
Leporollak, elringatlak,
S talán majd újra játszunk.”