Néhány napig az orosz tévé adásait néztem. Benyomásaimat foglalom most össze, amelyek a megdöbbenéstől a félelemig, az elbizonytalanodástól a kiábrándulásig nagyon sokfélék.
Mindaz, amit láttam és hallottam, olyan hatást tettek rám, mintha hosszú álom után egy másik bolygón ébredtem volna fel, amely nagyon hasonlít a mienkre, ott is emberek élnek, de hirtelen minden megváltozott. Ugyanaz történik, ugyanazokkal az eszközökkel, a díszletekkel, még a főszereplők is ugyanazok, de minden fordítva van.
A legijesztőbb az a megingathatatlannak látszó eltökéltség, amellyel Oroszország hozzáfogott az új világrend felépítéséhez. Ezt nyíltan kimondják – maga az elnök is –, és szemernyi kételyük sincs, hogy ez sikerülni fog. Ennek során ők nem Ukrajnával háborúznak, hanem a Nyugattal.
Beleértve az Egyesült Államokat és az Európai Uniót, valamint a NATO-t, amely már évtizedek óta dolgozik a saját új világrendjének megteremtésén. Felfogásuk szerint a Nyugat – amely most éppen Ukrajnát használja fel – egyik célja Oroszország és az orosz nép elpusztítása. Az oroszok az új világrend kialakítását (amely önvédelem is) három fronton vívják: gazdasági frontokon, az információs és kibertérben, valamint a valós katonai konfliktusban, amelyet különleges katonai műveletnek neveznek. Ennek deklarált célja Ukrajna nácítlanítása, „semlegesítése”, demilitarizálása.
A közhangulat szerint Ukrajnát nácik – nemzeti fasiszták, ahogy inkább mondják – vezetik, akiknek a célja előbb az ukrajnai oroszok, majd általában az oroszok likvidálása. Ehhez hathatós segítséget a Nyugattól (elsősorban az Egyesült Államoktól) kapnak fegyverek, laboratóriumok, pénz, „önkéntesek”, kiképzők formájában. Felfogásuk szerint ők nem megtámadták Ukrajnát, hanem felszabadítják az ukrán nácik és nacionalisták által nyolc éve szisztematikusan gyilkolt véreiket a Donbaszban, Mariupolban, Harkovban és másutt.
Sokszor megemlítik, hogy a Donbaszban a kilencvenes évek közepén is volt népszavazás (1994), amely a terület különleges státusa mellett foglalt állást, és hivatalos nyelvként az orosz elismerését is követelte. Mivel a népszavazás eredményét az ukrán kormány elszabotálta, vagyis semmit meg nem valósított, sőt igen erőszakos ukránosításba kezdett – többek közt az orosz iskolák bezárásával –, zavargások kezdődtek.
A Donbaszba érkeztek a náci jelképeket használó félkatonai szervezetek, és terrorizálták a népet. Megszűnt a nyugdíj, a legtöbb munkahely is. Ezt követően 2014-ben felkelés tört ki, és a terület egy részén megalakult a két önálló népköztársaság, Donyeck és Luganszk központtal. Válaszul az ukrán hadsereg és félkatonai szervezetek valóságos népirtást vittek végbe. Mivel Oroszország 2022 februárjában hivatalosan elismerte a Donbaszban alakult két népköztársaságot, és segítségnyújtási szerződést is kötött velük, az orosz elemzők szerint a különleges katonai művelet (Specoperácija – mondják az oroszok, akik imádnak rövidíteni) jogilag is teljesen rendben van. Az akció célját Putyin elnök most már a Donbasz felszabadításában határozza meg.
Mindennek alátámasztására bevetik a történelmet is. Történészek érveivel, filmek, dokumentumok felidézésével állítják, hogy Ukrajna a nagy októberi szocialista forradalomig (1917) nem is létezett, felidézik a térség felosztására tett akkori javaslatokat, amelyek szerint például a Donbasz Oroszországhoz tartozott volna. Ám Lenin – Sztálinnal karöltve – az iparilag fejlett régiót, öntudatos proletariátusával a létrehozandó Ukrajnához csatolta, hogy az elmaradott mezőgazdasági területek mellett legyen ilyen is a leendő Ukrán Szocialista Szövetségi Köztársaságban. Vagyis a szovjethatalomnak legyen valamilyen bázisa, ne csak a Vörös Hadseregre támaszkodhasson.
Egy másik műsorban egy orosz újságíró Sztálint puhánynak nevezi, aki a második világháború után nem likvidálta az összes ukrán nácit (ukronaciszt – rövidítés!), hanem csak a Gulagra küldte, akik aztán onnan visszaszivárogtak Hruscsov alatt, és folytatták az ukránosítást. (Hruscsov csatoltatta a Krímet Ukrajnához.) Ugyanakkor a műsorokat belengi valami ellentmondásos, de mégis érzékelhető nosztalgia a Szovjetunió és a vörös zászló iránt. Nem az ideológia, hanem a birodalom iránt.
Néhányan odáig jutnak el, hogy ukrán nép nincs is, ukrán nyelv sincs. De ha van is, az az orosz része, mint a fehérorosz is. Utóbbit látványosan megerősíti Lukasenka és Putyin közös látogatása az épülő új orosz „Kelet” űrközpontban. Közös nép, közös hadsereg, közös gazdaság… Megdöbbentőbb, amikor a sztárműsorvezető meséli, hogy fiataloktól kérdezte, hol van Oroszország határa, s erre az lett volna a válasz, hogy sehol. Ezt összefüggésben az új világrend megteremtésével. Sokszor előkerülnek a gazdasági szankciók Oroszországgal szemben.
Ezzel kapcsolatban is nagy az eltökéltség. Azt magyarázzák, hogy az új világrendben semmi értelme, hogy melyik államnak mekkora a GDP-je. Főleg mindegy, hogy az Európai Unió, amelynek szankciói a leginkább érintik Oroszországot, mit mond. Értelmüket veszítik a nemzetközi pénzügyi spekulációk és a korábban fontos mutatók, értékelések stb. Az új világrend alapja – mondják – hogy Oroszországnak a végtelenségig lesznek energiahordozói, lesznek nyersanyagai, lesz élelmiszere, lesz vize, és képes lesz a fejlődésre. Európa viszont nem.
Fázni fog, soha nem látott infláció, élelmiszerhiány lesz, gazdasági válság és mindaz, ami ezzel jár. Az elégedetlenség fasizálódáshoz vezet, tehát Oroszországnak egész Európa nácítlanítására kell felkészülnie. És győznie. „Addig lövünk, amíg győzünk.” Az európai szankciók Oroszországot erősítik: „Több marad nekünk” – mondja valaki mosolyogva. Tartsák meg a lengyelek az almájukat, majd ha Európa nem kap gázt, olajat, szenet, megnézhetik magukat. Különben is: ha nem vehetünk semmit Európától, minek az olajból és gázból származó bevételek?
A legmegdöbbentőbb mégis az információs háború. Mintha az itteni tudósításokhoz képest tükörben látnánk a rémes jeleneteket. Orosz hadifoglyokat lőnek le ukrán katonák. (A felvétel hitelességét megerősíti egy amerikai újságíró.) Az ukrán tüzérség lövi rommá a keleti városokat, az oroszok mentik a civileket, élelmiszerrel látják el a meggyötört lakosságot; kórházi felszereléseket, gyógyszereket hoznak; menekítik ki a polgári lakosságot Oroszországba. A „Nyugaton” nagy felháborodást keltett civil áldozatokról készített beszámolókról teljes meggyőződéssel hirdetik, hogy ukrán provokációk. „Minek lőnénk a sajátjainkat? Nincs is ilyen rakétánk.”
Harcosok és civilek mesélik el megrázó történeteiket (családtagjaik, barátaik meggyilkolásáról); őszinte a felháborodásuk, a sírásuk is. Vér. Végtagok. Gyerekek fogalmazásait olvassák gyerekhangok: békét! Idős néni kenyerekkel a kezében sírva mondja: „Szpaszíba!” Közben furcsa bejátszások. Biden amerikai elnök beszél (talán katonák előtt), arról, hogy ha menni kell, ő is ott lesz velük. Megy ő is harcolni az oroszokkal. Tiszteleg. A kép komikus is lehetne, de inkább dermesztő.
Lehet, hogy mire ez az írás megjelenik, véget ér a háború. Az is lehet, hogy eszkalálódik, de legalábbis brutális, totális háborúvá válik. Lehet, hogy a „szövetségeseink” – itt az Európai Unió és a NATO mostani vezetéséről beszélek – és az oroszok vezetői beleviszik a világot egy újabb nagy háborúba. Lehet, hogy még mi is elmegyünk újra orosz puskagolyó elé amerikai vagy bármilyen idegen érdek szolgálatában. Nem tudom. Én már nem vagyok hadköteles.
A három év régen elmúlt. Én csak azt érzem, nem kérek semmilyen mesterséges új világrendből, amely erőszakkal terjeszthető, erőszakkal tartható fent. Jöjjön bárhonnan is. Vannak nekünk biztos fogódzóink. Magasan vannak, az igaz, lábujjhegyen, sőt repülőgéppel, rakétával, űrhajóval sem érhetők el. Másképp kell közelíteni hozzájuk. Belső nyugalommal. Lehajtott fejjel, felemelt lélekkel. Belül keresve a megnyugvást. Ez lehet a szeretet igazi feltámadása ebben az utat vesztő világban.
Szerencsés Károly
történész
Forrás: Magyar Hírlap