A magyarok sohasem vártak hálát azért, hogy a kereszténység védőbástyájaként életük árán védelmezték évszázadokon át Európát.
Völkertafelnek nevezték azt az európai népeket ábrázoló tablót, amelyet a Német Birodalom városaiban szegeztek ki a 18. században. Útszéli fogadókban, kocsmákban, postaállomáson és egyéb nyilvános helyeken ez alapján tudtak az idegenekről tájékozódni, a postaállomás az utasairól, a gazda vendégéről, az úton járó pedig útitársáról, annak nációjáról és természetéről.
Fontos volt tudni, hogy kinézete alapján milyen viselkedés várható a másiktól, kifizeti-e a cechet, vajon békésen a Bibliát olvassa-e, vagy éppen kardot ránt, ha nem tetszik neki valami. A Völkertafel eredetileg olajfestmény volt, valószínűleg osztrák vagy bajor festő készíthette megrendelésre 1720 körül. Európa fontosabb népeit ábrázolta és az akkori etnosztereotipikus klisék alapján írta le a rájuk jellemző tulajdonságokat. Mármint a német klisék alapján.
A németek önmagukra önnön kliséjüket alkalmazták. Nyíltszívűnek, szellemesnek és önzetlennek, hitben állhatatosnak, jogban tudósnak, harcban legyőzhetetlennek, a császárhoz mindig hű alattvalónak ábrázolták magukat, olyannak, amilyenek lenni szerettek volna. Országuk természeti adottságairól sajnos nem tehettek, az olyan volt, amilyen, de mindenki elégedett volt azzal, ami jutott neki. Még a köszvénnyel is, pedig a betegségek közül az kínozta őket a leginkább.
Az európai népeket ábrázoló tablón mi, magyarok is ott vagyunk, benne a TOP 10-ben a spanyolok, franciák, taljánok, németek, anglusok, svájciak, polákok, muszkák és török-görögök társaságában. A sorrend lehetne akár tetszőleges, de nem, ez a sorrend értékrendet fejez ki. Európa a 18. századra már jó ideje centrum (gazdag) és periféria (a fejlődésben lemaradt) országokra szakadt, az értékrendet már nem a virtus és az ethosz, hanem a gazdagság és a hatalom alapján alakították ki. A nyugati országokat hatalmuk tudatában már ekkor is a keletiekkel szembeni fölény, lenézés és arrogancia mozgatta.
A képen ábrázolt angol, francia és német urak a kor divatja szerint öltözködnek, a többieket sajátos, jellemző életmódjukat tükröző ruhákban festette le a mester.
Elfogultság nélkül mondhatom, hogy a magyar viselet a legpompásabb. Szattyánbőr csizmában, arany vitézkötésű, aranypitykés vörös dolmányban feszít a magyar, vállán panyókára vetett prémes zöld mente, süvegén hetyke kócsagtoll. Egyenes derékkal, kezét a szablyáján nyugtatva, rettenthetetlen tekintettel néz a világba.
Ennek ellenére mi csak hátulról a harmadikok vagyunk a rangsorban, mert az ország politikai súlya és a magyarokkal szemben kialakult évszázados klisék oda predesztináltak. Akkoriban a Magyar Királyság – a Habsburgoknak hála – már csonkított volt, a török kiűzését követően Erdélyt nem csatolták vissza az országhoz, és a Délvidék is közvetlenül Bécs irányítása alá került.
Nem szerettek minket sem a labancok, sem az igazi németek. A festőmester a megrendelő kívánsága szerint ábrázol, nálunk csak a muszka és a török rosszabb a világban. (Tisztára, mint ma.)
A népek tablóján a magyar mint vérszomjas, kegyetlen, hűtlen és áruló fajta szerepel. Harciassága lázadásra ösztönzi, lázad királya, ura, mindenkori feljebbvalója ellen, és mindig elégedetlen. Nem csoda, hogy jellemzően kard által végzi be életét. A magyar ember, mint a kóbor farkas, nyughatatlan, gonosz és veszélyes. A magyar semmiben nem ismer mértéket, ezért vértolulásos és sokszor kerülgeti a gutaütés.
Tudománya egyedül a latin, de latinul ebben az országban mindenki tud, még az utolsó paraszt is. Nem is értik, nem akarják érteni, hogyan adhatta Isten pont ezeknek az örökösen lázadó magyaroknak Európa leggazdagabb vidékét? A Völkertafelból jól kiolvasható az irigység, mert a magyarok tagadhatatlanul bővelkednek mindenben, jó termésben, aranyban, erdőben, vizekben. Pompás ruházatuk is gazdagságukat mutatja. Emiatt irigyek ránk, és talán az örökös lázadásba torkolló szabadságvágyunk miatt is. Az irigység táplálja a gyűlöletet, a gyűlölet pedig rossz tanácsadó, minden aljasságra képes.
A magyarok mai megítélése – a német nyelvterületen terjesztett negatív kliséknek köszönhetően – évszázadokra visszamenő hagyományokkal rendelkezik. Míg a középkori Itáliában jó volt a magyar imázs, sudár, harcra termett, életvidám és művelt embereknek tartották őket, addig Freisingi Ottó, a középkor legismertebb német krónikása alacsony, mélyen ülő szemű, rút emberekről írt.
Bár az is lehet, hogy csak a kalandozó őseinkről kialakult képet adta tovább az utókornak. Mindenesetre a német politikai irodalom a 17. századtól kezdve a magyar jellemet és műveltséget egyre sötétebbnek ábrázolta, kifejezetten rosszindulatúak Magyarországgal szemben.
„Magyarországon európai viszonylatban egyedülállóan kevés a művelt ember, ennek oka pedig az, hogy a népjellem alkalmatlan magasabb rendű szellemi tevékenységre. A magyarok megbízhatatlanok és ravaszok, dolgozni nem szeretnek, csak legeltetni, katonáskodni. A háborúk következtében itt minden elvadult. Tanult embernek a hazája ugyan magyar, de a műveltsége német, mert aki tanulni akar, az külföldre, elsősorban német egyetemekre indul. Ha van valami jó ebben az országban, az csakis a németek érdeme.”
Így manipulálta a magyarok ellen olvasóit például Oldenburger Andreas 1666-ban. A szerző azt is a magyarok szemére vetette, hogy veszedelmesen németgyűlölők. Ilyen összefoglaló után szerintem ezen nem is lehetne csodálkozni.
Vajon miért alakult ki negatív kép rólunk? Hiszen a török elleni hősies küzdelem kezdetben rokonszenvet váltott ki Európában. „A magyarok a területi veszteségek ellenére is rendületlenül helyt állnak a legfélelmetesebb ellenség, a török ellen, az elmék éle náluk a fegyverekével egyenrangú. Kiváló szellemi képességekkel rendelkeznek, iskoláikban nyelveket és igaz hitet tanítanak.” Maga a wittenbergi rektor írta ezt 1598-ban, de ő első kézből, a Wittenbergben tanuló magyar diákoktól, és nem ilyen-olyan szóbeszéd alapján tájékozódott az országról. A rektor azt is hozzátette, hogy Magyarország a leggazdagabb európai országok egyike.
És azt hiszem, a magyarság megítélésében ez a kulcsmondat. Létezik ugyanis egy középkori toposz, ami közösségi tudatunkban a mai napig megőrződött. „Extra Hungariam non est vita”, azaz értelmét tekintve „nincs jobb élet, mint Magyarországban”. Ez az ország maga a földi paradicsom, a tejjel-mézzel folyó, vadban, aranyban és termőföldben bővelkedő Kánaán. A magyarok Isten büntetéseként élték meg az örökös háborúkat, az ország szétszakadását, az elveszett gazdagságot. Az oszmán terjeszkedéstől Európát egyedül védő, hajdan volt gazdag és erős Magyar Királyságnak azzal kellett szembenéznie, hogy harcában magára maradt. (Mint azóta is oly sokszor a történelem során.)
Ez a felismerés váltotta ki a Habsburgok elleni sorozatos felkeléseket, összeesküvést és szabadságharcot, és erre érkezett válaszként és vert gyökeret a folyamatos, máig tartó Magyarországot lejárató kampány. A németek jártak élen a lejáratásban, de kivették belőle részüket a befogadott népek is. Pedig a magyarok, Szent István hagyatéka jegyében jók voltak az idegenekhez, az ezer év alatt mindig befogadták a rászorulókat. Hazát adtak az éhínség elől menekülő németeknek, a tatár elől menekülő kunoknak, a török elől menekülő szerbeknek, románoknak és a hegyekből leszivárgó szlovákoknak, ruszinoknak, meghagyva nyelvüket, kultúrájukat. Ha nem így lett volna, a nemzetté válás korára, a 19. századra már írmagjuk sem maradt volna a betelepült népeknek.
A magyarok sohasem vártak hálát azért, hogy a kereszténység védőbástyájaként, életük árán védelmezték évszázadokon át Európát. Nem várnak hálát a mostani határvédelemért sem, és azért sem, hogy az 1989-es határnyitással elősegítették a két német állam egyesülését, az európai német hegemónia visszaállítását. A tisztesség és mások megbecsülése diktálta, amit tettek. Nem gondoltak arra, hogy a majdani német politika a jól bevált módon ismét Magyarországra fogja projektálni kudarcait. Rövid az emberi emlékezet, a politikai hála pedig ismeretlen fogalom. Politikában az érdek diktál, és az eszközökben nem válogatnak.
Visszatérve a Völkertafelból áradó irigységre, talán Trianon okát is felfejthetnénk. Maradjunk most csak az emberi tényezőnél!
A sokat kárhoztatott magyarok megfogyva bár, de törve nem a természeti kincseitől megfosztott, maradék hazát is fel tudták virágoztatni. Száz év alatt immár másodszor, a semmiből alapítottunk új, virágzó országot. Ahogy államalapító királyunk ezer éve meghagyta nekünk.
Rab Irén
a szerző történész