Konduktorként nap, mint nap szellemi és testi fogyatékos gyerekek fejlesztésével foglalkozik Zagyi Linda. Hiába természetes számára a sérültek közelsége, várandóssága alatt egy fogyatékosságra utaló érték kimutatása után nyomasztó félelemmel tudatosult benne, mennyire tart tőle, hogy nem egészséges gyermeket vár.
– Miért éppen ezt a rengeteg lelki erőt igénylő foglalkozást választottad?
– Érettségi után nyári munkaként gyermekotthonban foglalkoztam nagyon súlyosan sérült szellemi fogyatékos gyerekekkel, és akkor azt éreztem, hogy ebben megtaláltam magamat. Ezután jelentkeztem a Pető Intézetbe konduktornak. De egészen addig, amíg Almával, a kislányommal várandós nem lettem, nem éreztem ennek az egésznek a súlyát, hogy milyen nehéz lehet a sérült gyermekek szüleinek. Most, hogy látom, reggel Alma kinyitja a szemét, odamegy az ágy széléhez és fölkapaszkodik, rájöttem, hogy Úristen, én 14 éves gyerekeket tanítottam fölállni, és Alma meg fogja magát, és ugyanazt gyakorolja 7 hónaposan.
– András egy olyan sérült csoportra találta ki a módszerét, ami kifejezetten oxigénhiányt szenvedett gyerekeknél fordul elő, és az ő fejlesztésükre alkalmas. Eszerint a fizikai fejlesztés mellett komplexen az egész személyiségre kell kihatnia a foglalkozásoknak. Az első munkahelyed, Győrben egy kifejezetten a Pető módszerre épülő, konduktív pedagógiai óvodában volt, és ezen kívül magán tanítványokkal is foglalkoztál. Mennyire volt a gyerekek szüleivel bizalmas a kapcsolatod?
– Eleve sokkal intenzívebb a kapcsolata a szülőknek egy konduktorral, mint egy normál óvónővel, mert nagyobb a tét. Emiatt rettenetesen sokat vártak tőlem. Mint egy istenre, úgy néztek föl rám. Ez a felelősség olykor nagyon nyomasztó is lehet.
– Nem csak sokat vártak tőled, de meg is bíztak benned?
– Általában az a jellemző a sérült gyerekek szüleire, hogy nagyon kiszolgálják a gyereküket. Nincsenek elvárásaik velük szemben, csecsemői állapotban tartják őket, holott abban a gyerekben lakik egy személyiség, aki mégiscsak fejlődik annak ellenére, hogy a mozgása nem. És elfelejtik azt a szülők, hogy ha nem várnak el semmit, akkor nyilván nem is fog megfelelően teljesíteni a gyerekük.
– Mennyivel kell szigorúbbnak lenned, hogy a szülőkkel és a gyerekekkel is elhitesd a fejlődés lehetőségét?
– Ez kulcskérdés a pályámon. El tudom mondani, hogy mit lehet kihozni ebből a helyzetből, ebből a gyermekből, és milyen úton, milyen feladatok során tudunk eljutni a célhoz. Ha a szülő megérti, és támogat, akkor szigorúan betartjuk ezt. Ám ha a szülőnek nem fontos valami, akkor ez nekem is nagyon nehéz. Jó hosszú tanulási folyamat volt, mire rájöttem, csak annyit tehetek, amennyit a szülő is elfogad. Mindig velük, értük is kel dolgozni és nem ellenükre.
– Mi volt a legemlékezetesebb történet, aminek a részese voltál a munkád során?
– Az én fejlődésem szempontjából egy nagyon lényeges dolog volt az, amikor itt, már a pesti munkám során, a Gekko Játszóházban hoztak hozzám egy 4 –5 év körüli kisfiút, aki hihetetlenül zárkózott volt. Már másfél éve járt óvodába, és ennek ellenére abból állt neki az óvodai lét, hogy reggel bevitte az anyukája, a kisfiú beült a cipős szekrényébe, nem szólt senkihez, és ott eltöltötte az időt. Mikor elkezdtük a terápiát, onnan indultunk, hogy rám se nézett, csak bújt az anyukája ölébe. Aztán olyan fokozatokat tudtunk érinteni, hogy amikor az anyukája kiment a helyiségből, akkor a kilincsen csüngött, mint egy kis majom, ordított, mint a sakál. Sehogy nem lehetett elterelni a figyelmét, nem lehetett vele játszani. És végül egy nagyon hosszú folyamat során eljutottunk oda, hogy ez a kisfiú egy csoportba illeszthető, életkorának megfelelően játszó, a társaival kommunikáló gyermek lett. Akivel nem vagy nem megfelelően törődnek, az soha sem gyógyul meg.
– Egy éve született a kislányod. Amikor már tudtad, hogy várandós vagy, sok aggodalom lengte körül a várakozást?
– Először azt mondanám, meg azt mondtam magamnak is, hogy „Á, nem!” Én arra gondoltam mindig, hogy nekem egészséges lesz a gyermekem. Valahogy abban bíztam, hogy én annyit foglalkoztam sérültekkel, hogy engem nem sújthat fogyatékos gyerekkel a sors. Aztán a várandósság során az AFP értékem alacsonyabb volt a normálisnál. Mind az alacsonyabb, mid a magasabb tartomány a down szindrómára enged következtetni. Önmagában ugyan nem mérvadó ez az érték, de nagyon-nagyon megviselt. A teljes megbizonyosodáshoz viszont egy olyan beavatkozás kellett volna, aminek során egy nagy tűvel vesznek magzatvíz mintát a hasfalon keresztül. Ezt a mérést viszont olyan drasztikusnak találtam, hogy nem akartam alávetni magam.
– Nem vágytál annyira a megbizonyosodásra, hogy elvégeztesd a vizsgálatot?
– Rengeteget vacilláltam ezen. Napokat sírtam. De azért nem akartam a megbizonyosodást, mert túl traumatikusnak éreztem, hogy a már növekvő magzathoz szúrnak be egy hatalmas tűvel. Ezt nem akartam. És ekkor jött ki belőlem az, hogy én mennyire félek attól, hogy sérült gyerekem születhet. Pillanatok alatt az egész világ megfordult, és a gondtalan, örömteli várandósságom, nagy sírás-rívássá, félelemmé, szorongássá lett. Aztán egy-két hét dilemma után úgy döntöttünk a férjemmel, hogy elutasítunk minden vizsgálatot, bízunk abban, hogy egészséges magzatot várok, illetve hogy elfogadjuk a sors akaratát. De szerencsére Almával minden rendben van, és szépen fejlődik.