François Burkhardt művészeti író, kritikus, lapszerkesztőévek óta figyelemmel kíséri a magyar organikus építészetet, többször járt Magyarországon, előadást tartott a Kós Károly egyesülés tíz éves fennállását ünneplő műegyetemi konferencián. Burkhardt tevékenyen részt vett az 1968-as diákmegmozdulásokban, 1970től a hamburgi Kunsthaus vezetője lett, 1971-ben társalapítója volt az Urbanes Design német építészcsoportnak. 1977-től a bécsi Iparművészeti Főiskola professzora, a nyolcvanas években a párizsi Pompidou Központ építészeti
osztályának vezetőjeként számos fontos kiállítást rendezett, köztük a Joze Plečnik és a cseh kubizmus munkáit bemutató tárlatok hívták fel a figyelmet e két téma építészettörténeti jelentőségére. Designelméletet- és történetet tanított éveken át Németországban, 1996 és 2000 között a DOMUS főszerkesztője, 2000-ben a CROSSING magazin alapítója volt Milánóban. Szerkesztőként többször közölt cikkeket a magyar organikus építészetről. Számos könyve jelent meg, monográfiák, építészettörténeti és -elméleti művek. A tavalyi piliscsabai konferencia résztvevőjeként rövid felszólalást tartott, ennek alapján a szerkesztőség kérésére küldte el alábbi írását.
A Kós Károly Egyesülés által szervezett nemzetközi találkozót Piliscsabán tartották 2009 augusztusának végén. Több mint 20 éve ez a szervezet testesíti meg a magyar organikus építészetet. Elmentem a konferenciára, hiszen régóta izgat ez az építészeti irányzat: általában is érdekel a regionális építészet fejlődése és az Archithese svájci folyóirat 1987-es különszáma hívta fel a figyelmemet, a magyar organikus építészet ilyen irányú törekvéseire. Ez a szám éppen olyan kérdéseket érintett, amelyek számomra lényegesnek tűntek abban az időben. Ilyen például az építészet és a népművészet kapcsolata, a hely történelmének visszatükrözése az építészeti szimbolikában vagy hogy hogyan nyilvánulhat meg a művészet, az építészet, a design – mint alternatív nyelvezet – az elnyomó politikai és gazdasági viszonyokkal szemben.
A magyar organikus építészet által javasolt módszer elbűvölt engem felforgató tételeivel, melyek szemben álltak a rendszer hivatalos építészetével. Az általa képviselt passzív kulturális oppozíció nagy érzékenységet mutatott a polgári és demokratikus kérdések iránt. A egyetemi rendszeren kívüli oktatás megszervezése; a helyi lakosok bevonása a munkába; a településeknek konkrét munkákkal nyújtott segítség, amely a tervezés során figyelembe veszi az anyagi feltételeket, hogy mire van szüksége a lakosságnak azokon a kistelepüléseken, amelyekkel a kormány nem törődött; a legelkötelezettebb csoportokban megmutatkozó nemzeti büszkeség – ezek mind-mind nagy benyomást tettek rám.
Ebben a korszakban szükségszerű és egyedülálló módon egybeestek ezeknek a csoportoknak a célkitűzései a mélyreható átalakulás igényével, amelyhez szükség volt a tervezés és az építés teljes újjászervezésére. Ezt a munkát szakmai találkozók, konferenciák és rendszeres továbbképző kurzusok hangolták össze. A különféle tanfolyamok és gyakorlatok a hetvenes évek magyar építészetében megfeleltek a Rudolf Steiner által bevezetett pedagógiának, az antropozófiából eredeztethető spirituális padagógiának. A tendencia középpontjában Makovecz Imre állt, a nemzeti történelmi tudat és az organikus gondolkodás kétségbevonhatatlan mestere – nem csak az építészet keretein belül. Karizmája révén – az országhatárokon is túlnyúló hatással – ő lett az organikusnak nevezett új építészeti iskola és közösség vezetője, aki Steiner antropozófiai szemléletére támaszkodva túllépett az építészet keretein.
A teljes cikk itt olvasható (39-41. oldal)