Érdekes lenne felmérést végezni arról, hogy kinek mit jelent a munka…
Ha a munkáról beszélünk, akkor talán az jut először eszünkbe, hogy a munka nem más, mint pénzteremtő tevékenység, de talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy értékteremtő tevékenység. Például egy kép megfestése is munka és érték. A gyereknevelésére is tekinthetünk úgy, hogy munka, mert energiát fektetek be abba, hogy gyümölcse és értéke legyen. De bármit munkának lehet nevezni, amiben van egy célom, ahová el akarok jutni, és amiért dolgoznom kell.
A munka méltóságot ad az embernek. Ferenc pápának van egy mondata: „Munka nélkül nincs méltóság, de nem minden munka méltó.” A „nem méltó munka” alatt pedig nem feltétlenül csak az olyan szélsőségesebb eseteket érthetjük, mint például a prostitúció.
Gondolhatunk a kényszermunkára, de akár a kényszerű munkára is. Amikor nincs más választásod, valamit csinálnod kell…
… de közben nem vagy a helyeden. Mit tesz az ember lelkével a nem méltó munka?
Ha például egy szalagon végzett munkára gondolunk, ahol meg van határozva, hogy hány óránként mehetsz ki WC-re, mennyi időd van arra, hogy kifújd magad, mert a tevekénységnek mennie kell, előbb-utóbb eljuthatsz oda, hogy egyfajta géppé válsz. Ez képes tönkretenni az ember lelkét is. Nagyon lélekromboló tud lenni, amikor kiüresedik a tevékenység, amikor nem vagyok benne, nem úgy csinálom, hogy ebben örömömet leljem, vagy legalább valamilyen szinten jó legyen nekem. Ha nincs örömöm a munkámban és nem látom a célját és értelmét, akkor én magam is üressé válok. Így tud kiüresíteni a munka.
Ez nem csak az olyan extrém esetekre igaz, mint például, ha valaki kábítószer díler. Ugyanúgy igaz tud lenni akkor is, amikor embertelen helyzetbe vagy körülmények közé kerül valaki. Ilyenkor megkeményedik az ember lelke, mert nem engedheti meg magának azt, hogy érezzen, mert ha belegondol abba, hogy milyen helyzetben van, akkor abba belepusztul.
Az ember élni akar és mindet megtesz azért, hogy jól tudjon élni. Egy nehéz helyzetben vagy megkeményedik és eltávolodik önmagától, vagy pedig a lehető legkönnyebb utat keresi, csakhogy minél kevesebb energiát keljen belefektetnie abba, hogy megvalósuljon – legalábbis látszat szerint – munkájának célja. Ez a kényelem csapdája. Elmegyek, mert máshol kényelmesebbnek, könnyebbnek tűnik minden. Ez persze akár igaz is lehet. A kisebb ellenállás felé mozdul minden ebben a világban és ez ugyanúgy igaz a mi emberi életünkre is. A könnyebb pénzszerzés lehetősége kevesebb befektetett munkával, energiával, sokkal csábítóbb tud lenni, mint az, hogy maradjak egy adott helyen és többet dolgozzak.
Honnan nyerhetünk motivációt a munkánkhoz?
Az nem motivál a munkára, ha nem látom a munkám végeredményét, vagy azt látom, hogy amit én csinálok, annak nincs akkora értéke vagy éppen más elveszi azt az értéket, amiért én dolgozom. Akkor azt mondom, hogy „miért tegyek én bele több energiát, miért legyen a munka fontos számomra, ha már az értelmét sem látom?”. Az tud motiválni, ha értelmét látom, ha van célja vagy iránya a munkámnak. Cél lehet, hogy több pénzem legyen, vagy megbecsült legyek a szakmámban, vagy valamilyen értéket hozzak létre. Kinek mi… Az ember soha nem tud teremteni, mindig csak csinál – valamiből valamit tud csinálni. De ha ki tudom mondani, hogy meg tudok csinálni dolgokat, valami értelme van annak, amit létrehozok, akkor már megvan a motivációm.
Ha nemcsak megcsinálok valamit, de benne is vagyok, akkor számomra is fontossá válik és innentől kezdve egészen másképp állok hozzá. Léteznek különböző cégvezetési technikák arra, hogy hogyan lehet motiválni a dolgozót, hogy a sajátjának érezze, amit csinál. Lehet, hogy egy nagyon pici résztevékenységet végez, de hogyha az egészben látja a saját helyét és a saját értékét, akkor egészen másképp fog hozzáállni a munkához.
A marxista emberfelfogás szerint az embert a munka teszi emberré. Hogyan viszonyul ehhez a keresztény emberfelfogás?
Amennyire én látom a kommunizmus létrejötte mögött az a tapasztalat húzódott, hogy a munkásember nem volt megbecsülve, hiszen ő nem a munkájáért volt fontos, hanem a termékért, amit létrehozott. Csak egy eszköz volt a profitszerzésre, amivel gyakorlatilag a tulajdonost gazdagította. Marx és Engels azért szólalt fel, hogy a munkásember kerüljön előtérbe. Engels „A Munkásosztály helyzete Angliában” című könyvében leírta, hogy milyen nyomorúságos körülmények között élnek a munkások, miközben azok, akik dolgoztatják őket hogyan gazdagodnak meg még inkább. Innen jött a gondolat, hogy adjuk a munkás kezébe a gyárakat, a munkásosztály kezében legyenek a termelőeszközök, elérve ezzel, hogy mindenki a sajátjának érezze azokat és úgy dolgozzon, hogy azt mégiscsak magának termeli.
Azonban ez csak egy szép idea volt, ami nem működött az emberben dolgozó önzés, a „csak nekem legyen jó!” gondolata miatt – ahogy azt keresztény emberként látjuk. A kereszténység ebből akarja kiemelni az embert. „Tudj túllépni azon, hogy neked legyen jó, tudj úgy gondolkodni, hogy amit teszel, azzal másnak is jót tegyél, mindezt úgy, hogy a másikban Krisztust látod.” Önmagában az, hogy a másiknak is legyen jó, lehet egy filantróp vagy egy humanista gondolkodásnak is az alapja. Mi viszont Krisztusért teszünk mindent, az Istent látjuk az egészben. A kommunizmus kísértete, ami bejárta Európát, pont ezért bukott el. Csak a felszínt érintette meg, a külsőt, az ember gondolkodását, a mélységeket nem.
Az Egyháznak is van szociális tanítása. XIII. Leo 1891-ben kiadja a „Rerum novarum” nevezetű enciklikáját, az első igazán komoly pápai dokumentumot, ami a munkáskérdéssel foglalkozik. Gyakorlatilag ez egy marxizmusra adott válasz volt. XIII. Leótól kezdve mindegyik pápának van olyan megnyilatkozása, ami a munkával, a munkásemberekkel kapcsolatos. A korabeli Magyarország püspökei között Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt az első, aki a szociális kérdéssel elkezdett foglalkozni. Ő fordította le a Rerum novarumot is és ő volt, aki elkezdett egyházi birtokokat osztani, és amivel ki is vívta a püspöki kar ellenállását. Prohászkának nagyon sok szociális kérdésekkel foglalkozó műve van, csak ezeket sem ismerjük, ahogy a pápai megnyilatkozásokat sem nagyon. Talán azért, mert ez a kérdés nem annyira lelki. Pedig ennek is van lelkülete. A munkához való hozzáállás is egyfajta lelkületet kíván. Az a nagy kérdés, hogy mit jelent az adott ember számára a munkája, mit jelent neki az, hogy ő dolgozik.
Hogyan hat ki az életünkre az, hogy milyen a munkához való hozzáállásunk?
Nagyon fontos kérdés az, hogy milyen lelkülettel vagyok benne a munkámban. Hogyha csak egy tevékenység a munka mindenféle lelkület nélkül, akkor a robotok tökéletesen működnek, a gépek nagyszerűen elvégzik a munkát helyettünk. Ha viszont a munkára emberi tevékenységként tekintünk, ami mögött ott van az, hogy az emberségemmel vagyok jelen a feladatban, akkor már meg lehet szentelni. Innentől már tudok úgy benne lenni egy feladatvégzésben, hogy azt Istennel teszem. Így tud megszentelődni és megszentelni a munka.
Sokszor előjön az gyónásban vagy lelki beszélgetésben, hogy „egész nap dolgozom és igazából nincs helye Istennek az életemben”. Ilyenkor szoktam mondani, hogy bármilyen feladat előtt elmondhatunk egy rövid fohászt, (például: „Istenem jöjj segítségemre” vagy „Uram, itt van ez a feladatom, szeretném Veled együtt csinálni és Rád bízni magam.”) Nem tart sokáig, de innentől kezdve ez már egy imatevékenység, Istennel együtt végzett munka. Avilai Szent Teréznek tulajdonítják azt a mondást, hogy a „fazekak között is ott az Úr.” A főzést is lehet megszentelt módon csinálni és akkor az már nem csak egy önmagában végzett tevékenység, hanem egy megszentelt tevékenység lesz.
Az ember a saját maga rabszolgájává is válhat akkor, ha a pénz, hatalom vagy az egyéni érvényesülés érdekében mindent alárendel a munkának (saját egészség, család…). Hogyan válik a munka robottá?
A rosszul belőtt célok teszik azzá szerintem. Amikor nem jól határozom meg azt, hogy mi az, ami elég. Egy rosszul meghatározott cél szét tudja zilálni az emberi kapcsolatokat is. Robottá válik a munka, amikor már nem emberi céljaim vannak, és/vagy embertelen módon próbálom elérni azokat. A másik lehetőség, hogy olyan magasra teszem a mércét, hogy az eltávolít attól, ami emberré tesz: a kapcsolataimtól. A munka is emberré tesz, de alapvetően a kapcsolataim tesznek azzá igazán.
Meghatározó lehet az is, hogy ki mit hoz a gyerekkorából, kinek mi volt a családi mérce és milyen az önmagáról alkotott képe. Milyen életkörülmények között él most és hova akar eljutni ebből? Mi kerül előtérbe, mik a prioritásai? Mennyire tud együttműködni a párjával, ha párkapcsolatban van? Ha egyedül van valaki, akkor sokkal könnyebb mindet alárendelni a munkának. Látok olyat is, hogy valaki azért dolgozik éjt nappallá téve, hogy ne kelljen foglalkozni önmagával, a magányával és a magánéleti kudarcaival. Így könnyen ki tud alakulni a munkamánia. Persze ennek egy csomó más lelki oka is lehet.
Azt, hogy hol van a jó határ, nekem kell eldöntenem. Nincs külső mérce, ezt egyedül a belső mércém tudja meghatározni. Ez az, ami leginkább befolyásolja, az olyan kérdésekre adott választ, mint például hogy a nagyobb fizetés érdekében váltsak-e munkahelyet vagy ne? Ha nem váltok, többet vagyok a családommal, ha váltok, jobbak lesznek az anyagi körülményeink, de kevesebb időt töltünk együtt. Mi az, ami fontosabb számomra?
Hogyan segíthet a hit abban, hogy az ember megtalálja a maga útját, helyét a munka világában?
Szerintem leginkább a hozzáállásban segíthet. A nehézségek elviselésében és hordozásában, az értelem keresésben, az önértékelés megerősödésében. Ha kívülről azt kapom, hogy nem vagyok értékes, a hit mégis elvezethet abba az irányba, hogy a saját értékességemet tudatosítani tudjam és oldani tudjam a belső feszültségeimet.
Hogyan élhetjük meg a kereszténységünket a mindennapi munkában?
Istennek és Istennel végzem a munkámat. Bármilyen munkát meg lehet élni keresztény módon. Például egy kukás is mondhatja, hogy „bár a szeméttel találkozom, de mégis csak van értelme és értéke annak, amit csinálok, mert miattam az embereknek jobb lesz az élete”. Fontos, hogy hogyan vagyok benne ebben a világban, mint keresztény ember és milyen a munkához való hozzáállásom. Minden tevékenységünk tanúságtétel is egyben.
A munka világában mi a keresztény ember felelőssége?
Keresztény emberként gondolkodva, azt is szem előtt kell tartanom, hogy felelős vagyok azokért az emberekért, akikkel együtt dolgozom. A Cursilloban ezt úgy fogalmazták meg, hogy „ha egy ember hallgat már rád, akkor te annak vezetője vagy, már felelős vagy érte”. Ez ugyanúgy igaz a szellemi és a kétkezi munkákra is. Ha egy utcaseprő brigádban van egy ember, akivel együtt dolgozol, és aki figyel rád, akkor onnantól te már felelős vagy azért, hogy hogyan végzed a munkát, hiszen példa vagy számára.
A keresztény felelősség az egyik oldalon jelentheti azt, hogy közösségben gondolkodom és odafigyelek arra, hogy a másik ember hogyan dolgozik, hogyan tud megbirkózni egy adott feladattal. A másik oldalról pedig jelentheti azt is, hogy egy jól meghatározott közös cél érdekében akár határozott is tudok lenni a kollégáimmal. Ha közösen sikerül elérni a megfelelő eredményt, az mindenkinek jó. A közösségben gondolkodás és a felelősség jó egyensúlyának megtalálása nehéz feladat.
Május 1-én Szent Józsefet, a munkást ünnepli az Egyház.
Nem véletlenül lett ez az ünnep bevezetve. Pontosan a munka értékessége miatt. Szent József dolgozott, mégpedig ácsként. Valahogyan el kellett tartania a családot. Jézus, aki József mellett nőtt fel, valószínűleg (bár ezt nem írja a Szentírás) szintén dolgozott. Azt is érdekes lenne látni, hogy Jézus hogyan látta Józsefet dolgozni. Milyen volt Józsefnek a munkához való hozzáállása. Ez is hatott ugyanis Jézus emberségére. Mária, az édesanyja nevelte, formálta, megtanította beszélni, beilleszkedni; de nem csak anyja volt Jézusnak, hanem ott volt József, aki dolgozott, aki eltartotta a családját, aki megtanította dolgozni és értékelni, amit a munkájával létrehozott.
Szerencsés Dorka
Nyitókép: John Everett Millais: Krisztus szülei házában